Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 3. szám · / · Hevesy Iván: A MŰVÉSZET REINKARNÁCIÓJA
Nincs a századnak vakmerőbb és nevetségesebb paradoxonja, mint az, hogy az ifjú és kevésbé ifjú álforradalmárok nem átallják legújabb sütetű találmányaikat: képarchitektúrát, merzismust és az individualista-expresszionizmus frenéziséből fakadt egyéb ákom-bákomot és abrakadabrát, a jövő művészetének és kollektív művészetnek hirdeti. Kollektívnek azt, ami egyetlen ember pillanatnyi, véletlen szeszélyéből születik és hatása annyi, hogy 5 embernek ándungot ad arra, hogy mit «érezhetett» a szerző tegnapelőtt délután ž 5-kor gyomorrontás és egy rumos tea után.
Amint azok a törhetetlenek és törekvéseik meddőségére rá nem világosulók ki nem fogyó buzgalommál bújják a természetet, amely már megtette a magáét és országot adnának egy látásért, amellyel tovább facsarhatnák a kifacsart citromot, éppen olyan meddő buzgalommal gyötrik agyukat ezek a zsákutcába szorult forradalmárok is új kifejező módért, új művészetért. És közben mind áthidalhatatlanabbul távolodnak az egyetlen humusztól, amelyből a reinkarnáció kivirulhat: a tömegtől: Nem veszik észre, hogy az új művészetet nem lehet esztétikai retortákban kikotyvasztani és hogy annak problémája, megszületésének feltétele egyszerűbb, mint a Kolumbusz tojása. Nem látják meg az új művészet bontakozó útjait, mert rossz helyen keresi azt szemük. Mert az új művészet bölcsője messze van a régi koporsójától. Az új művészet ott születik meg, ahol talán nem is gondolnak arra, hogy új művészetet akarnak vagy fognak teremteni. Akik kiáltanak a népnek s talán maguk sem sejtik, hogy kiáltásukból indul el az új művészet. Akik nem törődnek esztétikával és nem sejtik azt sem, hogy
Az új művészetnek ott van elindulása, ahol az egyén, akiben szent tudatra jutott a tömeg előrelendülő, önmagát építő akarata, megszólítja a Népet, hogy az megtudja: mi van saját nevében és hogy merre menjen.
Így a festészet, amely eddig kiváltságos, kiművelt kevesek számára élt szobák és termek elzártságában, kilép a szűk falak közül az utcára, hogy új életre szülessen a plakátban. A plakát, mely a posztimpresszionizmusban született, a reklámozó, szabad verseny kereskedelem szolgálatában fejlesztette formanyelvét harsogóra és erőteljesre, hogy túlkiáltsa az utca lármás, eleven, kaotikusan zajló erőit. Ez a plakát, amely közben még meggazdagodott az expresszionizmus szuggesztivitásával, felszabadult szín és formaritmusával, a plakát hivatott arra, hogy általa és benne kisarjadjon az új, etikus piktúra. Ez a plakátban újjászületett festészet megtalálja újra a kontaktust a hívő tömegekhez, azt a kontaktust, amelyet a keresztény-feudális kultúra hét évszázados destrukciója alatt lassanként egészen elvesztett. Az új plakátban fogja a festészet visszanyerni eredendő, magasztos célját: hogy etikát, vallást hirdessen és irányítsa a tömegek lelkét egy új rend felé.
A plakát gyors és eleven, könnyen röppen milliók elé, de gyorsan tűnik és múlik is. A plakát azért, épp e belső természete miatt mindig megmarad elevennek és aktuálisnak. A plakát az etikának nem az örök egyetlen, absztrakt szimbólumokban csúcsosodó elveit fogja hirdetni, hanem az aktuális parancsait, amelyeket a szükségszerűségek diktálnak. Mindig újat és újat a változó idővel. A plakát számára stílusa szab mondanivalókat. Hirdetni fogja mindazt, ami például a szolidaritásból, a közösségért való morális életfelfogásból, testvériségből, munkatiszteletből, az etikus új ember felé való fejlődés fanatikus hitéből következik, mint aktuális parancs a cselekvésre és mint meggyőző szimbólum magáért az új vallásért. A plakátnak stílusa és rendeltetése adja a témákat, viszont ezek a témák meghatározzák a plakát stílusát és formáját esztétikai szempontból. A plakát, éppen mert mindig meg is kell maradnia aktuálisnak, aktívnak, a siető élethez erősen kapaszkodónak, esztétikailag is megtart sok szabadságot és mozgékonyságot. Sohasem felejtheti el célját az utca mozgó és friss levegőjében, azt, hogy cselekvést kell szuggerálnia. Ezt fogja mindig legelső feladatának tekinteni és csak másodiknak a formai tökéletességet. Az új plakátban, miként a jövő művészetében általában, össze fog folyni a művészi a nem művészivel, de tökéletes és maximális hatású az új művészetben is csak az lesz, ami nemcsak etikailag, hanem esztétikailag is magasrendű.
A plakátban, aktuálissága és gyakorlatiassága miatt egész bizonyosan, legalább is az átmeneti időben sok lesz az esztétikailag heterogén és tökéletlen elem. A mondanivaló fontossága háttérbe fogja szorítani a mondanivaló megformálását mindaddig, amíg a művészek újra rá nem jönnek arra, hogy ez is szükséges éppen a mondanivaló érdekében. Az új plakát nem fog idegenkedni attól, hogy felírásokat keverjen a képbe, akárcsak a középkori festő. Vagy a kép legtöbbször nem beszél önmagáért, hanem csak vizuálisan megelevenít egy fölírást. (A mezei és a műhelymunka segítő testvérek. - A Don-medence Oroszország szíve etc.) Az új festészettől, amelyet elsősorban a plakát fog hozni, esztétikusaink tiltakozva próbálják majd elvitatni a «művészet» nevet. De nem éppen oly dühhel tagadta volna ki a művészetből az első keresztények áhítatos képeit egy alexandriai esztéta, ha véletlenül betéved a katakombákba? Egészen bizonyos.
A múlékony és röppenő erejű plakátnál aktív hatásban talán gyengébb, de etikai és esztétikai erőben mindenesetre magasabb rendű lesz az új festészetnek a plakátból kinövő klasszikusabb formája: az új freskó. És ez a tökéletesült forma nem is lehet más, mint freskó. A mozgatható táblakép, olaj vagy akvarell, tipikusan a letűnt individualista kultúra terméke. Magánosok szobáinak készült és a tárlattermekbe, legfeljebb nagy méretben, freskóméretben templomok számára. Az új festészetnek a klasszikusabb formájában is mindig a milliók szeme előtt kell maradnia: akár szabad ég alatt, akár óriási köztermekben. Erre csak freskó jó vagy freskóhatású egyéb technika. A freskó témái maradandóbbak és örökérvényűbbek lesznek: az új társadalom fundamentális etikai elveit és tanításait fogják hirdetni. A freskók már csak absztraktabb és mélyebb értelemben lesznek propagandák, nem olyan konkrétan és kézzelfoghatóan, mint a plakátok.
Az új piktúra megjelenési formái tehát a plakát és a freskó. Stílusa pedig ezeken a megjelenési formákon kívül az őket szülő tömegszellemből, kollektivitásból következik. Az új festészet egyszerű és monumentális lesz, világos beszédű és tiszta tagolású, eszközeiben, kifejezési hatásában expresszionisztikus és primitivitásra törekvő. De monumentalitása és tiszta tagolása nem lesz azonos formájú és eredetű az úgynevezett «klasszicizmusok» tisztaságával és monumentalitásával, hanem inkább kívül-belül a vallásos, primitív művészetekhez fog hasonlítani: ezért fog tipizálni az emberi alakokban és az érzéskifejezésben, ezért fogja keresni az egyszerű, bensőséges, nagyvonalú ritmusokat.
Milyen lesz az új festészet kompozícióformája? Amilyen az új társadalom formája, etikai és gazdasági fölépítettsége. A középkori keresztény társadalom hierarchikus, egymás alá rendelt rétegezésű piramidális formát mutatott. Ugyanez a forma volt a jellegzetes a gótikus kompozíciókban is. A képzőművészetben a szó szoros értelmében, az irodalomban átvitt transzponálásban. Ha az új társadalom struktúrája nem egymás fölé emelt, gúlába préselt erőszakszervezet lesz, hanem valódi demokrácia: (nem a szó mai, kompromittált értelmében) a társadalmi erők becsületes, nyílt egyensúlya egy központi, összetartó etikai mag körül, akkor az új társadalom formája is ehhez lesz hasonló: központ közül centrálisan elhelyezett elemek benső egyensúlya és harmóniája. A keresztény-feudalizmus csúcsosodó kompozícióját a szolidaritás közös középpontú, centrifugális kompozíciója fogja felváltani. Ez persze csak teória, de a tapasztalat is megerősíti: az új festői irányokban, főként az érzelmileg dinamikus és szétfeszülő expresszionizmusban mind gyakrabban bukkant fel a centrális kompozícióforma. Ez a forma a centrifugális és centripetális erők egyensúlya, mint a társadalomé, amellyel együtt kifejlődik és amely kompozícióforma a részek explodálásától, anarchikus széthullásától védi a képet, illetve a társadalmat, amint a tengelyes, piramidális összefogás védte a felbillenéstől.