Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 2. szám · / · Szende Pál: AZ EINSTEIN-FÉLE ELMÉLET TÖRTÉNETI JELENTŐSÉGE
A relativisztikus felfogás első nagy diadala a Kopernikusz-féle világszemlélet győzelme volt. Az irány és a helyjelölés fogalmai viszonylagossá váltak. Az antropocentrális világkép erősen megingott, a Földtől független koordinátarendszer vívta ki magának a létjogosultságot. A további fejlődés Galilein keresztül Newtonhoz vezetett, a nehézségi erő és a transzlatorikus mozgások relativálásához.
De a relativitás győzelme mindazonáltal nem maradt tartós. A felelősség ezért elsősorban Newtont terheli, kinek a rendszere amint ezt először F. A. Lange kimutatta, különös vegyüléke a természettudományi materializmusnak és a vallásos hitnek. Bár ő maga azt az álláspontot képviselte, hogy mi a testeknek csak relatív helyzetét és egymáshoz való relatív mozgását tudjuk megfigyelni, mégis elsősorban teológikus okokból bevezette a fizikába az abszolút tér és az abszolút idő «fogalomszörnyeit», vagy helyesebben szólva ezek megmaradását a fizikában további két századra biztosította. Mondják ugyan, hogy «Newton sokat beszélt ezekről a dolgokról, de komolyan egyáltalában soha nem alkalmazta.» De ez a megállapítás csupán magát Newtont illeti, nem az utána következő időket. Az abszolutisztikus gondolkozás uralmát a «Newton-féle fizika titkos abszolutizmusa» (Natorp) biztosította. Az abszolút tér és az abszolút idő, mindkettő Vaihinger szerint «mintaképe egy igazi, hamisítatlan fikciónak» a szubsztanciális valóság rangjára emelkedett. A relativisztikus felfogást az egyenes vonalú egyenletes mozgások területére korlátozták, de még itt is védelmi állást kellett elfoglalnia, hogy szembeszállhasson az ellenfél támadásaival, melyek a tér és idő abszolutitásának dogmáiból mind újabb erőt merítettek. Az optika és elektrodinamika óriási léptekkel haladt előre és leszorította a mechanikát vezető állásáról. De még ezekben a legmodernebb tudományágakban is a klasszikus relativitási elv csak fokról-fokra és heves ellenállások leküzdésével tudott magának utat törni. Még a transzlatorikus mozgások területén is a relativitási elv érvényesülését erősen veszélyeztette az állandó keresése egy «abszolút» «valódi» mozgásnak, egy «abszolút valódi vonatkozási testnek.» Még az optikai jelenségek megmagyarázására teremtett hipotetikus étert is fölhasználták az abszolutisztikus fölfogás támogatására. Ezek a törekvések alapjában véve részben tudatos, részben öntudatlan mentési kísérletek voltak az abszolút mozgás javára. A közönség azonban nem tudott erről a körülményről, sőt ezekben a kísérletekben inkább a tér, az idő és a mozgás abszolút voltának ismételt bizonyságait látta. Néhány szerény kísérlet történt a relativitási elvnek az egyenes vonalú gyorsuló mozgásokra való kiterjesztésére. A rotáció, az abszolutisztikus fellegvár, dacolt minden közlekedési kísérlettel.
De bármennyire hozzájárult Newton tekintélye az abszolutisztikus fölfogás fönnmaradásához, nem tudott volna annyi ideig helyt állani, ha közre nem működtek volna más, mélyebben fekvő okok.