Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 2. szám · / · Szende Pál: AZ EINSTEIN-FÉLE ELMÉLET TÖRTÉNETI JELENTŐSÉGE
Az emberi élet összes területein az abszolutisztikus irány befolyása érvényesül. Minden képzet, akár valami tény, akár tudományos közlés vagy elmélet által jön létre, arra a legjobban kicsiszolódott idegpályára terelődik, melyen az emberi gondolkozás a legsimábban végbe mehet. Bármilyen távoli rokonságban álljon is egy képzet azokkal a gondolatmenetekkel, melyek ezeken a megszokott pályákon haladnak, mégis a leginkább begyökeresedett, az abszolutitás igézete alatt álló asszociációkat idézi föl. Egy új tény, közlés vagy elmélet hatásának rendívül újszerű a rendestől eltérő képet kell mutatnia, hogy a régi gondolatmenetekkel való asszociációs küzdelemben teljesen alul ne maradjon.
A relativitás elméletére az az óriási feladat vár, hogy az abszolutisztikus asszociációk túlhatalma ellen magának érvényt szerezzen. Amint a bevezető sorokban kifejtettük, ez az elmélet nemcsak az ellenfélnél, hanem a hívek nagy tömegénél is meg nem értéssel találkozik. Einstein azt állítja, hogy a relativitás elve a maga természetes és egyszerű voltánál fogva szinte visszautasíthatatlanul ajánlkozik az emberi szellemnek. Poincaré is kijelenti, hogy minden, a relatív mozgással szembeállított föltevés a priori ellenkezik az értelemmel. Ezek a megállapítások azonban csak a rendszeresen és fegyelmezetten gondolkozók egy részére vonatkozhatnak. Lénárd azt hangsúlyozza, hogy a klasszikus relativitási elv majdnem megfelel a mindennapi tapasztalatnak, azaz a közönséges értelemnek is világos. De ez az állítás erős korlátozásra szorul. Kétségtelen, hogy minden ember relativisztikus tapasztalatokat szerez. Föl kell tenni továbbá, hogy minden művelt ember, ha megmagyarázzák neki a relativitás elvét, éppen ezekre a tapasztalatokra támaszkodva be fogja látni ennek az elvnek a helyes voltát. De amellett valami «emberi, nagyon is emberi» történik; az elvet tiszteletteljesen elfogadjuk, de nem illesztjük bele szervesen a gondolkozásunkba. Csak ünnepnapokra szóló, szájból fakadó hitvallás marad, munkanapokon az asszociációk ismét gépiesen az abszolutitás elvének igézetében folynak le. Vajon a geocentrikus gondolkozás nyomai végképpen kiszorultak-e tudatalatti agyműködésünkből? Ezt senki sem állíthatja bizonyossággal. Vannak nagyszámban szabadgondolkodók, kik a legkülönbözőbb babonáknak és előítéleteknek hódolnak. Így igen sok relativista - mondhatnók a nagyobb részük - csupán burkolt abszolutista és ez a tulajdonságuk nagyon érzékenyen, reagál, ha arról van szó, hogy az elfogadott álláspont következményeit kérlelhetetlenül levonják, az eddigi megszokott vegyes házasságot vagy helyesebben kifejezve promiszkuitást relativitás és abszolutitás között teljesen kiküszöböljék.
Még a fizikusok sem kivételek ebből a szempontból. Ők is épp olyan biológiai, szociálökonómiai, vallásos és erkölcsi egyének, mint embertársaik és épp úgy, mint azok, világnézetük, elméleti világképük tekintetében ugyanazon befolyásoknak vannak kitéve. Előnyös helyzetük abban áll, hogy szakismereteikből és tudásukból származó biztonsági érzésüknél fogva egy vitás kérdésben gyorsabban tájékozódnak, egy új álláspont tényanyagát és következményeit teljesebben át tudják tekinteni: a laikusokkal szemben utol nem érhető előnyt biztosít nekik, hogy minden elméletet saját erejükből kísérletekkel, számításokkal, analógiákkal képesek megvizsgálni. Ezt az előnyt azonban gyakran csökkenti az, hogy a természettudós legtöbbször valami határozott elméleti iránynak köti le magát, egy hipotézisre fölesküszik. Ha amellett a meglévő világképnek alapvető felforgatásáról van szó, ahol már nem sokat jelentenek az egyes részletek, olyankor a fizikus szintén azoknak, a világképet meghatározó tényezőknek a hatása alatt áll, melyeket az előbb felsoroltunk.
Az abszolutisztikus fölfogás szívós védelmi harcot folytat. «A természetes abszolutizmus - mondta Natorp - egyik állásából elkergetve, egy másikban keres búvóhelyet.» Lénárd összerombolt vonata, Gehrcke karusszelje, a jezsuita Wulf pörgettyűje, melyekkel a relativitás elméletét ad abszurdum akarják vinni, és a művelt olvasók szemében hitelét tönkretenni, egyenes ágú leszármazói Newton tiszteletreméltó vödrének és valamennyi az abszolút gyorsulásnak szimbóluma, az utolsó mentő horgonynak, az általános relativitás érvényesülése ellen. Ebbe a horgonyba kapaszkodott Newton is, aki teológikus gondolkozású ember volt, és a tekintélyi hitnek légkörében nőtt fel, hogy a saját elveinek utolsó következményeitől megmeneküljön. A rotációhoz, az éterhez, az egészséges emberi értelemhez folyamodnak ma valamennyien, akik a relativitás elvének átalakító erejét helyesen megbecsülve a fenyegető veszély ellen védekezni akarnak.
A relativitás elmélete