Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 3. szám
A magyar föld tele van tehetségekkel, és nem ismerjük őket.
A forráskutató varázsvesszővel megleli a föld alatt elrejtett kútfőt: mért oly nehéz felismerni a talentumokat, kik varázsvesszővel járnak a szemek előtt, hogy magukat felismertessék.
*
Olyan ez a kis ország, mint egy romlott méhköpű, tele a világ legtehetségesebb méheivel, akik kiröpülnek és a napfényben kódorogva virágról-virágra járnak, de mikor este hazatérnek, éhesek és züllöttek és azt a kis virágport is lekefélik magukról, ami önkéntelen rajtuk tapadt: mit kezdjenek vele, mit csináljanak, nem építhetnek, nem gyűjthetnek, nem teremthetnek ... csak most égrekiáltó az Ady hörgése: Ezerszer Messiások a magyar Messiások ... s üdve nincs a keresztnek, mert semmit se tehettek, óh semmit se tehettek ...
Hogy rajzanak kifelé a méhek, e tehetségek: az itthoni nyomorhon idestova csak fiasító kaptár lesz ...
*
E gondolatok Csorba Géza szobrász most megnyílt első kiállítása kapcsán jutnak eszembe. Nem gondolatok, érzések, fájdalmas felsajdulás, keserű szájrágás, minden nemes kezdés, minden becses vergődés, minden nagyarányú koncepció halálára ... Igaz, a hétköznapnál nagyobbnak születni, minden ideának halálos kín nemcsak nálunk ...
*
Ez tömör kis ember, aki gyerekesen ámuló szemmel jár a kőborított utcákon: egy, a magyar föld legtehetségesebb méhei közül, aki álmodozásra ítélten egyre csak gyűjti idegeibe az erőt a munkára s még mindig nem jutott hozzá, hogy a köves taposásában a kövek faragásáig érjen s ezért egyre nagyobb fantázia-szárnycsapkodással elégíti ki lelke parancsát ...
*
Pompásan mintázott, remekbe vésett kisebb szobrok, buste-ök, kompozíciók után jutott Ady szobráig.
Egyszerre magára talált s a költő monumentumáig emelkedett. Két vázlatát ismerem, egyik álló alak, akt a Góg és Magóg fiának dacos, határok közé fogott, kirobbanásra érett idegfeszültsége, az izmok hallatlan erőszakos bilincseltségében. Ady még látta és sírt ... A másik ülő alak, lepellel burkolt: a költő prometheusi ereje egy világok felett álló filozófus nyugalmával ...
Ezt a Margitsziget déli sarkára akarja állítani, gigantikus fekete gránit szobrot emelve benne Képzeletében a Vátesnek ...
*
Ady után a magyar múlt tragikus hőseit szöktette föl a szívek felé: és a művészetben élőre vált benne az ifjú isten: Petőfi, szárnyakkal és Gábriel arkangyal tüzes kardjával ... Arany a porban ülve és a lélek súlya alatt dantei görnyedten ... Csokonai egy pogány isten, bakhusi derűjével ... Berzsenyi a görög szépegészségesség emelkedett imájával ... Madách az ember valódi tragédiájának összeomlottságában ... Görgei lovon, a bús magyar máglyák hamvaira visszatekintve ... s Attila rengeteg ménén az égre nyilazva ...
*
In magnis et voluisse sat est, nagyot: akarni is elég ... Mindez ideák nincsenek kőből kifaragottan, két öles alakokban, a gúlák méreteivel mért Pantheonban felsorakoztatva ... csak skiccekben, gyors vázlatokban ... óh, és nem is lesznek készen soha, mert az adott természeti körülmények határt szabnak, a relativitás határát a gondolatnak: de a relativitás nem abszolút, az emberi lélek szárnyalásának léptéke nem a 300 000 kilométeres fénysebesség ... az emberi lélek az évmilliárdokat, a távolság egész ívét, a Logika a lehetőségek s a lehetetlenség egész végtelenségét s az érzés lobbanása, minden fények, minden tüzek, minden valóságok felemésztését képes pillanatok alatt provokálni.
Nincs elég Pénz, Erő és Akarat ma egy ilyen Pantheonra. Pláne e bocskorrá nyűtt országban.
De a mélységbe taszítottaknak, ha semmijük sincs: lelki erőik egyensúlyban létéig megmaradt a Gondolat varázsa.
Engem csak kevéssé lelkesítene jobban, ha e művészi teremtmények a technikai befejezettséggel realizáltabbak volnának: engem nem a vésőnek s a kalapácsnak szorgalmas munkája tud felgyújtani, hanem a teremtő emberi lélek mindent jelentő szikrája.
*
És ez a kis ország is, melytől a trianoni béke elvette e hallatlan luxus minden lehetőségét: egy akkora Pantheont csákányozni a maga dicsőségére: ez is mit veszített? Földszinti kiterjedésében szétmarcangolhatták: de fölfelé egy jottát is el nem vehettek határaiból, a csillagokig.
Életünk anyagi javait elveszítheti, de szemünk fények felé fordul a magasba.
Dolmányomat golyóval, szegénységgel, börtönpenészével kirongyolhatják: de bennem az Ember ismeretlen fényekben szikrázik.