Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 2. szám · / · FIGYELŐ

HALÁSZ GYULA: PÁSZTOR ÁRPÁD: NEW YORK
- Regény -

Ha a kritika rendeltetése, hogy megtudja belőle az olvasó, hogy fog neki tetszeni a szóban forgó könyv: a legmeggyőződésesebb kritika tölti be a célját legkevésbé. Legtökéletesebben pedig az, amelyik kitapogatja a közvéleményt és elébe megy az olvasók ítéletének. Az igazságot azonban nem a szavazatok száma dönti el. Ha így volna, nem volna szükség sem bíróra, sem bírálóra. A bíráló sem adhat mást, mi lényege: - ujját a maga szívverésén és nem a közvélemény (korszellem!) pulzusán kell tartania. A kritikusnak szubjektívnek kell lennie.

A múzeum pincéjében van egy csodálatos inga, amely a földünket érő legtávolibb lökésekre kileng helyzetéből. A kecskeméti ártatlan rengésekre csakúgy megremegett, mint a messinai, vagy akár a San-franciscoi végzetes földindulásokra. Erre a kényes és rejtélyes szerkezetre játékos kedvemben tenyérnyi magasságból ráejtettem egyszer a ceruzámat; az inga finom tűje egyszeriben táncra perdült. Aki csak a papirost nézte, amelyre az izgatott kilengések ábrája reákarmolódott, azt hihette, rettenetes kataklizma rázkódtatta meg szegény földünket. E nélkül az ideges érzékenység nélkül (nevezhetjük szubjektivitásnak) a műszer teljességgel használhatatlan lenne. De legyünk résen: a följegyzések megcsalnak, mihelyt máshonnan eredő rezgések hatnak a tű idegrendszerére (nevezhetjük tollnak is), mint amire kíváncsiak vagyunk.

A kritikának tehát tárgyilagosnak kell lennie, hogy távol tartson minden leselkedő szuggesztív hatást, amely nem magából az írásműből áramlik.

Ez a kötelező «szubjektív tárgyilagosság» lebeg szemem előtt, mikor megkísérlem elmondani, hogyan hatott rám Pásztor Árpád regénye. Vallomásomat azzal kell kezdenem, hogy a kilengés nem mutat földrengető élményre. A lelki szeizmogram nyugodtan viselkedő rajzából csak itt-ott emelkednek ki érzékenyebb vonalak, hűségesen válaszolva az író egy-egy erőteljesebb nekilendülésére. Akadnak ilyenek. Vegyes érzésekkel, de egyre élénkülő érdeklődéssel olvastam a regényt, amelynek belső melege és feszítő ereje kezdettől végig fokozódik. Kezdetben leküzdhetetlen idegenkedésemen, sőt idegességemen itt-ott felülkerekedett a szerző megvesztegető meseszövése. Szinte éreztem, hogyan melegszik föl az író alakjai iránt. Neki is idejébe kerül, míg sikerül megkedvelni őket. Szinte pontosan megjelölhetném a helyét, ahonnan kezdve néhol majdnem őszintévé forrósodik a regény. A szeretetreméltónak szánt regényhős sorsa ezen a ponton kezd érdekelni bennünket. Majdhogynem hajlandók vagyunk megbocsátani neki, hogy nem a maga életét éli: a kitűzött tétel bizonyítására szenvedteti, üti-veri a regényíró kétszázharminc lapon keresztül, hogy itt-ott megjutalmazza egy-egy önfeledt pillanat édes mézével. Amily mértékben sikerül az írónak elhallgattatni bennünk a bosszankodó kritikust, növekedik elismerésünk a szerző iránt, aki íme már-már sikerrel csalogat bele a maga sivárságába is vigasztaló mesevilágába. Mert mi tagadás, a New York meséje minden realitása és fájó aktualitása mellett romantikus mese: a romantikának abból a fajtájából, amely a józan, reális történet szürke fonalába színes meseszálat sző bele, szemünk és szívünk gyönyörűségére. Ez a finom meseszál - a magyar festő és a bánatos amerikai asszony romantikus szerelme - tartja össze a regény mindvégig izgalmas cselekvényét.

A regény meséje párhuzamosan, kettős mederben áramlik tova. A zuhatagosabb, de sekélyebb történet a dollár körül örvénylik, sötéten az élet iszapjától; a másik érben üdítő, tiszta víz csörgedezik a szerelem örök forrásából.

A világháború után tengerentúlra vándorló magyar festő szélmalomharca a nemesebb művészet iránt érzéketlen Amerikával, az Olympic fedélzetén kezdődik. A fogcsikorgató eltökéléssel gazdagságra vágyó Ungvári iránt itt még nem sikerül fölmelegednünk. Nem érzünk valami nagy fölháborodást, amikor a hatalmas Mc Cormick szenátor összetépi a róla festett képet, és egy jó tanáccsal fizeti ki honfitársunkat: «Sohase úgy fesse le az embereket, mint ahogy maga akarja, hanem mindig úgy, ahogy ők akarják ...» Nem hiszünk a fiatal Ungvári tehetségében, hiába bizonygatja a szerző, hogy képei ott lógnak a Szépművészeti Múzeumban. Ahogy érez, ahogy gondolkodik, ahogy lázong és irigykedik: azt tartjuk, megérdemli sorsát. Ez a sors pedig keserves megpróbáltatások (inkább lelki mint anyagi küzdelmek) megalázó útján halad fölfelé. Fölfelé a milliókhoz, és lefelé a művészet prostituálásához. Kálváriájának szimbolikus állomásai: a szegényes washington-square-i szobácska, a greenwich-village-i bohémtanya, és végül a Mc Alpinbeli fényes műterem. Ezeknek a helyeknek a lakói - a regényben felvonuló válogatottan bosszantó alakok - ugyanily jelképiek. Típusok. Ungvári is típus közöttük, csak éppen jobban megrajzolt a többinél. Egyedül Lu, a rejtélyes múltú amerikai asszony arcképe az, amit az író azzal a művészi melegséggel rajzolt meg, amellyel Ungvári festette első amerikai képeit. A többi portrék veszedelmesen emlékeztetnek Ungvári későbbi képeire, ezekre a tetszetős, drágán fizetett, pompázó portrékra, amelyek gyakran bizony - fotográfia után készültek. Még talán legjobban sikerült közülük a szeszélyes és gonosz milliárdos lány, akinek a duzzadó testi ifjúsága, lelketlen kacérkodása elfeledteti a festővel Lu bánatos arcát. A Miss Grace-szel balul végződő szerelmi csata izgalmasan érdekes, de szebb a rákövetkező fejezet, amikor Ungvári megsebzett szívvel, alázatosan tér vissza és borul le ismét az egyetlen, édes asszony előtt, akinek van szíve. De, ó jaj: Lu hajában ősz szálak csillognak és a szerelmes szívű barátnő lemondó anyai simogatásra emeli vigasztaló kezét.

Talán legerőteljesebb a befejezés, amikor Ungvári hajóra száll, búcsút vesz a «rohanó, győztes, álmokat eltipró Várostól» - a várostól, ahol «pénzt lehet keresni, de szívet találni nagyon nehéz».

Akárcsak Budapesten. Valóban: ugyanez a történet, ugyanezekkel az emberekkel, ugyanígy lejátszódhatott volna Budapesten. Hiába figyelmeztet az író, hiába harsogja a fülünkbe, hogy New York egészen más, mint Európa. Illúzióért sóvárogva kísérjük el a kiábrándult magyar festőt amerikai körútjára, bevesszük magunkat a felhőkarcolók szédületes «canon»-jaiba, benyitunk vele a cigányzenés magyar vendéglőbe, megismerkedünk a gyémánt inggombos, szőrösszívű képkereskedővel, gazdag szegények, törtetők, éhenkórászok, spiritiszták boldogtalan hadával, fölszaladunk liften a huszadik emeletre a «szappanos» képeket mázoló Román műtermébe, meghallgatjuk a hajótörött magyar tenorista próbaéneklését a Metropolitanben - és elejétől végig az az érzésünk, hogy idehaza vagyunk. Eszünkbe jut az író figyelmeztetése, hogy New York még nem Amerika. «Amerika New Yorktól nyugatra, délre és északra van.» Bizonyára igaz. Attól tartunk azonban, hogy New York maga is valahol délre, északra, keletre, vagy - nyugatra van attól a New Yorktól, amelyet Pásztor Árpád rajzol regényében - színesen és hatásosan, ugyanazokkal a sikerszentesítette irodalmi eszközökkel, amelyekkel másik mohón olvasott regényét, a Vengerkák-at írta meg. A New York-nak is óriási sikere lesz.

(Kár, hogy az amerikai miliő hangulatának erősítésére szánt angol szavak hatását megöli a hanyag helyesírás. Íme néhány mutató a következetesen ismétlődő «sajtóhibák» közül: God bye. Not to day. Dawn town.»