Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 2. szám · / · Szende Pál: AZ EINSTEIN-FÉLE ELMÉLET TÖRTÉNETI JELENTŐSÉGE
Az átlagember, sőt a művelt ember sem gondolkozik fenomenalisztikusan, hanem a tüneményeket a valósággal azonosítja s így idegenkedik minden relativitástól többé-kevésbé naiv realizmusánál fogva. A természetkutatók nagy részénél ugyanez az eset áll fönn a mechanisztikus gondolkozás uralmánál fogva. A relativisztikus fizika józan, ment minden túlzástól, csupán le akarja írni a természeti tüneményeket és megállapítani viszonyaikat, funkcionális összefüggésüket. A mechanisztikus fölfogás magasabb célok felé törekszik. Meg akarja «magyarázni» a természeti tüneményeket és létrejöttük szükségszerűségét bizonyítani. A mechanisztikus fizikának - amint ezt kivált Rey élesen és szabatosan megállapította - kimondott tendenciája, hogy az anyag metafizikájává alakuljon, ontológiai jelentőséget tulajdonítson magának. Lépten-nyomon képes kifejezéseket és hasonlatokat használ és ez által a fizikába olyan elemeket visz bele, melyek olyan területekről származnak, ahol az emberi gondolkozás még a relativitás leheletét sem érezheti. A természettudósnak, aki gondolatait közölni akarja, a hagyományos nyelvet kell használnia, mely teljességgel abszolút és mechanisztikus formát mutat. A nyelv nem alkalmazkodik sem Kopernikuszhoz, sem Newtonhoz, sem Einsteinhez, hanem törhetetlen hűséggel ragaszkodik Ptolemaioszhoz. A nyelv geocentrikus szellemű, számára a Föld még mindig az abszolút vonatkozási test.
Ha a relativitás elmélete ellen írott könyveket olvassuk, első vizsgálatra kiderül, hogy át vannak itatva a mechanisztikus fölfogástól, hogy hemzsegnek az «abszolút» kifejezésektől. Még a relativisztikus írások is, Einstein tanulmányait sem kivéve, beleesnek ebbe a hibába. Csak a legbonyolultabb matematikai kifejezésmód nyújt öntudatlan védelmet arra, hogy az új elméletet az abszolutisztikus-mechanisztikus szóképek és gondolatmenetek káros befolyásától megóvja.
Einstein legkiválóbb ellenfelének, Lénárd tanárnak vitaírása tanulságos megvilágító példát nyújt ebben a tekintetben. Elfogadja a speciális relativitási elméletet, minthogy az abszolút idő elejtése ellen nem emel kifogást, az általános relativitási elméletet szűkebb terjedelemben, mint gravitációs elvet is érvényesnek ismeri el. De ezek az engedmények, bármennyire kedvező világításba helyezik a szerző tárgyilagosságát más támadó írásokkal szemben, mégis kétségtelenül össze nem egyeztethetők könyvecskéje alapfölfogásával, mely hamisítatlan, mechanisztikus, metafizikus abszolutitástól átitatott szellemet árul el. Gravitációról csak ott beszél Lénárd, ahol gravitációs centrum van jelen. Megmarad az abszolút mozgás, az abszolút rotáció mellett, kizárja a relativisztikus szemléletet mindenütt, ahol «tehetetlenségi hatások a nem egyenletes mozgás székhelyét abszolút elárulják». Ide tartozik a mechanikus képek és dinamikus modellek előnyben való részesítése. Végül «rejtett játszótárs»-ával a metafizikai elem is leplezetlenül napfényre lép. A természettudós egészséges gondolkozásáról, amelynek nevében Lénárd ellenvetéseit fölhozza - közelebbről tekintve - kiderül, hogy a többé-kevésbé naiv realista gondolkozása, mely antropomorf analógiákkal eltelve csak «kézzelfogható» tényeket akar elfogadni.
Mach az
Kinek van igaza kettőjük közül? Azt hiszem, mindkettőjüknek. Mach olyan fizikusokra hivatkozik, akik a mechanika alapproblémáival nemcsak fizikai, hanem ismeretelméleti szempontból is foglalkoztak. Ezekkel szemben áll a természettudósok nagy része, még pedig nemcsak kísérletezők, hanem elméleti fizikusok is, akiknek szakjába nem vág bele a mechanika. A relativitás elméletének megjelenése szokatlan mértékben ezekre a vitás kérdésekre terelte a közfigyelmet. A relativitás elméletéért vívott harc, amint Petzoldt helyesen fölismerte, a mechanisztikus fölfogás létét vagy nemlétét jelenti.
Elkerülhetetlen ennek a kérdésnek a szociológia területén való tisztázása. Reméljük, hogy ezek a vizsgálatok az eddig leírt jelenségek mélyebb alapjait fogják föltárni.