Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 4. szám · / · Ignotus: NAPÓLEON ÓTA
Mégegyszer: bármily rossz pozíció, hadi pozíciónak, a polgárságé - bármily stratégiai hátrány, hogy centrális helyzeténél fogva, programja nem lehet egyéb, mint negatív, a fölötte, alatt s körülötte a magukét s a másét követelő többi rendekéhez képest: ezen semmiféle mesterkedéssel nem változtathat. Mint ahogy a kozmetikum csak annak használ, aki nem szorul rá, s mint ahogy az öregség ellen csak egy szer van: belenyugodni, úgy nem szépítheti magát a polgár olyan önzetlenséggel, mely tőle ostobaság s a másik számára értéktelen, úgy nem követhet s követelhet egyéb társadalmi és gazdasági politikát, mint hogy kitart amellett, amit jónak tapasztalt s ellene szegül annak, amit képtelenségnek ítél. Ebben hasonlít a sorsra, kik némely helyütt amúgy is derékhadát teszik: a zsidókéhoz. A polgárság is hiába próbálta elébb átcsoportosítani az egész világot s hiába próbált átkeresztelkedni hol munkássá, hol paraszttá: csak visszalökték a maga igazi határaiba, csak visszapofozták polgárnak, s legokosabb, ha annak érzi, annak vallja is magát. Büszkének lennie erre, mint ahogy az
Folytatja, a maga munkája szerezte fejlődéstől s a régi s az azóta keletkezett rendek követeléseitől megmódosultan, a maga politikáját.
Ez nem azt jelenti, hogy megint arra törjön, mit monopóliumosabb napjaiban sem tudott volt elérni: diktatúrára. Azt sem, hogy vissza próbálja csinálni, ami elmúlt vagy ne engedjen abból, amit nem tud tartani. Inkább legyen felvilágosultabb, a legönzetlenebb, a legbaloldalibb. De a maga baloldala vonalában és bízza másokra, hogy ezt a liberalizmust, gúnyolják és gáncsolják - például ugyanazon munkások, kik éppúgy nem lehettek meg szabadkereskedelem nélkül, mint a polgárság nyolctizede s kik, mikor a liberális laissez fire-rel szemben a szervezkedés dicsőségét hirdetik, a maguk szervezete s a munkaadói szervezetek közt mégis csak a szabad mérkőzést kívánják. Az sem jelenti, hogy a polgárnak éppúgy ne legyen munkás- vagy parasztpolitikája, mint van a munkásnak vagy a parasztnak polgári politikája - vagyis, hogy ne legyen a polgárnak elképzelése arról, mit tétessék elég a munkás és a paraszt szükségeinek és jelentőségének, akár a polgári érdek rovására is, hogy aztán az egésznek, a polgárságnak is, a végén jobban fussa a számadása. Egy polgári szocialista, Oppenheimer, egyenesen a parasztpolitikát teszi az ő szociál-liberalizmusának alapjává, s úgy próbálja, kis birtokokkal megoldani a parasztprobléma révén az egész társadalom problémáját, mint vannak, kik a munkásnak az üzemekben kis részvényeket juttatva vélik megoldhatni a munkásproblémát s ezzel szintén az egész társadalomét. Jó-e mindez, nem arról lehet-e tovább tárgyalni, vitatkozni, akár verekedni is. De mindig ki ki a maga s a maga rendje képében; s polgári ember, ki foglalkozásánál fogva óhatatlanul az, ne játssza se a munkást, se a parasztot.
Legkivált ne az intellektuális, s nemcsak, mert nem jól illik neki. Hanem mert hamis a tudatos vagy öntudatlan számítás is, amellyel teszi. Az intellektualitás egyszer s mindenkorra ki van téve annak, hogy mostohagyermeke legyen a társadalomnak. Még pedig azért, mert, bármily szép és fontos, amit termel: ez az, ami nélkül vagy egyáltalában, vagy hosszú átmenet idejéig meg lehet lenni, ha szorul a kapca és oly kevés a kereset, hogy nem jut mindenkinek. Minél szellemibb, s kivált teremtőbben szellemi valamely foglalkozás, annál kevésbé elsőrendű, mert annál kevésbé egy percig sem elhanyagolható szükséglete a társadalomnak, mely, ugyebár, bányamunkás nélkül egy napig sem tud ellenni, paraszt nélkül sem igen, de orvos nélkül sokáig, tudós nélkül még tovább, költő és festő nélkül pedig akármeddig. Ennélfogva óhatatlanul ő az a homokzsák, akit, ha baj van, először dobunk ki a léghajóból. S még tovább: azon kívül, hogy sehol, a társadalom egy rendje felé sem elsőrendű szükség, még másodrendűnek is éppen a legszükségesebb osztályok: éppen a paraszt s a munkás számára nem elsőrendűen fontos - a paraszt számára semmi tekintetben. Szüksége rá s ennek is jórészt fényűzés gyanánt, a polgárságnak, kivált a jómódú és művelt polgárságnak van, s pontosan egyaránt azzal, hogy mennyire jómódú és művelt a polgárság, s mennyi fényűzést engedhet meg magának. Tudós csak a fejlett s virágzó iparnak kell, jogrend csak a lendületes kereskedelemnek kell (már a békében ezért voltak s lehettek oly magasak az angol bírói fizetések), orvos csak a kaputos embernek kell, művészetre csak a gazdag embernek telik, s ennek is csak akkor vannak ilyes szükségei, ha valami oknál fogva műveltebb lélek. Van rá próba és tapasztalás, egész korszakokon vagy kiadós hónapokon át tartott, ami megmutatta, hogy mi sors vár az intellektuálisra akár a parasztra, akár a munkásnak képére teremtett társadalomban, mi sors még akkor is, ha e társadalom vagy vezérlete tele van eltökélt s taktikai jóindulattal az intellektualitás iránt, sőt ha a vezérletet, paraszti vagy munkási álarcban, magának az intellektualitásnak kalandorai vagy konkvisztádorai ragadták magukhoz. Viszont való, hogy bármennyit kell az intellektuálisnak a bourgeoistól nyelnie: még mindig kevesebbet kell, mint kellett a hajdani uraktól, s a bourgeoisie virágzásával egyaránt virágzott mindig a tudomány s a művészet. Nevezzük üvegházi növénynek, nevezzük élősdinek: az intellektuálisok rendje ilyen függelékrendje a polgárságnak, s bármennyire gyűlöli és irigyli a polgárt, s helyzeténél fogva bármily rokonságot érez a munkással: az intellektuális a maga testén érez meg minden sebet, mi a polgárságon esik. Természetes osztálypolitikája tehát csak a polgári politika lehet - s ha mostoha és ingatag helyzete közel veti a munkássághoz, akkor politikai helye a polgárság balszárnyán van, akkor rendeltetése a munkáspolitika iránt való megértésre szorítani a polgárságot, de mindenhogy, csak úgy nem, hogy úgy tesz, mintha ő is munkás volna.
Nem az - annyira nem, hogy a munkásság számára is teher, ha az ő hadisoraiba kapcsolódik. Lehet, gyakran kell is, sokszor szép is, jó hogy legyen fegyvertársa - de még a tisztviselő is nehezen tud olyan szervezetbe állani, mint ami a munkásnál természetes - a többi szellemi foglalkozás csak erőltetve. Oka ennek egyszerű: az, hogy a fejmunkások közt más természetűek az egyéni válaszok, mint a testi munkások közt. Bányamunkás és bányamunkás közt nem lehet akkora tehetségbeli különbség, mint író meg író között - ha van, akkor az egyik bányamunkás csakhamar megszűnik bányamunkás lenni. Ennélfogva a bányamunkásnak természetes létküzdelmi eszköze a szervezkedés - minden egyes csak nyerhet azzal, ha alárendeli magát az egésznek. Az intellektuális, kivált a szabadfoglalkozású, nem. A német republikában most próbálkoznak például a színészek szakszervezetével, s azzal, hogy azt a színigazgatókéval szembeállítsák. Nos: a dolog egyáltalában nem megy úgy, mint mondjuk a hajómunkások s a hajózási vállalkozók életében. S nem a színi direktorok lázadnak ellene, hanem a színészek. A jó színészek. A tehetségesek. A prominensek, mint a rossz színészek gúnyolják őket. Azok, kik a közönségnek kellenek. S kik az ő külön boldoguló lehetőségeiket nem hajlandók áldozatul vetni a kollegalitás oltárára - nem hajlandóak megelégedni a féltehetségek netovábbjával, csakhogy ezeket a netovábbhoz hozzásegítsék. Ez lehet csúf önzés, de megevett a fene minden szervezkedést, melyet nem önzés tart össze. A szakszervezet sem lehet szentség, csak annak számára, akit többhöz juttat, mint amennyihez különben jutna. Való azoknak, kik ha nem is emberi, de teremtő egyéniségekül nagyjából egyformák, tehát a testi munkások. De nem való, legkivált a művészeknek nem, kiknél az egyéni s a tehetségbeli különbség termelésbelivé tevődik át. Azt, hogy hol kezdődik a bányamunkás, körülbelül meg lehet határozni. De az a kérdés s a probléma, hogy hol kezdődik s tarthat ennélfogva igényt társadalmi eltartásra az író: zavarba ejtette volt úgy a moszkvai mint a müncheni s a budapesti bolsevista szellembiztosokat. Ezt semmiféle szocializálás nem tudja megoldani. Csakis - és sajnos, ez is elég keservesen, durván és igazságtalanul - a kínálat és kereslet összejátszásának polgári gépezete.
S itt még nem szóltunk arról, hogy vannak foglalkozások, melyek nemcsak foglalkozások, de politikai jogok is, mint az újságírás. Ettől a szakszervezet éppúgy nem tilthatja el, bár a legtehetségtelenebb firkászt, legaljasabb férfiringyót, leghitványabb sztrájktörőt sem, mint a király s a rendfőnök. Viszont ami erkölcsi parancs nem köti a szedőt, valamennyire köti az újságírót - a szedő más viszonyban van azzal, amit kiszed, mint az újságíró, a legléhább s legnyomorultabb is, azzal, amit leír. Még a fogalmazó tisztviselőhöz, még az ügyvédhez is nehéz hasonlítani s ezért nehéz még kamarába is állítani ... Valaha a festők, a piktorok céhébe tartoztak - s az volt a haladás, hogy kikerültek belőle. Ma sem szervezkedhetnek a festők úgy, mint a szobafestők. Még azt sem mondhatni, hogy jó volna, ha lehetne, mert ha igazán jó volna, akkor lehetne is s azért nem lehet, mert nem jó, éppen az igazi festők számára nem. Érdekes megfigyelni már a békés kávéházi szájtépés ideiben is s még érdekesebb a hosszabb-rövidebb kommunizálási kísérletek rendjén, hogy a magát proletárnak, munkásproletárnak valló intellektüel nincs is aztán megelégedve a munkással, kivel egy proletárrendbe állt össze. A munkás nem elég forradalmár neki s mentül inkább munkás a munkás és mentül inkább munkási munkáspolitikát csinál, annál inkább bourgeoisnak szidja. Természetesen, mert minél inkább munkás a munkás, annál inkább a saját politikáját csinálja, s nem a polgári rend kitagadottjaiét. Amily szerencsétlenség, mert kerülő út volt a munkásság számára, mikor a polgárság volt harci formáit nézte magára kötelezőnek, olyan kilátástalan a polgárnak, még a polgári proletárnak is, a munkástaktikával való kísérletezése. Sem formái, sem eszközei, sem módjai nem valók neki s a testi munkás zubbonya lötyög a fejmunkáson.
Sok igazság van az igazi munkásság abbeli vádjában, hogy a bolsevizmus nemcsak hogy nem munkási politika, de egyenesen polgári. Való, hogy a forradalmiság, a monopólium, a diktatúra: polgári harci formák, célok és ábrándok voltak s az is való, hogy a bolsevista türelmetlenség és felekezet az intellektualitás, tehát a polgáriság féleszűitől vagy a