Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 3. szám · / · Ignotus: NAPÓLEON ÓTA
A múlt század hetvenes-nyolcvanas évei óta az ipari munkásság van soron, hogy a dolgok rendes útjának elébe vágva, forradalommal próbálja egyszerre elérni, ami világuralomra jutnia, prófétái szerint, eléje íratott.
Részt venni, mióta száz és egynéhány év óta, egyáltalában a világon van, vett már az elébbi forradalmakban is. Még pedig: Mint dupe-jök. Mint az az elégedetlen alkalmatlan, ki mikor a társadalom fegyelme megbomlik, ráveti magát, hogy álomigényeit a zavarban valóra váltsa. S kit a törvényes és hivatott forradalmár: a polgárság, felhasznál faltörőnek, de használat után visszaparancsol odvaiba. Ez világosan megtörtént 1848-ban. (Az 1871-iki commune annyiban egyedülálló, hogy már nem polgári forradalom s még nem munkási - értve a munkáson, kit ma ért rajt az ipari munkásság, az osztálytudatos munkásságot.)
Azóta a polgárság nagyjában s majd mindenütt uralomra jutott. Ugyan nem úgy, hogy más ne legyen a világon, mint polgár és aki alatta van. Még vannak némely helyütt fölötte is. De sehol sem úgy, hogy mindenhez szava ne volna s bármit lehetne tenni általában nélküle, kivált ellene nélküle. Baja ma már nem az, hogy ne tudna rendelkezni a világban - legfeljebb, hogy sokkal több rétegzetű semhogy rendelkező hatalmával minden rétegének boldogulást biztosíthatna.
A rétegzettség, bár nem ily élesen és soklevelűen, már megvan az ipari munkásság osztályában is. Paul Ernst írta valahol, hogy a szociáldemokrácia formula arra, hogy az ipari munkásságnak egy vékony felső rétege kispolgári ellátottságba jusson. Ez nemcsak mély mondás, de tágasabban is lehet formulázni. Úgy, hogy az ipari munkásság számára abban fog állani a boldogulás, hogy akár a szociáldemokráciának, akár egyébnek formulája segítségével rétegről-rétegre kispolgári ellátottságba jusson s közben újra meg újra kisűrűsödő föle újra meg újra beleemelkedjék a polgárságba. Ma már ott tart s e helyzete a háború után csak átmenetien romlott, hogy felső rétegeinek sok szavuk van a mai világban, erős az érdekeltségük a mai társadalmi és gazdasági rendben, s forradalmi rendeltetésűnek csak a kebelében szintén meglévő alkalmatlanok, valamint az alatta nyugtalankodó szervezetlenek s a Lumpenproletariat maradnak. Munkásnak lenni bizonyára nem gyönyörűség, még a mai felső emeleten sem. De a munkás is úgy van a polgárinak nevezett világrenddel, mint magának a polgárságnak a szegényebb, tehát legnagyobb része: szidja, és méltán, de életének sok java összefügg vele s osztálya küzdelmeinek sok becses eredménye ebbe van belehorgonyozva. Van oka elégedetlennek lenni, de van mit veszítenie, egyebet is, mint, ahogy még a kommunista manifesztum mondhatta volt róla: láncait. Elégedetlensége egyre ráviszi olyan végső célok kitűzésébe, melyeket a mai világrenddel, még ennek legvégsőbb fejlődése pontján sem lehet összeegyeztetni - s ez forradalomra kötelezi a mai világ ellen. Ám veszítenivalói kedvetlenné teszik a forradalom iránt; mikor tettre kerül a dolog: a felső rétegek inkább az alsóbbak nyomása miatt állnak bele, semmint a maguk jószántából - sajnálják a mai verebet a holnapi túzokért, igen hamar védelmi helyzetbe is kerülnek érte és miatta, s a végén a polgársággal együtt kéntelenek hátra arccal frontba állani saját segédcsapataik ellen. Az l848-iki forradalmárok közül még csak a polgári Cavaignac generális fordított volt ágyút a forradalmi polgárságot megsegített munkásság ellen. 1919-ben már a munkás Noske volt kénytelen gépfegyvert fogni, munkások ellen.
Nehéz gondjai közt a mai munkásságnak nem legkisebb terhe a kötelező forradalom. Annál súlyosabb, mert a munkásság is az eddigi forradalmak tanítványa - ezek a forradalmak pedig polgári forradalmak voltak.
Mint fentebb pedzve volt: a polgárságnak nem sikerült még sehol, oly módon jutnia uralomra, hogy magját is kiirtotta, minden kiváltságát megszűntette vagy magához ragadta volna az előtte s felette uralkodott rendeknek. Ha nem törvény s nem alkotmány, bár valóságos szerint többé-kevésbé osztozkodnia kell a hatalmon velük vagy maradékaikkal, vagy csökevényeikkel. A legnemzetközibb hatalomnak, a tőkének birtokában sem tud nemzetközi hatalmat kifejteni osztályának mindenütt s mindenfajta uralomra való juttatásában. Amellett, hogy fel van s minden embere fel lehet szerelve bármely képességekkel s készségekkel, mik bármi munkához vagy szerepléshez megkívántaknak: nem tudja megtörni a nemesség kiváltságait a diplomáciában s a hadseregekben, tűrnie kell intézményeket, melyek, mint a monarchia s az egyházak, hol területeket zárnak el előle, hol nyomással állanak felette, hol versenyben állnak vele. Forradalomra már nem igen lesz szüksége, nem is igen engedheti meg magának e fényűzést, mert csak kitenné magát a hátbatámadás hatásnak az utána sorsukat váró, mögötte nyugtalankodó rendek részéről. De hogy valóban a világ ura lehessen s mások számára az uralomban való részvétel csak az ővele való leszállás vagy felemelkedés formájában történhessék, abban, hogy elérje s ha elérheti s annyi forradalma után, még sokat kell fáradnia, dolgoznia, várnia és cselekednie. S bizonyos, hogy sem felfelé, sem lefelé nem lehet, legjobb esetben sem, diktátorkodnia - érzésének is ahhoz kell alkalmazkodnia s a világnak is olyan berendezkedésében kell belenyugodnia, mely lépten-nyomon orra alá dörgöli, hogy: más is van a világon, mint polgár.
Holott: ha valakinek joga volna (aminthogy senkinek sincs) a diktatúrára s monopóliumra: a polgárságnak annyiban volna, hogy amit mint hozományt az uralomba magával hozott, s aminek számára az ő uralma kiváltságokat vagy továbbfejlődési lehetőségeket jelent, s amik virágoznának, ha ő a világot egészen a maga képére formálhatná: azok e világnak, az egész társadalom minden rendje számára, a legbecsesebb javai közül valók. Nemcsak hogy a tudományok, a mesterségek s a művészetek polgári foglalkozások, s polgári természetű úgy a jogászat, mint a kereskedelem, úgy a gyógyítás, mint a pénzkereskedés, úgy a zene, mint a cipészet ... s hogy még mikor a polgárság alul volt is: s felette volt úr a király, a nemes, a pap, a katona, az élet ama legfőbb és legszebb javait ő szállította volt ez uraknak, s polgár volt kámzsája alatt, voltaképp a kódexíró barát is: de, s ez a legfontosabb: a polgárnak uralomra jutása egy őbenne, mint mindenekben csak növeli a szomjúságot mind e javak után - minél jobb módú a polgárság, s jómódja útján minél szélesebbre terjed a jómód, annál több a szüksége, tehát táplálója, tehát lehetősége a tudományon kezdve a fényűzésig mindennek, ami az egész emberiséget gazdagítja. Azzal, hogy az előtte uralkodott rendeknek osztozkodniok kellett vele az uralomban, vagy át kellett neki engedniök a hatalmat, igen kevés olyan terület jutott parlagra, amit eddig az emberi pallérozottság meghódított volt, de igen sok kapott újabb virágzásba, s vált úri parkból közkertté ... Mindez nem jelenti azt, hogy amit kapitalizmus vagy polgári uralom netán igazságtalanságot vagy tűrhetetlenséget képez, emiatt bocsánandó és tűrendő volna - éppúgy nem, mint ahogy nem szól a munkásságnak érvényesülő joga ellen, megállapítjuk hogy ő ekkora hozományt alig hoz magával. Nem mintha a munkás munkájára ugyanannyi, vagy még nagyobb szükség nem volna, mint a polgáréra - éppen napjainkban mutatkozott meg, hogy újság, orvos és boltos nélkül inkább meg lehet tenni, mint bányamunkás nélkül. De lehetetlen, hogy egyáltalában semmi ne következzék abból a valóságból, hogy a polgár lehet személy szerint bármily alacsony elme: munkájához, még a mesteremberihez is, mindig kell valami lélek s bizonyos ízlés, ellenben a munkás lehet személye szerint bármi lángelme: munkájához többnyire jobb, ha nem művész és nem gondolkodó. Míg a polgár: minél ellátottabb, s minél műveltebb, annál jobban, s tökéletesebben tudja a dolgát végezni: a munkás - ezt nem szabad elhazudnunk magunk előtt s a munkásnak önmaga előtt - a munkás a műveltség s az ellátottság bizonyos fokán túl alkalmatlanná válik az ő munkájára. Amily gyönyörű, hogy a - gondolom - volt bányamunkás Hendersonból milyen reprezentábilis és tökéletes miniszter lehetne, olyan elképzelhetetlen, hogy ez a Henderson ismét vissza tudna menni bányamunkásnak, hogy jól el tudná végezni a bányamunkás dolgát. - Itt szúrom közbe, hogy viszont vannak polgári munkák, a legtöbb szellemi és művészi munka ilyen, melyeknek elvégzésére alkalmatlan az a polgár, kit nem taníttattak s ki harmadmagával kénytelen egy ágyban hálni. Ez a két valóság egyszer s mindenkorra megjelöli a különbséget, a, ha van ilyen kategória: osztálykülönbséget a testi s a fejmunkás közt. A fejmunkás lehet mostoha, hátratett, s proletariátusba lökött fia a polgárságnak, de mégis ennek fia - lehet a munkásproletárnak olyan érdekközössége, mint van a pincelakó s a padláságyrajáró között az emeleti lakókkal szemben, de éppen osztályközösség nincs köztük. Hogy ez az ellentét a testi s fejmunkás közt mint fog megoldódni, az más kérdés - alkalmasint úgy, ahogy a polgárság s a munkásság közt való minden egyéb ellentét. De nem szabad elhitetnünk magunkkal, hogy nincs meg - magunkkal, mondom, szellemi munkásokkal, kik kacérkodunk s coriolánkodunk az elmélettel, hogy nem vagyunk polgárok; a munkások úgysem hiszik, és teljes joggal, igen kelletlen veszik, ha soraikba tolakszunk ... Ezt csak, mondom, mellesleg és közbeszúrva. Visszatérve a munkáshoz s világuralomra bejelentett igényeihez: abból, hogy a munkás a műveltség s az ellátottság bizonyos fokán túl alkalmatlanná válik a testi munkára, bizonyára nem következik a nonszensz, hogy tehát a munkásnak állati sorban kell tengődnie. Hanem ebből is az következik, hogy egy igazságos társadalomban, hol a start mindenki számára ugyanaz, a munkásság ugyanígy, mint amit akkor még arisztokráciának lehet majd nevezni, nemzedékről-nemzedékre újra alakuljon s főleg nemzedékről-nemzedékre beleemelkedjék a polgáriságba ... Mindez lehet így, lehet nem így, lehet fontos vagy nem fontos, következhetik ekképp, következhetik másképp: én így gondolom, de nem vallom olyan szentül, hogy bármit is következtessek belőle. Amit az egész gondolatmenetben egyedül ítélnek életbevágó, tehát elismerni és számba venni való fontosnak, az csakis annyi, hogy valamint a polgárnak nem sikerült, a munkásnak sincs kilátása, semminő haladásnak teljesen a maga külön rendi vagy foglalkozási érdeke szerint alakítania a világot - hogy a munkásnak is állandóan gondolnia kell rá, legjogosabb küzdelmei, legvérmesebb reményei, legfényesebb sikerei lépcsőfokain és tetőfokain is, hogy: más is van a világon, mint munkás - s amily joggal mondhatta ő a polgárnak, hogy: diktálj öregapádnak, ne nekem! - ugyanily joggal mondhatja ezt őneki a polgár. A polgári forradalomnak is túlzás volt abbeli hite és célja, hogy polgári monopólium, és diktatúra számára hódíthassa meg a világot. A munkásság meg éppen naiv, ha saját forradalmaiban vagy igyekvéseiben a forradalomnak éppen ezt a legpolgáribb tévedését tartja magára nézve kötelezőnek.
Amíg a világon vannak osztálykülönbségek, lesznek a polgár s a munkás közt is - de ez kettőn nem változtat. Az egyik, hogy a munkás egyéni emelkedése a polgári osztályba való emelkedésből áll. A másik, hogy ilyesféleképp volt és van ez egyéb rendeknél is, s a hatalmas polgár is úgy emelkedett volt valami fajta arisztokráciába, mint a hatalmas munkás polgáriságba. S ha már emiatt is, még leghevesebb osztályharcok közben is, az osztályok határai éppen nem élesek s egyre egymásba ömlenek: még ezenfelül az osztályhatár még azért sem lehet merev s az osztályharc életre-halálra menő, mert egy osztály sem juthat úgy bele a hatalomnak még monopóliumába sem, hogy valóban követ kövön ne hagyjon az előtte volt osztályuralom intézményeiből. Sem a kereskedelem, sem a tőkés gazdálkodás, amivel a polgárság a királyok, urak és papok monopóliumát megtörte, nem teremtett teljesen s minden intézményében új világot - megmaradt a földbirtok, megmaradtak az egyházak, megmaradtak az egyházak, megmaradtak az országhatárok, megmaradtak a hadseregek: csigahéjakul, melyekbe a születő polgári hatalom meztelen csigája, mint hajlékba belecsúszhatott. A munkás számára pedig az a helyzet, hogy bármi álljon is a tőke keletkezéséről, a jogtalan haszonról, amelyből lett, a rabságról, amibe a szegődöttjét veti: ebből semmiből sem következik, hogy a tőke, vagyis a koncentrált és diszponibilissá lett termelési lehetőség a termelés számára fölösleges volna - s a termelésnek erkölcsi okoknál fogva le kellene mondania a nagyszerű technikai könnyebbségről, mit számára a tőke jelent, ez semmivel sem volna okosabb, mint volt volna a fuvarosok és hajóvontatók kedvéért lemondani a vasútról s a gőzhajóról. Sőt mikor ezzel szembe azt vetik, hogy nem is a tőkéről kell lemondani az igazságos termelésnek, csak a termelésnek e nagyszerű lehettetője ne maradjon a magánkéz uzsorájában: még az is meggondolandó. Nem sok komoly tapasztalat mutatja, hogy némely üzemnél a közvállalkozás nem tud oly élelmes és fürge lenni, mint a maga hasznát néző magánvállalkozás, arról is van tapasztalat (szintén, ezt alá kell húzni, csak némely üzemnél), hogy a munkást az ő tulajdonosi érdekeltsége serkentés helyett csak bágyasztja a munkában, s a köztulajdont, mely ekként az övé is, még serényebben szabotálja, mint az uzsorási magántulajdont. Az eljövendő munkási (szándékosan írom, hogy
E dologban csakugyan áll, hogy ennél többet forradalom sem érhet el, sőt megszakítja s ezzel lassítja a megkerülhetetlen fejlődési menetet, ahogy szervezkedése és művelődése hatalmával, a munkásság pozícióról pozícióra mindezeket megszerzi magának, s minden egyes pozíciónál újra meg újra rákényszeríti az egész társadalmat, hogy ezen új állapot szükségeihez s parancsaihoz alkalmazkodva, sokban mindenestül s munkásosztály képére alakuljon át. Ezeknek ösztönös érzése teszi, hogy, a legigazibb munkás legkevésbé forradalmár, s minél inkább a maga eszével s a maga érdeke szerint cselekszik, annál kevésbé áll a polgári forradalmak példájának igézete alatt, annál kevésbé érzi kötelességének, hogy a szocializmus nevében ugyanazon ostobaságokat kövesse el, aminőket a polgárság követett volt el a liberalizmus nevében, a liberalizmus kárára, a liberalizmus hátráltatására. Hogy mi lesz így a szocializmusból? Az egyszeri gárdistáról fogadott a kapitánya, hogy a fiú megeszik egy ülőhelyében egy egész borjút. A tiszturak állták a fogadást, a fiút egy kirendelt napon leültették, a kapitánynak pedig gondja volt rá, hogy kitűnő szakács húszféle kívánatossággá főzze fel a borjút, hogy így mintegy belelopódjék a gyerekbe. Az neki is lát, s küldi le a tálakat: a pörköltet, a navarint, a galantinet, a vögerlt, az "ŕ la vinaigrettet s alla milaneset, csak a huszadiknál kezdi sokallani, hogy: mikor jön már a borjú, mert ha így teleeszem magam, nem tudom majd megenni! Ezt volt az fiam, világosítja fel a kapitány, most etted meg! Kérdés, hogy a szociálpolitikában nem a borjút eszi-e már két nemzedéke a munkásság? Hogy nem a szociálpolitika-e a szocializmus? Hogy nem végképp igaz-e, mit a bölcs Bernstein a szocializmus útjáról mondott, hogy neki az
(Folyt. Köv.)