Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 4. szám · / · Szilágyi Géza: A RÉMÜLET ORGIÁJA

Szilágyi Géza: A RÉMÜLET ORGIÁJA
(Egy tépett idegű ember naplójából.)
I.

Azt hiszik, hogy megbolondultam? Hát csak higgyék! Nem bánom - nem is sejtik, mennyire nem bánom, mennyire nem törődöm vele - ha bolondnak tartanak, akár a fölkerekség legbomlottabb lényének. Mégis a legnyugodtabban és legőszintébben bevallom, hogy mindenképpen csodálkozom, hihetetlenül álmélkodom, szörnyűségesen elképedek olyasmin, amit például az én okos és művelt Metusa barátom is, a tiszteletreméltó, de oktalan és műveletlen vicéné is sok millió boldog felebarátommal egyetemben annyira természetesnek, olyan magától értetődőnek lát, hogy agyuknak és szívüknek legkisebb megrezdülése nélkül egyszerűen csak tudomásul veszik.

Csodálkozom, álmélkodom, elképedek, folyton, szüntelenül, vég nélkül, újra meg újra, nap-nap után csodálkoznom, álmélkodnom, elképednem kell azon, hogy itt vagyok és hogy még itt vagyok, hogy élek és hogy még élek, hogy örök veszedelmek között járva-kelve - ama soha el nem múló veszedelmek között, amelyeknek rettentő összessége az élet! - El nem pusztulok, még el nem pusztultam, még mindig el nem vesztem. Az az óriási csoda, melynél nagyobbat és különben nemcsak hogy nem ismerek, de bárhogy megerőltessem is magamat, el sem tudnék képzelni, ez az a mindennél fantasztikusabb csoda, amelyik, bár minden áldott nap megismétlődik velem, sohasem tud hétköznapivá közönségeskedni, ez az a leginkább megfoghatatlan csoda, amelyet, ameddig csak élek, sohasem fogok annyira megszokhatni, hogy valaha ne érezzem legörnyesztően megdöbbentő csodának.