Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 2. szám
Nyűtt, nyekergő lépcsőn álmos hangú gyertyát tartva ifjú kezemben
Vittem magam az uton felfelé. Fénylő bizásom hüsre öntözött,
A nyirkos favázon, míg felhaladtam s arcom kigyúlt
A játszi lázban, mely elvetélte párzó kínjaim s jajgó számat
Fényes imák szent hajlékába vonta álmodozni.
Jó volt később menni, bokrétás szókkal kötődve lágyan
S pőrén esni az első férfi táncbafogó karjai közé,
Ősanyák alázatát venni magamra s az imákat hagyni
Szent falak között, míg kívűl felgyulladt a nap
S részeg fényében oldott köntösben égtem dalolva.
Jó volt temetni habzó kinnal holt lányát első vágyaimnak
S multán rohanni másik vágy felé, míg ólmos őszben
Bucsuztak a fák s a régi templom, hol imákba dőltem
Lett holt terem, állt harangtalan. Ereklyéit szivemre loptam
S miséket énekeltem én magam, pergő eső szürke vizében.
Jó volt parázs felett pörkölődve meztelen hátam neki vetni
A csóktüzeknek, inas férfibokákhoz hullni eltörötten,
Megvert szívemet tenyeremre verni és friss malasztját fujni rá a szóknak,
Zenék vermébe törekedni s dús hurokon zengetni száz csalását,
Selymekbe pólyált kelletését, mézben oldódó remegését a szerelemnek..
Jó volt száz dobbanású szívvel, száz szív mellé csókfüvekre hullni,
Hiu kezekkel hajat bontani s árkos arcomra vonni kötekedve,
Hogy ne lássam intő fényét a napnak s a férfi testét ne lássam betelten
S lelkét kúszni a pillanat után, mely forró ágyékunkól felrepült,
Míg ernyedt testünk föld porában szürkült és szikkadt lett és daltalan.
De jaj, rossz most itt gáncstól elesetten próbálni új szelek sodrába kapni
És látni, hogy sülyed égő hajóm s a bűnöm hogy visz vizek fenekére,
Hogy lenn annyi a hinárhurok, mint férfi, ahány csókkal verdesett
S jaj, látni Téged ki későn jöttél s hazudni szent olajat nagy tüzekre,
Könyet ejteni szép kezedre, mely sáros már a multam rémitől.
Most menni kéne templomok elé, száz durva lépcsőn elmaratni térdem,
S kertemben, hol széttaposott földben régi gyökerek nedves mérge él,
Fekete szurkot gyújtani s máglyára törni a hegyes karókat,
Árnyak sötét ligetjét letarolni s fehér gyolcsot keresni, lopni
A sebekre, amelyek sziszegők s a szívemet is elborítják.
S csak forgok itt az ágyam fenekén s a kalmár végzet ül a párnám szélén
A számadásra szörnyű, végtelen, a kedve búmban mosolyogva fürdik,
Mert szereti az asszony életét, mely kapkodó és olcsó kábulatban
Viszi piaczra ifju lázait s az édes csendet elkerülte mindig
És kacagja a templomkapukat s a papot aki igékkel világit.
A gyertyát, amely lágy kezemben fénylett és őrt állt régi éjek kapujánál
És lángja csókok rossz tüzében sárgult, most égbe nyújtja szürke karja,
A rongyaimra rá világít, melyek porosak s úgy tapadnak
Hogy nincs köröm, mely leszakítsa, se tiszta csók, se fenkölt órák,
Se rimánkodás a régi templom visszalopott ereklyehalmán.
Ott pap beszél most s tömjént lenget fehér szűzeknek kitárt szivére,
Ott imázó szentek mosdanak a napban s a léptük fehér, nyomot se hagy,
Míg díszitik a templomoltárt, hol szép királyné voltam én,
De fenhéjázón más utakra hágtam, piros útra, hol vér dalolt
S most odabenn szüzek dalolnak s jaj téged, téged várnak!
Mert Krisztus nem jár a földön, testét, irgalmát felhők takarják,
Hiába vagyok Magdaléna, olajom hiába tisztább szüzek szeménél,
Csak nem szeretsz, csak vergődsz vágyam selymén s az életed viszed
A templomajtón befelé, szüzek szájának forró aranyába...