Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 3. szám · / · FIGYELŐ
1. Szentebb nékünk a magyar lélek, hogysem előszámlálására bátorodnának; a bensőséges játékában megzavart gyermeknek érné fájó sérelme.
Fedezze inkább Arany Toldi Miklósa ezt a lelket, ahogyan mindannyiunk előtt él, és amelyet egynek érzünk Bartók muzsikájának lelkével.
Szelídség és elemi erő egyesül egy örök gyermekben. Íme a bibliai kép, amelyben báránnyal lakozik az oroszlánkölyök ... és egy kisgyermek őrzi azokat. Megrendítő, ha ez a faragatlan, együgyű, nagydarab ember elérzékenyülvén, a gyöngéd hangokhoz is úgy fog, mint a bika fékezéséhez; ha pedig nekibúsul, «maga egy háború akkor - veszett kedve.» A gátakat törő, de szőke Tisza jut eszünkbe.
2. Semmi csináltság nincsen Bartók zenéjében; népdalok ősi természetességén szólal meg, mint Ady ritmusa, (nem véletlen kettejük találkozása néhány dalban, amelyekben testté lett a vers igéje.) Végsőkig leegyszerűsített eszközökkel az igazság meztelen erejét mutatja fel Bartók. Népdal-feldolgozásaiban a gyakran unisono dallamot hol koronként fellépő és módfölött expresszív kísérő akkordok támasztják alá, hol ritmusa markáns széttagoltságában jelenik meg, de ki győzné felsorolni; megmutatkozik ugyanaz ötféle oldalról, ereje és mélysége egyre fokozódván, mígnem minden hang helyzeti és mozgási energiája kimerül s előttünk áll végül az eredeti dallam, egyszerű tisztaságában. A modern zenét nem csupán a fülnek szokatlan volta nehezíti meg (disszonancia = kevésbé megszokott; és disszonáns volt a régi is a maga idejében), de főképp és első sorban a régitől eltérő szűkszavú tömörsége. Több foglaltatik benne, mint amennyit kifejez. Így Bartók fenti módszere sem ad valamely zenei tárgy magvánál és annak lehetőségeinél többet. A lényegesre szorítkozván, mindig csak a magvát adja, sohasem a virágját. De szinte pillanatok alatt serken bennük ez a mag virággá, mint az indiai fakír nyitott tenyerén, hogy aztán elenyészvén, örök emlékét hagyja hátra egy átélt csodának.
3. Valami dac jellemzi ezt a zenét, joggal nevezhetnők magyar dacnak, amelyet egyedül a magyar «keserves» szó jelöl. Megátalkodik keserűségében, ha búsul, megátalkodik szilajságában, ha táncos kedve van; mindkettővel ismét csak Toldit hasonlítja. Innét származtatható az a könyörtelen véghezvitel, más szóval logikusság, amely Bartók zenéjének sajátja. Nem ritkán egy-egy hangnak ostinato jellegű, makacs ismétlése pörölyös súlyával úgy hat a hallgatóra, mintha tűzben edzetnék, vagy sárkányvérben meríttetnék meg.
4. Bartók idén bemutatott négy zenekari művében szembetűnő az ősi léleknek a modern kultúrával való sajátságos keveredése. Bartókra ez a kultúra nem volt kártékony, még annyira sem, mint Adyra: pusztán csak értékeit aknázta ki, azok is megtisztultak kohójában. Zenében ez sokat jelent és jelenti elsősorban a teljes hangszerelési apparátust, amely itt egészen különös zamatot nyer Bartók primitív tehetségétől. A modern zenének leghatalmasabb alkotása ez a négy mű Kodálynak két zenekari dala mellett.
A Preludio álomszerű levegőjéből induló híd ív, az emberélet korszakaiba eresztvén pilléreket, a féktelen szenvedélyű Scherzón s a férfias lírájú Intermezzón keresztül eljut a halál és föltámadás végső gondolatáig. Soha gyászinduló hasonló mélységekbe nem hatott, mint Bartók Marcia funebreje.
Az a vérlázító fogadtatás, amelyben a Zeneakadémiát megszálló közönség ezt a művet részesítette, szomorú tanúság amellett, hogy nálunk nagyrészt csak azoknak van hangverseny-látogatni módjuk, akiket nem illet.