Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 2. szám
A bíró úr egy csinos kis táskával érkezett meg Budapestre. Becsengetett a Szív utca 34. számú ház második emeletén, Ancsa nyitott ajtót örvendező arccal, tótos hanglejtéssel elkiáltotta magát:
Jaj a tekintetes úr!
A konyhából erre kitipegett egy kerekarcú, ezüsthajú, jóságos tekintetű asszony, a bíró úr mamája.
Te vagy az ... Imre ... Pista ... Feri ...
Ragyogott a szeme s arca az örömtől, meghatottságtól, nem csoda, ha csak harmadszor találta ki, hirtelen a négy név közül, mely folyton ott forgott a fejében. Minden évben felkeresték a fiai, vidéki otthonukból rendesen egyenként érkeztek, ahogy idejük engedte, csak ritka esetben találkozott össze az egész család, valami különösebb alkalomból. Négy évvel ezelőtt voltak együtt. Akkoriban került hozzájuk Ancsa, neki mondogatta az öreg tekintetes asszony: no Ancsa, butinkó, jönnek ám a gyerekek. Jöttek, el is mentek, de Ancsa csak várt, míg elunta s megkérdezte egyszer: mikor is jönnek már a gyerekek?
Micsoda gyerekek? - csodálkozott az öregasszony - hát nem volt itt a Feri, Pista, Géza, Imre?
Ancsa elszégyellte magát, hogy ő ezt ki nem találta.
Feri - Kúnhalasy Ferenc törvényszéki bíró úr volt a négy testvér között a legidősebb. Ötvennégy éves. Magas, hajlott, sovány, kopaszra nyírt deresedő ember.
Miután túl voltak az első közleni valókon s az uzsonnán is, melyre hirtelenében feltálaltak a vendégeknek, süteményt, befőttest, mindent, amit különösképp kedvelt - Feri bíró azt mondja anyjának:
- Kinevet anyám, ha megtudja, hogy valami különös kívánsággal jöttem, de olyan rég motoszkál a fejemben, aztán az idő is eljár, öregszem, fejembe vettem jó anyám, mosdatna meg engem még egyszer. A hátamat, a hátam közepét, mint régen. Én ezt nem tudom. Bemártom a vízbe a törülközőt, megfogom a két végét, rézsut húzogatom alulról felfelé, felülről lefelé, hiába, csak mindig a mama kezére gondolok, hogy milyen más volt az.
Az öreg tekintetes asszony csudálkozva ingatta fejét, tréfa ez, vagy ha nem, valami furcsaság rejlik mögötte ... Különben nem olyan nagy dolog, miért ne? S mikor a bíró úr az előszobából behozta a szép kis táskát, kivett belőle egy úszónadrágot, nevetett s kiszólt a lánynak, gyújtson be a fürdőszobába.
Megfőtt a víz, a bíró úr beleült a kádba, a tekintetes asszony pedig szappannal és egy flaneldarabbal hozzáfogott a munkához.
- Nem jó húsban vagy fiam - szólt - kiugrik minden bordád, mit esztek ti otthon, hogy ily sovány vagy?
- Rendesen élünk, de ilyen a természetem, nem fog rajtam a táplálék.
- Dehogynem, főzne csak a feleséged, minek nektek szakácsné? Még most is úgy félti az ujjait?
- Nem mondhatnám.
- Az persze még sohasem jutott az eszedbe, hogy a feleséged is megmoshatná a hátadat.
- Dehogynem. De mégis ... És szégyellném is.
- Ugyan mi szégyellni való van azon?
- Nem is az. Sok dolga van, aztán nagyon gyönge, szédül, nem kívánhatom.
- Gyönge? Most hallom először. No ehhez nem kell nagy erő. Még egyszer sem tette meg?
- Dehogynem, hogyne. Egyszer, mikor beteg voltam, nagyon vágytam, hogy egy gyengéd asszonyi kéz végigzongorázzon a hátamon, simogasson, úgy, mint most jó anyám ...
- Beteg voltál? Nem is írtad. Mi bajod volt?
- Akkor volt az, semmi csak az idegeim, az a Pataky-féle bűnügy, tizenkilenc nyomtatott ív, nagyon megviselt ... akkor kértem Adriennet, mert azt gondoltam, a fejembe vettem, hogy menten meggyógyulok.
- No és meggyógyultál?
- Akkor éppen nagyon fáradt volt Adrienne, hozzáfogott, de a vér kiszaladt a karjából és mondtam: köszönöm Adrienne, ne fáradjon.
- Még most is magázzátok egymást?
- Most is. Megszoktuk. Nem is lehetne már másképp. Úgy járnánk, mint a Balló meg a Walter. A legjobb barátságban éltek, ahogy csak lehetett, de magázták egymást. Nyolc év után hogy-hogynem pertut ittak. De ettől kezdve nem tudtak egy jó szót szólni egymáshoz. Magázni nem magázhatták egymást, tegezni nem tudták, a vége az lett, hogy Walter elhelyeztette magát Mezőtúrra a járásbírósághoz. Mi is valahogy úgy járnánk.
- Akkor már nektek régen pertu-poharat kellett volna innotok.
- Mért anyám? Jó asszony és szép. Ha látná, amerre megyünk, mindenütt utána fordulnak, ni itt megy a szép Kúnhalasyné.
- Mit ér a szépség?
- Jó, ha van.
- Ha egyéb nincs ...
- Azt nem lehet mondani. Kezét csókolom anyám, ne fáradjon tovább, érzem, hogy most már gyógyulok.
- Talán megharagudtál?
- Ugyan anyám, hogy gondolhat ilyet?
- Valahogy a hangod ...
- Dehogy ...
- Azt az egyet nem kívánhatja senki, hogy én is szeressem. A fő, hogy te szeresd s boldogok legyetek ... Mi az Feri? Ej, hallod-e?
A bíró úr nem felelt, a bíró úr elkezdett bőgni. Bőgött, remegett és vonaglott; a víz hullámzott s csapkodta a kád oldalát. A tekintetes asszony láthatta, hogy a nyakon és a háton mely izmok segítik sírni az embert.
A mosdató ruhát a bíró úr elé tartotta.
- Törüld meg a szemeidet.
De gondolt egyet, maga mártotta be a vízbe s szakértelemmel mosdatni kezdte. A bíró úr sírt, kacagott, prüszkölt, köpködött.
- Bement a víz a szájamba.
- Ej - mondta a tekintetes asszony - tudhatnád, ha az arcodat mossák, be kell fogni a szájadat. Most is csak olyan butinkó vagy, mint ötven évvel ezelőtt.