Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 2. szám · / · FIGYELŐ

LACZKÓ GÉZA: A MAGYAR NYELVŐR ÖTVEN ÉVE

A magyarság rendkívül szemes a kisebb-nagyobb európai eszmeáramlatok, intézmények fontosságának felismerésében s átvételükben, de sokszor megesik vele, hogy az átmagyarított keretet nem tudja mivel megtölteni: állandó magyar színházat épít s osztrák író magyar tárgyú darabjával kénytelen megnyitni, tudományos akadémiát alapít s tudósok híjában mindenféle tollforgató embert ültet belé (ezért jogosulatlan a panasz, hogy ma mily kevés író akadémikus, míg Kazinczy idejében ... mert Kazinczy mint történettudós került az Akadémiába). A tollforgatók java akkor nyugatos, akarom mondani nyelvújító volt, idegenező, nyugatiul selypítő, a nyelvet nagyon gazdagítva kissé rontó. Így lett a Magyar Tudományos Akadémia hivatalosan a neologizmus bástyájává; s így lett a tudományos akadémia irodalmi tekintély.

Aki versíró, regény-szerkesztő meg újdondász csak volt, az természetesen mind az Akadémiára esküdött s a kívül rekedt kis tudósok buzgón gyártották a mond-csintan-okat. Ez odavezetett, hogy az ötvenes, hatvanas évek sok tekintetben értékes prózairodalma ma élvezhetetlen elavult új divatú stílusa miatt. A verses irodalmat nem kellett félteni, Arany uralkodott fölötte, a népies nyelvet a régiessel egy ötvözetbe munkáló Arany, a nemesen ortológ. Ő maga is, Brassai, Gyergyai Ferenc is küzdöttek Kazinczy önmagát túlélt szellemének nyegle zsarnoksága, a neologizmus ellen. Egyelőre hiába!

Míg végre maga az Akadémia is fölismerte a nyelvészeti lumpenploretariat uralmának veszedelmét, s a levegőben lógó szándékot valóra váltva elhatározta, hogy a magyar nyelv tisztaságának őréül, elméleti kérdések megvitató fórumául, adattárul egy folyóiratot fognak indítani, amelynek szerkesztését Szarvas Gáborra bízzák. Ezzel a hármas feladattal jelenik meg 1872-ben a Magyar Nyelvőr első száma.

Hozsannával üdvözölték, amelybe némi morgás, egyre erősebb morgás vegyült.

Szarvas Gábor ortológ volt: olyan, mint Arany. S olyan őrnek tekintette magát, akinek a támadás elsőbb kötelessége, mint a védekezés, óvás. Szellemesen, vesébe tipró gúnnyal ment, rontott neki a magyar szellemi élet e legtemperamentumosabb kritikusa mindennek, ami nem volt tiszta magyarságú irat, tudományos munkáknak, szépirodalmi műveknek, újságoknak, s nem kis mértékben magának az Akadémiának is. Kortársai csak harcos kedvét látták, csak ütéseit érezték, csak metszően gúnyos kacagását hallották. Mi azonban ma már úgy nézzük működését, hogy nem tett mást, mint a Kazinczy-módra pipeskedő, nyefegő prózára rákényszerítette Arany magyaros dolmányát. Innen van az, hogy a mából a 70-es, 80-as évek prózájára és versére visszatekintve azt állapíthatjuk meg, hogy a mai próza az akkori versstílusból (Arany) s nem az akkori prózastílusból fejlődött ki; úgy hogy ma akárki szépprózájának több stílus-köze van a Buda halálá-hoz, mint teszem a Pálffy Albert-féle írók regényeihez, novelláihoz, vagy akár magának Arany Jánosnak nehézkes neologizmusokon döccenő prózájához. Megfordított eredménye ennek az, hogy ma többen s jobban élvezik Arany vers-stílusát, mint prózájáét. Szarvas Gábor szóval Arany vers-stílusát segítette uralkodó elvvé tenni a prózában. Ez a legfőbb érdeme.

Mire ez megtörtént, a Nyelvőr harci kedve természetesen megcsitult, s az 1895-ben, Szarvas Gábor halála után jövő új szerkesztőre, Simonyi Zsigmondra a másik két feladat teljesebb megoldása várt. A nyelvőrködés háttérbe szorult, fontos nyelvtani, nyelv-elméleti, nyelvtörténeti kérdéseket megvilágító dolgozatoké volt a főhely s a botrányért, aktualitásért mindig reszkető magyarság azt mondta a lapra, hogy elévült s nem vette észre, hogy huszonöt évi fennállása alatt harmadik feladatát: a népnyelv kincseinek gyűjtését úgy oldotta meg, hogy - Négyessy László megállapítása szerint - 170 nyomtatott ívnyi anyagot hordott össze.

Valljuk be, hangos és harcos (szükségesen hangos és elengedhetetlenül harcos) írásból komoly tudományos nyelvészeti folyóirat lett s komolyságát hiába folytatja Simonyi fegyvertársa és barátja, Balassa József, a mostani szerkesztő, ma a múzeumi tárgyak sorsa felé siklik csendesen, mert nálunk a káprázatos Szabó Dezső is csak akkor érdekli a közönséget, ha veszekszik. No nem igaz?