Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 2. szám · / · FIGYELŐ
Szerénységnek kell-e nevezni, vagy igénytelenségnek, egyszerűségnek-e, vagy bensőségnek e költő legmegindítóbb tulajdonságát? S mivel lehetne jellemezni azt a lélekállapotát, mikor írni kezd? - Kétségtelen, hogy nem kell megvárnia a «szent őrület» pillanatait ... Nála a szó szerényen és csendesen megindul - halkan, mint egy meleg kis patak, mely nem magát mutatni ömlik e világra, hanem van, mert teremtették ... - Nem mond többet, mint amit mondani akar - s ha elmondta, elhallgat - nem cifráz, csak igen-igen keveset s akkor is inkább asszonyosan, mint művészien ...
Gyakran jut eszembe ez a költő - nem: ez a lélek - s ma, évek után, hogy újra olvasom verseit: úgy döntöttem el magamban, hogy igen - nyilván ezek a tulajdonságai teszik oly megindítóvá művészetét. - Életem során nem egyszer találkoztam olyan lényekkel, akiknek csak éppen meg kellett szólalniok s az ember már könnyezett, s ha nem is mondtak semmi különöset - mégis! S én mindig megcsodáltam őket: - s ma határozottan ezekre emlékeztet engem Lányi Sarolta. Ezek - ezek a ritka lények úgy beszélnek, mintha a szívük a torkukban volna: - lágyan és szelíden, közvetlenül és egyszerűen s valami oly szép zengéssel ejtik a legegyszerűbb szavakat - a szív oly természetes áriája minden hangjuk, hogy az ember azt gondolja magában, lám, mily jó ezeknek, hogy ilyen könnyen ki tudják fejezni, ami a szívüket nyomja - én bizony életem legszenvedélyesebb, legátkozottabb pillanataiban is csak dadogni voltam képes - s amit dadogtam, az is - mily messze volt az is attól, amit mondani akartam. Ha gyengéd akartam lenni, nyers voltam, s ha sírni szerettem volna - rekedt üvöltés lett belőle.
A pszichológia feladata volna megállapítani, mi az oka ennek az elváltozásnak, vagy tehetetlenségnek - hogy miért torzul el a hang, míg a szívtől a szájig ér - hogy mi teszi színésszé s éppen rossz színésszé a legtöbb embert? A szemérem-e, az őszinteségtől való félelem, vagy a hiúság? Vagy: hogy minden közlés már a színészet, amelyhez tehetség kell? (Tudjuk: sokszor mennyivel igazabban sír egy jó színész, mint az, akinek fájdalma van.) El tudom képzelni, hogy akad ember, aki életében talán még egyszer sem mondott igazat, szegény! Pedig mily nagy megkönnyebbülés volna néki - éppen neki aki talán még büszke is rá elméje legbensejében, hogy mily nagy ravasz ő!
S e kérdés már csak azért is jelentős, mert az ember e lelki tulajdonsága - hogy tudniillik a közlés megváltoztatja érzelmi mondanivalóit - magát a lírai alkotást is befolyásolja. Magát a lírát is: - mely pedig mi más, mint az érzések művészete? Mégis azt kell mondanunk, hogy a világirodalomban nagyon kevés az olyan lírikus - az ujjainkon tudnók megszámlálni - aki egyenesen arról beszélne, amit érez, akinek szava a szív egyenes idézete. A lírikusoknak nagy része mindenféléről beszél: - tájakat ír le, vagy mozdulatokat istenít, patetikus haragba rejtőzik, vagy pompás, dagadó szóáradatba menekül - művészkedik - szóval tárgyat keres, amelyet megsirathasson, amelynek művészi ábrázolása mögött elrejthesse szomorúságát - illetve: hogy az ábrázolás örömétől megittasuljon. Sok lírikusnak előbb mindenféle egyébről kell beszélnie, amíg lehántotta érzései burkait - s szíve dobbanása végre hallhatóvá lesz.
E tekintetben: bensőség, őszinteség, közvetlenség és egyszerűség dolgában Lányi Sarolta lírája valóságos kincse irodalmunknak. Nem a legművészibb, nem a leggondolatgazdagabb, nem a legegyénibb, nem a legmagávalragadóbb - de a legmeghatóbb. Nincs egy hamis hangja. Minden szava tiszta érzés. - S mily különös! Hiszen már maga ez is pszichológiai meggondolásra adhatna alkalmat: - hogyan van az, hogy a legőszintébb hang nem egyszersmind a leghatásosabb is! - Hiszen úgy szomjúhozzuk az őszinteséget!
Az egyszerű, csendes, bensőséges hangra nagyon kell figyelni. Oly könnyen elvész az a világ zajában! Ha el tudnók képzelni, hogy van valahol egy nagyon szerény, csendes, őszinte gyermek, valami egészen természetes teremtés, Istennek valóságos csodája, aki nem akar hatást kelteni, akinek ösztönei nem bíbelődnek azzal, miként mondjon valamit, hogy a figyelmet magára vonja - s ez a különös teremtés egyszer csak valami sarokban sírva fakadna: - talán senki sem figyelne halkan bugyogó zokogására, csak az, aki tudja, hogy ez a hang kincs: - itt, most lesheti el, milyennek teremtette Isten az emberi szívet s érzéseit - milyen a fájdalom, mikor éppen hangokká sűrűsödve s meztelenül, mint maga a szépség kilép az Ismeretlen vizeiből!
Megindító, megható, gyönyörűséggel teljes e pillanatra figyelni: - de csak azoknak, akik magát az igazságot szeretik. Akiknek figyelme természetes hajlamánál fogva fordul az igazság felé - s nincs szüksége arra, hogy előbb egyéb eszközökkel megfogják - tehát hangossággal, vagy érdekességgel, színészettel, amelyhez hozzászokott - pompával, melyet szeret - vagy a ritmus, leírás, pátosz, vagy egyéb, gyakran oly hatalmas művészi eszközök szépségeivel - azokkal, amelyeket a lírai művészet talaja oly buján termett ... - hogy végül is, miután e sok szépség magához csábította - hajlandó legyen e pompás ruhában vergődő lélek panaszát is felfogni.
Ezek az egyéb szépségek - lehetnek igen nagy értékek s aki ilyeneket keres Lányi Sarolta verseiben, annak nem ajánlhatjuk. De aki a legfőbbel beéri: a lélek szavát keresi tiszta formában, azt ami legbecsesebb magja minden más, tehát sokkal fényűzőbb líráknak is - aki a líra tiszta lényegét kedveli s díszes, színes, kürtös heroldjait nélkülözni tudja - az legnagyobb örömét találhatja e művészetben.
A női lelket figyelheti, amely nem kíván nagyobbnak látszani, mint amilyen, nem ígér többet, mint amit adhat - szerényen csak érzéseivel kínál, mint egy üdítő itallal. Nem a nagy gondolatok, nagy kérdések, nem a tépelődés lírája ez: ő csak néhány szót akar szólni: azt hogy szeret, hogy szenved emiatt, hogy az örök részvéttől könnyesek a szemei - s hogy gyermeke van.
Talán nem is lehetne pontosan megmondani, mi oly megindító például gyermekéről írott verseiben. Valóságos csoda, hogy ennyire megrázók e tökéletesen egyszerű szavak:
I.
Mikorra ideérsz a süket semmiből
mohó kezeddel életembe fogódzva
s karomból kacagsz bele a világba:
- én már nem kacagok teveled együtt.
Mikor szemed megismerésre nyílik
s ifjú eszed felméri zord közönnyel
a dolgok s lelkek értékét, súlyát:
- én már nem leszek ott a versenyen.
Kiállok addig. Ó már is kiálltam.
Kevély oszlopként nem fénylek teelőtted.
Már csak mögötted járok néma árnyék
Féltőn követve áldott lépteid.
III.
Nem mondja senki el neked, mi voltam
s te már csak annak látsz, mivé lekoptam.
Hisz én magam sem nézek már a múltba.
Fáradt kopár nő, százgondú, sekély,
Már rég nem ír, csak sír s nem is beszél,
Mert durva zaj lett hangjának zenéje: -
Ilyennek látsz hajtása halvány búnak.
De később egyszer ... tebenned felvirulnak
anyád régholt, ifjú reményei.
Az én álmom álmodod tovább
s felnyílnak néked mind, mind a csodák
anyád ifjú szemét kápráztatók ...
Ne mondja senki el neked, te éld át
az ifjúságom. Ím ezt hagytam én rád
könnyes sorsomból sarjadó virágom.
Alig van formája: csak a tisztaság. Alig lehet költészetnek nevezni: annyira csak igazság, csak fájdalom, csak halk, halk, bugyborékoló, gyönyörű zokogás. Olyan zokogás, amelyért mérföldeket mennék, hogy hallhassam. Természeti tünemény.
S éppen ez a csoda benne.
*
Gara Arnoldnak, a kitűnő ízlésű, kitűnő művésznek nagyon köszönjük, hogy e becses kötetet külsőleg is széppé tette.