Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 3. szám · / · FIGYELŐ
Amikor
Az érkezőt tehát nem lehetett összetéveszteni egy pillanata sem - már az első pillanatban sem - azokkal, kiknek minden «halk», «bánatos», «finom», az akkori kor széplelkeivel, kiknek kendőzött szavai mögött a semmi lappangott. Ez a költő inkább szókimondó volt. Nevén nevezte a dolgokat, a «setét dolgokat», melyeket «szeretett», leírta a képzőművészi pontossággal az előrebukó fejet, vagy a terpedő kezet, melyen láttatta a dagadozó ereket is, maga körött az érzékelhető világot. Lágyságában semmi finnyásság. A lélek valóban elomló, de a művész kemény. Azoknak a lírai észrevételeknek, melyek költeményeinek értékét teszik, valószerű hátteret készített, melyből ezek az ellentét erejével szembeszökően kiütköztek s érzékenységének őszinteségét, igazságát semmi sem bizonyította jobban, mint az, hogy mind a két sark felé élénken működött, a pozitív felé, melyet finomságnak nevezhetünk és a negatív felé, mely a durvaságot jelzi. Nincs külön érzékenység, mely csak a kedvesen szépet, álomszerűt méri föl s nem látja az élet fájó dudorait, púpjait, bütykeit is. Az új lélekbúvárlat kimutatta, hogy a
1913-ban jelent meg a «Hajnali szerenád», mely fogalommá tette Tóth Árpád nevét. Ezt követte öt év múlva a «Lomha gályán». Most új kötetét adja ki: «Az öröm illan». E zeneien magyar cím alatt, mely bennem bűvös és ódon perzsa-török emlékeket ébreszt, szintén öt év becses termését fogta össze. A költő, ki tíz évvel ezelőtt, megragadott bennünket, a régi, a művész azonban öntudatosabb, serényen kibányászta azokat az értékeit, melyeket a természet adott neki, dús örökül. Távol a kísérletezőktől, kik széttörik a vers formáit, egyre szigorúbb keretek között mozog s nemcsak hogy nem lazít rajtuk semmit, hanem szemmel láthatóan közeledik remekíró költőinkhez. Az Arany Jánoshoz szóló ódája és a Babitshoz intézett verse nyugodt vonalvezetéssel jó példa erre. Képzelete, a földön járó és égbelátó, már felbontja, amit ifjúkorában csak megsejtett és részletezi.
Átolvasom amit eddig írtam s elégedetlen vagyok. Szomorú, hogy a szép versekről, melyek oszthatatlanok, alig lehet többet mondani. De élményeinkről szintén csak töredékes beszámolót adhatunk. Kivéve akkor, hogyha egy perc jóságos szeszélyéből megszáll bennünket a magyarázhatatlan ösztön, melynek segítségével az összetettet egyszerre megragadjuk, valamilyen egészen esetlegesnek látszó, érzéki csücskénél fogva s legombolyítjuk, újra magunk elé teregetjük a papíron. Ma kora reggel például kis iskolás fiúkkal mentem a hegyre, deres fű csikorgott csizmám talpa alatt, éles levegőt szívtam be s a táj a fényes-vidám fagy tündöklésével, régi ifjúság emlékeivel, megújuló iskolás reggelek édességével hevert előttem. Ki tudja, mit éreztem ekkor? Senkise, mert csak roncsokat közöltem, a benyomásaim nem szökkettek azonnal parancsoló formába, s most már hiába tépelődöm, hogy visszaidézésüket a «hegy»-gyel, a «deres fű csikorgásá»-val, vagy a «fényes-vidám fagy»-gyal kezdjem.
Ezek a versek azonban egészek. Olyanok, mint az én reggeli révületem. Mindent átmentettek egy pillanat ihletéből, Olvassák el őket, tanulják meg kívülről, dúdolják magukban. Tóth Árpád olvasóit nem is kell erre kérnem. Az ő növekvő tábora, a versek értői és élvezői, egyre jobban vonzódnak hozzá. Aki költeményeinek lankasztó-zsongító, édes-keserű ópiumát megízlelte egyszer, az folyton visszatér hozzá, ellenállhatatlanul, mint ópium-szívó a pipájához.