Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 3. szám · / · Ignotus: NAPÓLEON ÓTA

Ignotus: NAPÓLEON ÓTA
I.

A forradalmak felől elterjedt a kétség, ahogy Burckhardt beszél hivatásukról s az útjukon cselekvéshez férkőző embertermészetekről. Burckhardtnak alkalmasint igaza van, s igaza nyilván Tainenek is, ki meg abban vonja meg a nagy francia forradalom sommáját, hogy jó, ha annyit termett vérpazarlás árán, ahová a dolgok ingyen is eljutottak volna. Csak azt nem mondják meg e bölcsek, hogy hát akkor miért törnek ki mégis forradalmak? Meg kell állapítani, hogy még kerülő úton sem felelet, amivel jobb lelkek áltatják magukat: hogy okos engedményekkel, korszerű reformokkal elejét lehet venni az erőszakos igyekvéseknek. Mert korszerű reformok, inkább, annyit jelentenek a békés rend javára, mint a világháború előtt a macedón reformok jelentettek volt az ottomán integritás megmentésére. Minél többet engedett a török uralom Macedóniában, annál bizonyosabb lett, hogy elveszíti. A reformok engedte több szabadság a lázadás számára is új lehetőségeket nyit.

Lehet, hogy a dolgok a maguk rendes útján jutnának legtovább, vagyis legközelebb a célhoz, hogy egyre több embernek egyre több legyen érdeke a világ akkori rendjében. Ám a világnak egy messze képzelhető rendje, mikor már - reméljük és képzeljük - a fehér, a sárga és a kávébarna emberek négyötöde oly jól él majd, mint ma csak a kardinálisok s a moziszínésznők: vajon még ez is: nem hágy-e, s kétszeresen, rétegeket, melyeknek e paradicsomban sem futja a számadás: Maradnának egyfelől, a négereken s indiánusokon kívül azok az egyötöd jobb színűek, kiknek dolgozniok kell, vagy még többet kell dolgozniok, hogy a boldog négyötöd boldog lehessen. S még e négyötödön belül is találtatnának, másfelől, kiknek egyéni boldogsága nem lehet teljes egy munkamegosztó rendre, arányos igazságra, fokozatos fejlődésre épített világban. Volna mindenki, kit e helyes rend egy fokkal lejjebb helyezett az egy fokkal följebb valónál. Volnának a gyengék, kik ugyan örülnek, hogy engedelmeskedhetnek, de egyben dühösek, hogy nem parancsolhatnak. A kótyagosak, kiknek a valóság csalódás, a szertelenek, kiknek a haladás veszteglés, az impotensek, kik irigységüket magasabb igazságtevésnek, a rosszeszűek, akik konfúziójukat igazabb igazság követelésének öncsalásába öltöztetik. Aztán: az önzőek, kiknek nem igazság kell, hanem kivétel, akik ők legyenek. Lehet, hogy a dolgoknak nincs szükségük forradalmakra, de van az embereknek. Van a felebarátoknak, kiket emészt a miért ő miért ne én? A nagyapáknak, kik azt gondolják: egye meg a fene az unokámat - én akarok ott terpeszkedni, hová a dolgok rendes útján csak ő jutna el! S azoknak a legemberibb embereknek, kikben a gyerekálom farkasi felnőtten áll résen, hogy valahol a civilizáció sövénye meglazul, rávesse magát a megvalósulásra, s az embere - megváltás kifogásával vagy pucérul őszintén - megzabálja magát hatalommal, pompával, minden jóban való dúslakodással, és legyen, egyszer az egyetlen életben, király, szultán, hadvezér, donjuán, rettegett erő, megtapsolt kedvenc, minden, ami tarka, ami csillog, amitől halandó embernek hízik a mája.

Bizonyára tolakodás, hogy ezek is több szót követelnek, és amikor valami elemi csapás lehetteti, több kiélést szereznek maguknak a világban, mint amennyi őket igazság szerint megilletné. Ám ez az igazság ővelük szemben nem igazságtalanság-e? Hogy vannak emberek, kiknek mert egyrészt oda, másrészt olyannak születtek, ahová s amelyeknek: az ő, mondom, egyetlen életükre, vagyis örökre meg kell elégedniök a második, a harmadik, a félreeső helyekkel? A társadalom számára jó, hogy így van, és kell, hogy így legyen. De az ő számukra kaszt helyzet, mint a Max Klinger Belvederebeli (képnek rossz, de szimbólumnak jó) festményén, a Christus im Olymp-on a derűs Olympus földje alá sötétbe gyömöszölt titánoké. Amily isteni, hogy van Olympus, olyan pokol a pincéjében titánkodni. Az alkalmatlanoknak is van osztályharcuk, s ha a polgárság s a munkásság, mondjuk, segíthetett volna vagy segíthetne magán forradalom nélkül is: őrajtuk csak forradalom segíthet. A jog, a rend, s az igazság alapjában épp úgy zsarnoksága a jónak s a jóknak, mint a jogtalanság, az igazságtalanság s a zsarnokság, épp úgy megvannak áldozatai, mint a rendetlenségnek, s épp így lesik, hogy hogy segíthetnének magukon. Valameddig a világ nem talál intézményt, hogy alkalmatlanok már meg se szülessenek, mindaddig óhatatlanok a forradalmak.

Gondoljuk ezt jól végig. Bizonyára nincs természetesebb és helyesebb, mint teszem hogy a gyermekeknek sincs szava az eklézsiában, s parancsolják neki, mit tegyen s mit hagyjon. De micsoda fájdalom: gyereknek lenni! Egy boldog gyereksorsra hány gyötrelmes esik, s még ez egy boldognak rendjén is: hányszor s hányszorta sajgóbb, fájdalom nehezedik az emberkéjére, mint a közepesebb felnőtti sorban! - Vagy: nincs okosabb, mint hogy az oktalan hiúság megaláztassék, s a képzelődés ne juthasson mások sorsába vágó cselekedhetéshez. De micsoda kín e mellőzöttség! S micsoda sarkantyú a megaláztatás. Rosszan lenni nemcsak gonoszság, de penitencia is. Gonosztevőnek lenni nemcsak gonoszság, de éhség is. A pszichoanalízis tudománya megmutatja, hogy a velünk születő rosszaságnak, oktalanságnak s fajtalanságnak mily raktárai élnek leszorítva, tudtunk nélkül, a lelkünk bőre alatt, csak hogy tudtunkkal, magunk előtt úgy, mint kifelé, jók, okosak s erkölcsösek lehessünk. S megmutatja, hogy e kísérletek mennyire nem tudnak, az egészségesebb emberben sem, végképp belenyugodni kisemmiztetésökbe, s botlások, álmok s idegességek alakosságában mint próbálnak úgy jutni hatalomhoz, hogy ne vegyük észre, hogy őróluk szól. Néha egészen fölülkerekednek - s ez az őrültség, de mondom, az egészségesebb emberben is egyre benne motoznak; ha valami oknál: ijedtségnél, gyásznál, fájdalomnál fogva fegyelme megereszkedik, menten kidugták fejüket; a tisztes emberek is idegmunkája javarészt abban telik el, hogy lefogja őket - s igen rendes embereknél is, kivált bővérűeknél, van néha úgy, hogy egy-egy hétre vagy éjszakára mintegy kimenőt kérnek maguktól, s meg kell hempergőzniök mindenfajta testi és lelki disznóságban, hogy megint ők maguk lehessenek. - Világos, hogy a társadalom sincs, ha mégúgy rendben van is, másképpen rendben, mint a rendes ember. Világos, hogy semmivel sem készül el végképp - hogy elintézettségei továbbra is elintézendői maradnak, s kimenőt kell kérnie olykor magától, hogy meghempergezzék mindabban, ami ellen különben való. A sok igazságos igazságtalanság s jogos kegyetlenség, amivel a társadalom tisztes fejlődése is jár, egyre neveli benne a feszültséget, mely valamikor, valami oknál fogva, bizony kirobban. Ez annyira tudott dolog, csak éppen nem tudva tudott, hogy a forradalom tulajdonképp: intézménnyé vált, melyet bizonyos esetekben meg kell csinálniok az embereknek, ha - mint most 1918 őszén a németeknek s a magyaroknak - még oly kevés is hozzá a kedvök. A fejlődési rendbe eső némely változási mozzanatoknak kötelező formája kezd lenni a forradalom, s hiába nincs rá szükség: mégis szükség van rá, mert különben nem a rendes fejlődés megfelelő mozzanata megy helyette végbe, hanem az anarchia tobzódása. A józanságnak néha az őrület, az érettségnek az éretlenség, a felelősségnek a felelőtlenség, a hivatottságnak a avatatlanság, a jogosságnak az erőszak formáit kell feltöltetnie, csak hogy még ilyenkor is megrövidíthesse, és a társadalom üdvére, még a nekik való, a tőlük előidézett, az ő kiélhetőségükre szerzett alkalmakkor is kijátszhassa, leszoríthassa, s alul tarthassa az esztelenséget, a lelkiismeretlenséget s a tolakodást.

Mindez megvolna akkor is, ha mindig s mindenütt állna, hogy nem kell forradalom, mert a dolgok amúgy is megjönnek a maguk rendes útján. De ma már szinte nem is jöhetnek. Lehet, hogy sohasem volt volna forradalom, ma már nem kellene. Ám: a történelem az élet tanítója. Ugyan nem akként, mintha az emberek a történelemből valóban okulnának. Ez lehetetlen is - a máma, melynek adalékai mások, mint a tegnapé voltak, éppúgy nem tanulhat a tegnaptól, mint a chauffeur nem tanulhat a kocsistól. Azonban: a mai ember, ki ismeri a történelmet, igézete alatt is áll. Csalja magát, hogy utat lehet belőle tanulni, s a mulatság az, hogy éppen új helyzetekben, mikor, mondom, a múlt példája eo ipso nem talál: éppen ilyenkor levelez lázasan a történelemben, hogy az új előtt való tanácstalanságán segítsen, s kisüttesse vele azt a valamit, amiről csak azt tudja, hogy meg kellene csinálni, de sejtelme sincs róla, hogy mi légyen ... Az állatnak jobb, ő nem ismeri a múltat, melynek tanulságai csak ösztöneiben vannak lerakodva, s új helyzetekben is ösztönszerűen cselekszik; ha sikerül jól, ha nem sikerül, baj, de legalább nincs meg az a kínja, hogy tudja is, mit tett magával. Az embert, a kollektívat is, öli a tudatosság, ösztöne elkopott a könyvei javára, s a régi s a mai ember eljárása s a régi s a mai ember történelme közt az kezd lenni a különbség, ami a kutya közt, ki ha vízbe esik: megcsapkodja és megússza, s az egyszeri úszó közt, ki a vízimalom kereke alatt fellapozta az úszókönyvet, hogy megolvassa, mi most a dolga ... Ha bőrökre s életekre nem ment volna: színház volt volna megfigyelni, hogy a legutóbbi orosz, német, osztrák és magyar forradalmak idején az egyes aktorok mint szorongatták: ki a Danton, ki a Robespierre, ki a Napóleon életrajzát, s valamennyien a nagy francia forradalomét, hogy megtudják, mi a szándékuk ...

És, ez a fontos: nemcsak a baloldalokat, de a konzervatizmust is igézi a tudat, hogy voltak és lehetnek forradalmak. Amit Tisza István a magyar nemzetiségi kérdés kapcsán mondott a magyarság nevében, egyik utolsó parlamenti beszéde rendjén: hogy, még ha akarunk is engedni, ne engedjünk, amíg nem muszáj: az minden téren s minden kérdésben jellemző a mai konzervatívra, s nyilván mutatja, hogy a mai konzervatív nem kevésbé tanítványa, (vagy betege) a forradalmaknak, mint a mai forradalmár. Mert mit jelent e muszáj egyebet, mint csalogatást, sőt kényszerítést a forradalomra? Mit jelent egyebet, mint mintegy történelmi becsületből való útba állást a dolgok rendes útja elé, hogy igenis ne mehessenek a dolgok a maguk rendes útján, hanem muszájjon erőhatalommal megszerezni azt, ami ész és tisztesség szerint amúgy is eljövendő volna? Abból, amit az ember szentnek és szükségesnek érez: szabad-e engedni, ha nem erőnek, nem szégyen-e engedni, ha nem elbukva? A mai konzervatizmus kezd az az asszony lenni, aki megsértődik, ha nem tesznek rajta erőszakot, Ş az a susztergyerek, ki epedve várja, hogy bár megverték volna - s nemcsak a forradalmárok, de a konzervatívok jóvoltából is a forradalom ma már szinte alkotmányos eszköz, de rigeur - mint némely népeknél a házasság számára a leányrablás.

S itt a pont, hol e, hogy úgy mondjam, alkotmányos forradalom belekapcsolódik az elébb analizált pszihopatológusba. A tisztes, törvényes és békés baloldalak a fejlődés rendjén, a dolgoknak sokat emlegetett rendes útján, elérkeznek a ponthoz, hol tettre illik váltaniok, amiről korszakokon át gondolattalan beszéltek s mitől lelkük mélyén talán éppúgy idegenkednek, mint a konzervatívok, mert számukra talán éppoly új, zavaró és félelmetes, mint a konzervatívok számára. Van politikai illedelem is - s mint a konzervatívnak, maradinak, úgy illik a radikálisnak haladónak lennie. Mint ahogy a konzervatívoknak illik ragaszkodni ahhoz is, mivel bár betelt, a radikálisnak illik követelnie azt is, amit nem kíván. A politikai életnek parlamenti és publicista formája hozza úgy a jobb, mint a baloldal számára magával, hogy szakadatlan beszél és írni kell valamiről, vagyis mindig propagálni kell valamit. Hogy a közdiskusszió malma üresen forogjon s legyen egyik félnek mivel letromfolnia a másikat. Az ember szívesen kacérkodik önzetlenséggel, felvilágosodottsággal, kivált míg a dolgok rendes rendje szerint nem kell félnie, hogy még az ő életében válhatik aktuálissá. Így érnek meg, mint mondani szokás, a kérdések - gyakran elébb, semmint a valóságos állapotokban tökéletes felelet ért volna meg számukra s mikor a fentebb említett elemi csapás (többnyire vesztett háború vagy forradalom a szomszédban) az addig csendes haladású társadalomra hirtelen rázúdítja az alkalmatlanok forradalmát: az alkalmas baloldalok számára szintén előáll a szándékukon kívül kialakult lehetőséggel együtt a kötelesség is, hogy erőszakkal váltsák valóra, amit addig békésen követeltek. Nincs joguk meg nem tenni, ha hűtlenségben s világcsalásban nem akarnak maradni - mint ahogy a parlamentben, amíg megvan az obstrukció lehetősége, addig az ellenzék köteles is vele élni, különben nem hiszik el neki, hogy valóban akarja, amit követel, úgy kell, mikor lehet, forradalmat csinálnia, együtt azokkal, kiken egyfelől igazán csakis forradalom segíthet s kiken, másfelől, a forradalomnak sem szabad segíteni, hacsak a társadalom tönkre ne menjen bele. Forradalmat olyasmikért, amikre már valóban szükség van s a konzervatívok is szívesen megadnák, ha nem szégyellnék ingyen megadni, de olyasmikért is, amikre még nincs szükség; s a radikálisok is szívesen várnának vele, ha nem szégyellnék nem nyúlni utána, mikor a megvalósíthatás szavukon fogja őket. Ezért óhatatlan bár a legtisztesebb s legvértelenebb forradalom után s ha egészen a baloldal marad is utána fölül, valami ellenforradalom. Egyrészt, hogy a diadalmas ellenzék visszacsinálja, amit a szükségesnél messzibb haladást volt kénytelen, szavánál fogatva s a kedvező alkalomnál fogva, előlegbe megcsinálni, másrészt, hogy ismét hátratettségben parancsolja a született alkalmatlanokat, kiknek jogtalan lázadásába kapcsolódott volt bele az ő jogosabb, mert elkerülhetetlen forradalma.