Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 3. szám · / · Hevesy Iván: A MŰVÉSZET REINKARNÁCIÓJA
A művészetnek és a társadalmi formának az a belső és szétfejthetetlen azonossága, amelyet az elvi meggondolás és a letűnt kultúráknak története egyforma erővel dokumentál, egyben megmutatja a művészet reinkarnizációjának egyetlen és elengedhetetlen feltételét is. Nem keletkezhetik új művészet addig, amíg meg nem indul egy új kultúrformának a kialakulása. Ez megint egy további feltételt és követelményt rejt magában: új kultúrforma kialakulása meg nem indulhat új vallási és új etikai erő nélkül. Új vallást és új etikát azonban nem sarjaszthat ki magából egy olyan faj, amely már megalkotott és végigélt egy kultúrformát. Éppen mert a kultúrforma az illető fajra jellemző és számára lehetséges egyetlen absztrakció. Egy második, új absztrakcióban nem nyilvánulhat meg a faj élete, legfeljebb a régi formát regenerálhatja. De a világtörténet erre egyetlenegy példát sem tud mutatni: soha kultúra nem támadt még föl, amelyik már meghalt, mint ahogy ember sem éledhet fel sírjából. Az, hogy a kultúra dekadenciába hanyatlott és meghalt, éppen azt mutatja, hogy nem tudott ellentállni a destruáló, bomlasztó erőknek, mert a faji energiák, a formáló, etikai energiák elsorvadtak. Elképzelhetetlen, hogy egy anarchiáig széthullott kultúra, mint a mi árja kultúránk, önerejéből új életet kezdjen és életét akár a feltámasztott régi formába, akár új etikai rendbe szervezze.
A nyugat-európai árja faj el fog pusztulni kultúrájával együtt vagy legjobb esetben, miként az a görög-római kultúra bukása után történt, új, még friss eredetű fajba fog felszívódni és beleolvadni a régi faj. Hogy ez az új faj szláv lesz-e vagy turáni vagy még egy harmadik, azt ma még bajos lenne megjósolni. A keresztény-feudális kultúrában részt vett egyes fajrészletek energiáit mérlegelve, a jövendő legvalószínűbb képe ilyesforma: a régi, latinnal kevert fajok el fognak sorvadni, a germán fajok pedig bele fognak olvadni egy szlávokból és turániakból egybeölelkezett új fajba, amely azután elhasználatlan energiával új etikát és új kultúrformát fog megteremteni. Az új fajnak ez az összetétele természetesen csak kombináció. Egy dolog azonban már ma is valószínű: az új kultúra fókuszpontja, ha nem is Ázsiába, de mindenesetre Kelet-Európába helyeződik át.
Ha túl a lehetőségek elméleti kombinációin biztos vagy legalább közelítő képünk volna az új társadalmat felépítő faj összetételéről és legjellemzőbb tulajdonságairól, akkor a kialakuló új művészet szelleme és kompozíciója is megsejthető lenne. Így azonban, mert az eljövendő társadalom formájáról magunknak alakítható kép legfeljebb közelítő kombináció, nagyon veszedelmes és tévedésekbe ejtő volna kombinációkra újabb kombinációkat alapítani: egy feltételezhető társadalmi struktúrából következtetni ki az új művészet formáját és szellemét. Nem szabad tehát túlmenni a jövő prognózisát illetően bizonyos széles, minden valószínűség szerint bekövetkező általánosságokon, akár társadalomformai, akár művészetformai tekintetben.
A prognózist két bizonyosságra lehet alapítani: egy pozitívra és egy negatívra. A negatív bizonyosság az elmúlt kultúra napjainkban végbement agóniája és halála. A pusztulás, a felbomlás annyira teljes és tökéletes, hogy többé már szó sem lehet «reneszánszról», egy reakciós ellenlökésből előrelendülő időleges reorganizációról. Egy kultúrfázis végpontjához értünk, a hullámhegyet követő hullámvölgy legalsó pontjához. Ha nem akarjuk tagadni az evolúció örök folytonosságát, szükségszerűnek kell tartanunk azt, hogy a hullámvölgyet egy új, emelkedő hullámhegy fogja követni. Egy új kultúrállomás küszöbén állunk. És ez az új, bekövetkező kultúra lényegében lesz más, mint az előzőek. Legalább annyira fog különbözni az elmúlt kereszténytől, mint az különbözött az antiktól. De mivel éppen annyira új és évezredre szóló jelentésű fázis lesz az emberiség történetében, mint azok, a lefolyása is analóg fog végbemenni az antik és keresztény kultúra lefolyásával. Kezdődik tehát egy formálódó, etikát alkotó, kollektív szellemet kisarjasztó korszakkal, amely az új hullám emelkedő vonalát fogja reprezentálni.
Az új kollektív szellem felé való elindulás a második, a pozitív bizonyosság, amely a kombinációkon túllépő prognózisra alapot ad. Kollektív, a tömegek millióit egy közös hitbe, egyetlen egységbe összefoglaló lesz az előttünk álló századok szelleme. Új etikai és gazdasági szisztéma fogja új társadalmi organizmussá szervezni a mai konglomerátumból és az új, friss erejű fajtából egybeolvadó tömegeket, amelyek a jövő kultúráját hozzák. És ez a kialakulóban lévő új gazdasági és etikai szisztéma úgy fogja kisarjasztani magából az új vallást, az új metafizikát, mint a föld és a gabonaszem a csírát és úgy fogja azt burkolni magában, mint a gyümölcs a magot. Az etikai és a gazdasági rend két forrásból fakad és ömlik össze eggyé: az új, friss, faji energiákból és az élet külső-belső, kényszerű szükségszerűségeiből. Az új vallás pedig a láthatatlan kovász, amelytől kel az élet tésztája, de éppen úgy a láthatatlan enyv is, amely az épülő struktúrát összetartja. Az etika tehát kényszerűségekből fog megszületni, az etika viszont vallást fog szublimálni magából és mert új etika s új vallás, kialakuló és fölfelé menő, szükségképpen, ab ovo, kollektív: másként kialakulni sem tudna. Miként az új etika, a megszülető új religio sem fog legalább is az alakulás első századaiban, merev, dogmatikus szisztémává alakulni. Megmarad fejlődésképesnek, mozgékonynak és aktívnak. Eredménye az életnek, de egyben arra visszaható alakító erő is. Talán nem is eredménye: egyidőben születik vele. A vallás szublimált és absztrahált etika és éppen ezért tisztábban, nagyobb eszmei rendezettséggel mutatja az alakuló világképet és világérzést.
A vallás a kifejlődő kultúra első, felfelé haladó fázisában nem merevül el, de már akkor is szimbolikus képekbe testesedik. A metafizikai tartalom csak telíti ezeket a szimbolikus, érzéki formát nyert képeket, mert magában, mint puszta vallási metafizika nem tudna szuggesztív hatást tenni a milliók tömegeire. Tehát egy kollektív eszme, amely az életet rendezni tudja, szilárd mag köré építi, egységgé fogja és egységnek láttatja, csak úgy tud kollektív módon hatni, ha szimbolikus és érzéki képet ölt. A vallási eszméknek ez az érzéki és szimbolikus megformálódottsága a művészet. A művészet testet öltött formája révén nemcsak kifejezője, hanem tevékeny propagálója és hirdetője is az eszméknek. A művészet, a vallás szuggesztív formája és maga az érzéki képet öltött világérzés, éppúgy megvalósulás, mint újabb megvalósulások felé lendítő akarat.
A művészetnek, az új művészetnek leglényegesebb tulajdonsága, vele szemben a legelengedhetetlenebb feltétel: az etikusság és a kollektivitás. Mert ez egyetlen követelmény: nem lehet valami etikus anélkül, hogy egyben kollektív is ne legyen és viszont. Kollektív művészettől nem kell külön követelni, hogy etikus is legyen. Ez a követelés tautológia lenne. Az új művészet tehát etikus, vallásos művészet lesz, de etikussága nem egyoldalúságot, hanem ellenkezőleg, értéktöbbletet, nagyobb teljességet jelent. A l'art pour l'art naturalizmus a művészetnek csak egyik feltételét elégítette ki: az esztétikait. Az érzékített kifejezés mélységét, harmonikus formák tökéletességét követelte a művészettől, de közömbös volt abban a tekintetben, hogy az, amit a művész mélyen és tökéletesen kifejezett etikus, a közösségre fejlesztő, javító hatású-e, vagy sem. Az új művészetnek célja, mint a születő kultúrák vallásos művészetének mindig, az inkarnálódott etika szuggerálása. De éppen, mert az érzéken keresztül történő szuggerálás, éppen mert művészet, szükségszerű, hogy az esztétikai követelményeket is minél nagyobb mértékben kielégítse. Ezek az esztétikai követelmények: a sokszerűségnek egységbeszorítása, a kompozíció, az anyagi és szellemi harmóniára való törekvés, a szelleminek minél mélyebb érzéki transzponálására. Mindezek semmi egyebek, mint eszközök a szuggesztió erősítésére. Hogy a művészet valóban művészet legyen, hogy betölthesse eredendő célját: a szuggerálást, szükséges, hogy esztétikailag is lehető legnagyobb értékű legyen. Esztétikailag tökéletesnek lenni tehát csak annyit jelent, hogy a mondanivaló a lehető legjobban van elmondva. A kollektív, etikus művészet tehát a művészetnek mindkét feltételét kielégíti: az etikait is és az esztétikait is. Egyedül érdemli meg az igaz művészet, a teljes művészet nevét, szemben a mögöttünk hagyott halott művészettel, amely önmagáért való játék volt, elszakadt individuumok gyönyörködtetése.
A művészet kollektivitása tehát egy közösséget alakító, közös hitet reprezentáló szellemi tartalom. A kollektivitásnak azonban szükségképpen a formában is meg kell mutatkozni. Az új művészet közérthető lesz a szó legteljesebb és legmélyebb értelmében. Közérthető, mert közöset fejez ki és a közösségnek fejezi ki. Megérti mindenki, mert azt hirdeté, ami a legprimitívebb és legkomplikáltabb egyénben is közös: az etikát és a hitet. És éppen azért maradhat mély és nagyszerű s nem kell «leszállania» a tömegekhez, sem a tömegeket nem kell «felemelni» hozzá: egyszerűen