Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 2. szám · / · FIGYELŐ

HEVESY IVÁN: BARTA SÁNDOR: TISZTELT HULLAHÁZ

Barta Sándor a szerkesztő mellett legtehetségesebb a MA körül csoportosult írók között. Legönállóbb és legeredetibb is közöttük formai és világnézeti szempontból egyaránt. Az ő írásaiban nyilatkoznak meg legélesebben azok a hatások, amelyekkel sok forradalmár reagált a lezajlott forradalmak látszólagos csődjére. A tömegek erején nyargalt forradalmár fantáziájuk és mikor ez nagyon lassúnak és tehetetlennek bizonyult alattuk, a kapott lendülettel előre repültek róla. Eleresztették a lovat maguk alól türelmetlenségükben. Magukra maradtak és a tömegek ellen fordultak, a tömegek ellen, amelyek nem tudtak olyan gyorsasággal átalakulni, mint ők szerették volna. Megátkozzák a dolgozók kulturális terheltségét és kispolgári voltát és mivel nem sikerült egy-két év alatt új rendet és új morált teremteni, tagadják a Rend és a Morál lehetőségét és szükségességét. A következetesek pesszimista nihilizmust hirdetnek, a következetlenek elvesztik a tömegekkel való pillanatnyi kontaktus hatása alatt kialakult kollektív világérzésüket és anarchizmusba züllenek.

Barta Sándor, akiben mindig erős pesszimista hajlandóság volt, szintén átment ezeken az érzésváltozásokon. Az első kiábrándulások az egész életet átfogó nihilista tagadást eredményeztek (zöldfejű ember vagy egy aktív hulla kiáltványa a konflislovakhoz és elevátorokhoz 1920.) Ezt követő munkáiban a formanegációt realizálja: megmutatja a mai életforma feneketlen bárgyúságát, agyoncsonkítottságát és üvöltő értelmetlenségét és koldusságát. Ekkor azonban már belép újra mint pozitív ígéret a negációkra: a tömeg, egy idealizált, felszabadult életlátású, önmagát megtalált tömeg. (Igen. Dráma 1920.) De ez a tömeg csak deus ex machina: Barta világérzésében még semmi realizálható alap nincs a létezésére: egy szép poén és frázis, semmi egyéb. Most megjelent könyve (Tisztelt Hullaház, egy kiskorú költő szónoklatai a forradalomról, népszerű életbölcselet egyszerű agysejtűek számára, boldog antológia, csodálatos kongresszus) mindkét irányban, a destrukcióban és a konstrukcióban is tisztulást és határozottabb kialakulást jelent. A mai kultúra megsemmisítése - megbontani a mai kultúra összetevőit - mert ezek leszerelő hatásúak: «A mai úgynevezett kulturális összetevőket elégtelenné kell tenni arra, hogy lenarkotizálják az embert.» A megsemmisítendő kulturális összetevők közé tartozik elsősorban a művészet is. A felszabadulás és az élet maximális kiélhetésének feltételét egyben látja: emelni az emberek igényességét. Mindezzel azonban nem lehet a boldogságot elérni - ezt tudja és érzi jól - de erre nem is kell törekedni, mert nem lehet: az élet egyetlen célja és értelme, hogy folyton teremtse önmagát, hogy tettek sorozata legyen.

Barta sohasem mulasztja el szidni a forradalmárokat, azok szűk és korlátolt látását és azt hiszi, hogy felérve a bölcsek hegyére, meglátta minden dolgok értelmét és az élet egyetlen lehetőségét. Lehet, sőt bizonyos, hogy a forradalmárok doktrinérek, kispolgárok és nem látják a dolgok kulturális beágyaltságát és összefüggését, nem veszik észre saját maguk kétlakiságát, de ugyanakkor Barta Sándor sem veszi észre, hogy ő viszont a forradalmár ideológia másik naiv hibájába esik bele: egyszerűen postulátumokat hirdet és nem számol az élet eredendő, embereken kívül eső lassúságával és tehetetlenségével és nem látja meg az életnek azt a mély és tragikus paradoxonját, hogy az egyén, az összes egyén annál kiteljesedettebben élhet, minél szigorúbb organizáció börtönzi össze egy egésszé. Individualizmus és kollektivizmus ellentétét egy durva szorítással egyenlíti ki az élet, egy öntudatlan organizmus kíméletlenségével, amelynek nem célja az, hogy alkotó elemei jól érezzék magukat.

Ha még egy szempontból megnézzük Barta Sándor életfilozófiáját, új hibára jövünk rá. Az élet célja szerinte önmagában van, az élet megépítésében. A kulturális szellemi összetevők, mint narkotikumok ezt akadályozzák, tehát kiküszöbölendők. Maradnak a materiális hiányérzetek kielégítésére irányuló tevékenységek. Ezek boldogságot nem adnak: mi célja hát az egésznek? Az elképzelt aktivitás túltengése, mint menekülés a mai anarchikus posványtól: ez Barta mozgató érzése és egy forradalmár optimizmusa, amely látszólagos pesszimizmus mögött ég: az életet szabadon alakíthatónak és forma nélkül is extenzívnek és maximálisnak hiszi. Barta még innen van az igazi csalódáson, amely csalódás azonban gyökere a jövő valódi lehetőségei meglátásának. Ez a csalódás: az élet korláttalan szabadsága csak csökkenti a kiélhető életmaximumot és nem emeli és az élet nem egy maximális igényhez, hanem egy minimális szükségszerűséghez méri föltételeit. Aki ezt figyelembe nem veszi, annak csak egy sorsa lehet: tragikusan felbotlik, mert át akarja hágni a lehetőségek korlátját.

Nagyon szimpatikus Barta Sándor fanatikus undora és csömöre a mai megrohadt kultúra, e nevetséges és szomorú hullaház ellen. De mert anarchikus a látása a jövővel szemben, egész életfilozófiája puszta és meddő negatívum marad.

A könyv plakát- és röpirathangú kiáltványokból áll. Tehát kitűnő adekvát forma a propagandisztikus tartalomhoz. Azonban a szuggesztivitást, amelyet így elérne Barta, lerontja azzal, hogy még mindig nem tudta levetkőzni a formátlan és kaotikus expresszionizmus eszközeit. Az ő célja gondolatoknak és érzéseknek minél meggyőzőbb továbbadása. Miért kell ezt az eredményt lerontani azzal, hogy fölöslegesen cikornyás és elijesztő asszociációs torzításokkal fejezi ki azt, amit világosan, egyszerűen kell és lehet kifejezni. Az expresszionizmus, mint önmagáért való művészkedés, tetszeleghet abban, hogy ellenőrizhetetlen eszközeivel valami kifejezhetetlent fejezett ki. Itt azonban csak az eredményt kockáztatja vele. 100 ember megsejti a könyvéből, amit hirdet, ahelyett, hogy 10000 megértené. Könyvének hatását, mint tettet redukálja ezzel századértékére. Mikor fognak már az új írók kigyógyulni abból a rögeszméből, amiből akadémiát csináltak, hogy csak az hat és csak az új, aminek se füle, se farka?