Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 2. szám · / · Szende Pál: AZ EINSTEIN-FÉLE ELMÉLET TÖRTÉNETI JELENTŐSÉGE

Szende Pál: AZ EINSTEIN-FÉLE ELMÉLET TÖRTÉNETI JELENTŐSÉGE
IV.

Minden ember biológiai egyéniség, törekvései az élet és a faj fönntartására irányulnak. De az ember gazdasági alany is, amely ökonomikus eszközöket iparkodik keresni biológiai hivatása teljesítésére. Továbbá politikus lény is, mely határozott államrenddel bíró társadalomban él. Azután «hívő lélek», aki bizonyos képzetekkel rendelkezik a természetfölötti hatalmakhoz, a túlvilági élethez való viszonyáról. Az ember egy hagyományos kultúra hordozója és a maga módján arra törekszik, hogy ismereteit a kultúrközösség segítségével tágítsa. Minden ember ismeretelmélettel foglalkozik s a természet, a gazdaság és a társadalom jelenségeit magyarázza; egyszersmind született metafizikus is, aki mindig kész a jelenségeket ontologikusan fölfogni, a tapasztalatot áthágni, megfejtéseket és magyarázatokat költeni.

E meghatározó elemek közös hatása révén keletkezett a társadalom ideologikus tartalma: a vallás, tudomány, világnézet. Ezek az elemek tovább hatnak a jelenre és gondolkodásunkat meg tetteinket a jövőre nézve is irányítják. A múlt és a jövő befolyásai azonban hatalmasabbak a jelenénél.

Ha mindezeket az élet- és kultúrterületeket megvizsgáljuk, arra a meggyőződésre jutunk, hogy ezek közös hatása olyan mentalitást teremt, mely nehezen elhárítható akadályokat gördít a fenomenalisztikus természetszemlélet terjedése, a relativisztikus fölfogás uralomra jutása elé. E területeken majdnem mindenütt az abszolutisztikus gondolkozásmód van túlsúlyban. Néhány példa meg fogja világítani ezt a megállapítást.

Minden kultúrvallásban Isten a legfőbb lény, a lét abszolút ősoka, aki fölötte áll minden relációnak. Az összes emberi cselekedeteket őreá vonatkoztatják. Ezt az abszolutitást átvitték azokra az intézményekre, melyek az isteni rend végrehajtóiként lépnek föl, mindenekelőtt az egyházra. Az állam fogalma abszolút, fölötte áll az állampolgároknak, önállósággal és saját élettel bír. A jogrend abszolút érvényes formák összessége; alapvető intézménye a tulajdon, egy tárgy fölött való föltétlen és másokat kizáró jog. Az erkölcs abszolút érvényes normák gyűjtőfogalma, melynek alapját hiába ostromolták az utilitarizmus és eudaemonizmus relativisztikus irányai. A mindennapi cselekedetekben mindamellett érvényesüléshez jut a relativitás, gazdasági érdekek és hatalmi törekvések áttörik a vallási és erkölcsi törvényeket, valamint a jogi normákat. De ezt a relativitást eltakarják, eltüntetik, s elsősorban azok tagadják, akik ezeket a cselekedeteket vagy mulasztásokat elkövetik. A törvények általános érvényességében való hit rendületlenül megmarad. A közgazdaságtanban is túlsúlyban vannak az abszolút hangzó törvények, pl. a vasbértörvény, a csökkenő földjáradék törvénye, stb. Meggyőzően megvilágítja ezt az a mód, ahogy manapság az emberek az árak alakulásáról és a valutaingadozásokról gondolkoznak. Az aranymárka, az aranykorona, a békeárak az abszolút vonatkozási tárgyak, melyekre az összes mostani árakat, az összes gazdasági ténykedéseket vonatkoztatják.

A múltnak, sőt az emberiség őstörténetének befolyásai kivált azokban az ideológiákban érezhetők, melyek a biológiai szükségletek kielégítésével kapcsolatban fejlődtek és az átöröklés által számtalan nemzedéken keresztül ránk hagyományozódtak. Ezeket az ideológiákat rendesen antropomorfizmusnak és animizmusnak nevezik. Mindkettő az embernek abból a biológiailag lekötött szükségletéből származott, hogy a természeti jelenségek összevisszaságában tájékozódni tudjon, a természeti erőket emberi célokra szolgálatába hajtsa, ártalmas hatásait magától távol tartsa. Az egyetlen mikrokozmosz, melyben a primitív ember eligazodni vél, a saját énje, ennélfogva saját képzeteit, érzéseit, akarati impulzusait a külvilágba vetíti, lelket tulajdonít természeti tárgyaknak, emberi tulajdonságokkal és szándékokkal ruházza föl azokat. Ez a világnézet teljességgel abszolutisztikus irányú. Amint az ember meg van győződve élettevékenységének valóságáról, éppúgy a külvilág összes tárgyait és jelenségeit is «valóságos»-aknak ismeri föl. Világfelfogásának centrális fogalma, az erő, olyan fogalom, melynek animisztikus eredetét és fétisjellegét több szociológus, kivált Tylor és Spencer tisztázta. Örökös hajlandósága «titkos erők» föltételezésére határozottan erre az eredetre mutat. A természettudósnál is a tudat alatt a legtöbbször egy emberi akarati tevékenység, egy izomerő feszítés tapasztalatával azonosul és ennél fogva ennek a fogalomnak továbbfejlődésénél azok a tényezők érvényesülnek, melyek az akarati tevékenységek értékelésénél és megítélésénél meghatározó szerepet játszanak, és amelyek, amint föntebb kifejtettük, mind abszolutisztikus irányzatoknak hódoltak be. A biogenetikus fejlődés, az átöröklés kiszámíthatatlan lefolyása révén ezek az irányzatok a mostani emberiségben meg nem csökkent erővel folytatódnak, a relativisztikus fölfogás a rendszeresen gondolkozók kis körére szorul.

A fizika nagyvonalú fejlődése kísérő jelensége a kapitalisztikus gazdasági rendszernek, mely a XVI. században indult meg. A mechanika tanításai a kézművesség fölhalmozódott tapasztalataiból fejlődtek. Az ipar-tevékenység föllendülése meggyorsította a mechanika korábbi fejlődését a kézműipar és a gyári üzemek kibontakozása előmozdította a hőtan kialakulását, végül a túlkapitalizmus megjelenése az elektrodinamika és elektromagnetizmus kiépítését tette lehetővé. Az ipari tevékenységek, melyek teljességgel az izomerő gyakorlásán vagy az általa mozgásba hozott gépi berendezéseken nyugszanak, az emberi gondolkozást a teológiai vonatkozás elkerülésével a mechanisztikus-abszolutisztikus irányba terelik. Hogy ezzel a túlkapitalizmussal kapcsolatos kultúra és mentalitás a legutóbbi időkben mégis miképpen vezetett a relativisztikus fölfogás kialakulásához, annak kifejtése átlépné e tanulmány kereteit. Csak arra a körülményre akarunk utalni, hogy ez az új fölfogás a fizikára is átterjedt. Nincs benne semmi csodálatos, hogy éppen a legmodernebb fizikai tudományban, az elektrodinamikában jutott érvényesülésre. Ez a megállapítás egyáltalában nincs ellentétben azzal, amit előbb kifejtettünk. Az antirelativisztikus fölfogás ugyanis még mindig az uralkodó, és mi éppen azt a körülményt akarjuk megmagyarázni, hogy a relativitás elve nagy lendülettel való föllépése ellenére mégis miért tud olyan nehezen érvényesülni.

A fenti fejtegetések nem kívánnak semmiféle értékítéletet az antropomorfizmus és animizmus fölött kimondani, annál kevésbé, mivel az ember, amint azt régebben Goethe és legújabban Spengler hangsúlyozták, szükségszerűen antromorfrisztikusan és animisztikusan gondolkozik. De azért föltétlenül kívánatos, hogy ezt az antropomorfizmust tudatosan fölismerjük, nehogy kerülő úton a fizikai világképbe csempésződjék. Meg kell szabadítani a természettudományokat az elmúlt korok antropomorfisztikus képzeteitől, melyek egy túlhaladott kultúrfoknak és társadalmi berendezésnek a termékei. A «tudatos» antropomorfizmusnak mindig a megismerés mindenkori állásához kell igazodnia. Éppoly kevéssé akarjuk lebecsülni a mechanisztikus fölfogás nagy kultúrtörténeti és metodológiai jelentőségét, melynek a természettudományok óriási fejlődését köszönhetjük az utolsó századokban. Mégis szüntelenül szaporodnak az olyan fizikai tények, melyek számára a mechanisztikus fölfogás már nem megfelelő; szaporodnak az ellentmondások, melyekkel szemben teljesen csődöt mond. A természettudományi fölfogásoknak is kötelességük idejében szép halállal meghalni, nehogy az emberi megismerés kerékkötőivé váljanak.