Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 1. szám
Több mint húsz évig éltek együtt. És húsz év után mélyebb és igazabb volt a szerelmük, mint első nap. Életük teljesen egybeforrt.
A férfi művész volt: nyers, darabos természet, kissé zsarnok és szenvedélyes, de a szíve olyan volt, mint a gyermeké, telve túláradó érzésekkel, rajongással, gyöngédséggel és meghatottsággal. Az asszony igazi asszony volt, odaadó, alkalmazkodó és türelmes, lágyszavú és forróölelésű, aki büszke volt az urára, ujjongva követte annak művészálmait és új álmokra ösztökélte képzeletét. Nem élt önálló életet, mint egy hű csatlós követte a férfit, hűs italt nyújtott ajkához, ha az elfáradt, és varázsos csábitallal kínálta meg, ha mámor után vágyott.
A férfi kezdő piktor korában ismerte meg asszonyát. Szertelen fiatalember volt, még nem ismerte a dolgok igazi értékét, mohón kapott minden csillogó kavics után, hogy aztán megvetéssel hajítsa el magától. Egy színésznővel volt hosszabb viszonya, mikor megcsömörödve a szerelmi játékoktól, falura menekült egy barátjához. Ott találkozott
- Tudod-e, hogy ez a gyerek szerelmes beléd - újságolta a művésznek nevetve barátja. - Véletlenül tudtuk meg. A minap valamit kerestünk a fiókjában és kezünkbe akadt a naplója. Hiszen tudod, a kislányok ... De mást is találtunk. Nevetni fogsz! Felszedte a kavicsokat az útról, amerre jártál, s eltette őket emlékbe a ceruzavégek és az eltépett vázlatok mellé, melyek mind tőled származnak. A napló itt van nálam; ha érdekel ...
A művész úgy nyúlt a kis könyvhöz, mint egy csodatévő ereklyéhez, mely megtisztítja minden salaktól. És meghatottan kezdte olvasni a gyerekbetűkkel írt naiv mondatokat: «Ma öt percig beszélgetett velem. A képeiről mesélt; azt mondta, hogy rosszak és hogy el fogja égetni őket. Pedig én tudom, hogy ő a legnagyobb művész és a legcsodálatosabb ember ...» «Azt hallottam róla, hogy beteg. Egyedül fekszik a városban lakásán. Istenem, ha elmehetnék hozzá és meggyógyíthatnám szerelmemmel ...» «Kezem reszket az örömtől! Visszajön hozzánk, ide a mi kis falunkba, s megint teleszór mindent tehetsége ragyogó kincseivel. Vajon fog-e még emlékezni rám, vajon észre fog-e venni, és ...»
A művész szeme tele volt könnyel, ahogy feltekintett a könyvből. És aznap este a kislány mellé ült a kerti padra és mesélt neki. Lelkét felemelte az áhítat, az égen mozdulatlanul álltak a csillagok, s olyan mélységes volt a csönd, hogy suttogva kellett beszélnie. Az Istenről beszélt, a gondviselésről és a végzetről, melyek az emberi sorsot kormányozzák, az alázatról és a megnyugvásról, mint egyetlen életbölcsességről, a jóságról és a részvétről, mint egyetlen erényről. Milyen csodálatos és hatalmas a világ: most e percben is, mialatt ők ketten csendesen üldögélnek a padon, milliók születnek és halnak meg, öröm és bánat mindenfelé ... igen, milliók ujjongása és jajszava repül halkan az éteren keresztül s a művészek lelke megremeg és felfogja mind e hangokat. A világ pedig nyugodtan forog tovább és Isten rejtelmes bölcsessége igazgat mindent... Ez volt a vallomás: és a leány megértette. Lassan, szótlanul a férfi vállára hajtotta fejét, ajka szétnyílt és szemében könnycseppet ragyogtatott a holdfény ...
*
Hűséget esküdtek egymásnak, és esküjük egy életre szólt. A szenvedély színt és erőt, a gyöngédség szépséget és bájt adott szerelmüknek. Gyermekük nem volt, barátjuk is kevés, de igazi barátok.
A férfit fékezhetetlen természete olykor elragadta, az alkotás tüzében türelmetlen és heves volt, az indulat, mint a vihar, váratlanul és félelmetes erővel tört ki nála, s haragjában nem latolgatta szavait: «Nem tűröm!» «Követelem!» «Parancsolom!» Az asszonyt sokan sajnálták, rendszerint azok, akik irigyelték tőle boldogságát. De lelkét nem fertőzték meg a mérgezett fullánkok, mert rajongással, fenntartás nélkül szerette urát, hibáival együtt: szerette benne a férfi erejét, erőszakosságát, a hím zsarnokságát. Minden szavának engedelmeskedett, minden óhajának eleget tett, és nem kényszerűségből, hanem gyönyörűséggel tette.
A férfi vallásos és istenfélő volt. Hitt a gondviselésben, minden jó és nemes diadalában, minden gonosz és aljas bukásában. Törvényt ült maga fölött, szigorú bírája volt önmagának, erkölcsös volt magasabb értelemben, de a vallás dogmatikáján mosolygott. A biblikus történetekben csak szimbólumot látott s mint művész gyönyörködött bennük. De a megnyugtató, szent mesékben hinni nem tudott. Félt, szinte rettegett a haláltól. Korán elvesztette szüleit, s már gyerekkorában sokat vesződött az elmúlás gondolatával. Izzó aggyal próbálta megoldani a megoldhatatlant, tetszetős teóriákat állított fel, melyek egy perc alatt megint összedőltek, s végül is minden kutatás, tépelődés egyetlen kegyetlen igazsághoz vezetett: teljes megsemmisülés! Azt hitte, idővel enyhülni fog rettegése, a kor majd bizonyos bölcs megalkuvást, megnyugvást hoz számára - ellenkezőleg: minél harmonikusabb lett az élete, minél több értéket, szépséget, csodát fedezett fel a világban, annál nagyobb borzadállyal gondolt a megmásíthatatlanra, a végső búcsúra, a teljes némaságra, sötétségre, ürességre, a teljes, végtelen eszméletlenségre. Nyomasztó álmok gyötörték. Néha - rendszerint, ha túldolgozta magát - félálomban úgy érezte, hogy teste megdermed, agyára szörnyű súly nehezedik, mely megfojtja akaratát, megbénítja minden mozdulatát és az öntudatlanság tátongó ürességébe taszítja. Segítségért akart kiáltani, de nyelve szájpadlásához tapadt, fel akarta rántani szemhéjait, melyek mint mázsás vasfüggönyök zárták el az élettől, majd mint a fuldokló, akit a patak rohanó árja sodor zuhatagok végzetes mélysége felé, görcsös erőfeszítéssel kinyújtotta karját, hogy megfogóddzék valamiben az élet partján. Ösztönszerűleg a mellette fekvő asszonytól várta a segítséget, s ahogy reszkető kezével hozzáért, agyából tüstént alászállt a vér, eszmélete megélénkült, öntudata kitisztult, szemhéjai felcsapódtak és lelkét fenséges, biztos nyugalom járta át. Villanyt gyújtott és az alvó asszony fölé hajolt. Hosszan, meghatott boldogsággal nézte pihenő, nyugodt arcvonásait, félig nyitott ajkát és a körülötte játszó megelégedett mosolyt. Megcsókolta homlokát, kezébe vette kis kezét és úgy aludt el.
Halálfélelme idővel megváltozott. Énjének megsemmisülésétől már nem félt, de szíve összeszorult, ha a búcsúra gondolt. Elválni asszonyától, örökre elhagyni őt ...
*
A férfi megbetegedett. Szeméből eltűnt a fiatalos ragyogás, mely olyan vonzóvá tette tekintetét. Kedvetlenül dolgozott, a komoly munkát csaknem teljesen abbahagyta, kemény, férfias természete ellágyult, csendes és tűnődő lett. Hihetetlen gyöngéden bánt asszonyával, hosszan, gyönyörködve nézte, mintha örökre emlékezetébe akarná vésni kedves arcvonásait. Jóformán el sem mozdult mellőle, még dolgozás közben is maga mellé hívta, és sokat beszélt a múltról, az együtt eltöltött küzdelmes, szép napokról, becsületes, igaz szerelmükről, mely bearanyozta életútjukat. A csókjai szenvedélyesebbek, szomjasabbak lettek, szinte szürcsölte a szerelmet, mint az andalító nektárt, melyet cseppenként élvezünk, hogy gyönyörteljes zamatját sokáig érezzük.
Az asszony nem sejtett semmit; a férfi titkolta előtte baját. Igen, hiszen ős is észrevette a változást, de megszokta a művész hangulatváltozásait. A fej már deres volt, elmúlt a nyár, most a lélekbe is belopódzott az ősz és szelíd nyugalmat árasztott. Ezt hitte, és örült, mert megszokta, hogy az életben mindennek örüljön és mindent hálásan fogadjon.
A beteg állapota mind rosszabbra fordult. A szenvedés mély barázdákat vont arcára és megfojtott minden mosolyt.
A művésznek volt egy orvos barátja: gyermekkori pajtása, jóban, rosszban sorsosa, őszinte, igaz barát. Elment hozzá, hogy megtudja, amit már úgyis tudott:
- Nos...? - kérdezte, és arcán kínos mosoly suhant, mely szörnyű aggodalmat palástolt.
- A baj meglehetősen súlyos - felelte az orvos és
A mondat félbeszakadt. Csend. Majd felkelt a művész, barátjához lépett, két vállára tette kezét és erősen arcába nézett.
- Te, ne kertelj! Mond meg az igazat. Tudnom kell. Nem magam miatt, hanem ...
- A műtét még segíthet - felelte halkan az orvos.
Újabb hosszú csend. A művész megértette a választ; lázas fejjel járt fel és alá a szobában, az orvos pedig gyötrelmes érzésekkel, mozdulatlanul ült a helyén.
- Te magad operálsz meg?
- Nem - felelte gyorsan és ijedten az orvos - én nem. Majd megkérem egyik kartársamat; kiváló ember, benne föltétlenül megbízhatsz.
A művész mindent tudott. Hazament. Feje kábult volt, de érzékei pompásan működtek. Szeme jobban látott, füle jobban hallott mint valaha. Nézte az utcán nyüzsgő embereket, elfogta egy-egy szavukat, mosolyukat, hallgatta a város lármás muzsikáját s külön-külön hallotta a hatalmas zenekar minden egyes hangszerét, mindent megfigyelt és mindent megjegyzett magának.
«Tehát vége! Igen, ez kétségtelen, az arcáról láttam. Elérkeztünk! A műtét? ... Lehetetlen, végső kísérlet, orvosi pedantéria.» Vége, vége, vége! Harsogott a fülébe, ez az egy szó jelentett mindent, nem tudott szabadulni tőle. Most az asszonyára gondolt, térde megcsuklott s ajka rángatózott a meghatottságtól való küzdelemben. Egy gazdátlan kutya került melléje, lehajolt hozzá és megsimogatta, mert lelke tele volt túláradó gyengédséggel. Virágot vásárolt, vörös rózsákat, hogy még egy utolsó vallomást tegyen asszonyának. És pezsgőt is vitt haza magával.
Az asszony boldog volt. Régen látta az urát ilyennek; kedves és derült volt, arca megfiatalodott, szeméből szerelem lángolt, szelleme friss volt és ragyogó. Az asztalon ott állt a rózsa és a poharakban gyöngyözött a pezsgő.
*
Az órák repültek, az agy össze-vissza dolgozott, még ezer kérdésre kellett volna választ adni, még ezer problémát kellett volna megoldani, ezer képet felidézni, sok mindent elmondani, megüzenni és jóvátenni - és a művész már ott feküdt a műtőasztalon. Mellette az asszony, sápadtan, de arcán a tettetett bizalom mosolyával.
A művész folyton csak őt nézte. Mikor az orvos arcára akarta tenni az altató lárvát, intett neki, hogy várjon, megragadta felesége kezét és hosszan megszorította. Ajka vonaglott, arcán gyöngéd és fájdalmas mosoly játszott.
- Ne ereszd el a kezemet. Ne hagyj meghalni - suttogta.
De a lárva már arcára borult, a levegő megsűrűsödött, nehezen lélegzett, agyába bódító gőzök szálltak és szemhéja egy pillanat alatt lecsapódott. Még mondani akart valamit, felesége nevét próbálta kiejteni, de hiába volt minden, az agy mint a cserbenhagyott hadvezér hiába osztogatta kétségbeesett parancsait, nem volt aki végrehajtsa őket. Most az az érzése támadt, hogy életére törnek, alattomosan megbénítják akaratát, életerejét, hogy könnyebben végezzenek vele. Segítség! Segítség! - kiáltotta őrjöngve az agy, de
«A megsemmisülés!» - gondolta kábult aggyal. Végtelen távolról még valamilyen félénk hang tört a mindent betöltő zúgáson keresztül, pillanatnyi gyönge fény villant át a ködön, aztán minden elborult és megszűnt ...
*
Mikor felébredt, sokáig értelmetlenül bámult maga elé és nem ismert fel semmit. Aztán csodálkozva nézett körül, s ahogy tekintete felesége sápadt, elgyötört arcára esett, eszmélni kezdett. Egy pillanatig küszködtek az izmok, vonaglott az ajk, aztán ellenállhatatlan erővel kitört a zokogás, a megváltó, boldog zokogás, a meghatottság, hála és az öröm könnyei. Kezére tekintett: még mindig rajta nyugodott az áldott fehér kis női kéz. Beteg testének minden erejét összeszedve, fejét a szép karcsú kézre hajtotta és hozzászorította ajkát.
- Mindenem ...
És könnyei beharmatozták a halovány, gyöngéd kezet. Zsoltárok zengtek a lelkében. «Élek!» - ujjongott benne egy hang: «Élek! Élek! Élek!» Majd aggodalmasan figyelni kezdett, feszülten figyelni, hogy érez-e a testében fájdalmat, könnyen lélegzik-e a tüdő, egyenletesen ver-e a szív. Aztán feje kimerülten hátrahanyatlott, szeme lezárult és arcán boldog, nyugodt mosollyal elaludt.
*
Már négy napig ült az asszony szünet nélkül ura ágya mellett. Arca sápadt lett a virrasztástól és átszellemült fájdalomtól. Száraz szeme égett az elsírt könnyektől és üres tekintete szakadatlanul az elváltozott kedves arcon csüngött. Búcsúzott tőle. Tudta, hogy már nincs mentség, az orvos megmondta neki.
Hirtelen mozdult a beteg, teste megrándult, ajka szétnyílt és lélegzése hangos, ijesztő hörgéssé változott. Egész arca rángatózott és verítékcseppek ütöttek ki homlokán.
- Kezdődik az agónia - mondta halkan az orvos.
Az asszony ránézett, mintha nem értené, az ágyhoz lépett és zsebkendőjével letörölte homlokáról a hideg verítéket. Majd föléje hajolt, hosszan, szeretettel nézte és megcsókolta. A hörgés azonnal megszűnt és a megnyugodott arcra szelíd mosoly suhant.
A haldokló is tudta, hogy a vég megmásíthatatlanul elkövetkezett. Úgy érezte magát, mint a kétségbeesetten védekező birkózó, aki hirtelen érzi, hogy ereje elfogyott és válla közeledik a porondhoz. Már csak nagyritkán, egy-egy rövid pillanatra tért eszméletre, hogy aztán megint visszasüllyedjen az öntudatlanság süket mélységébe. Rémülete megszűnt, csupán nyugtalanság gyötörte: hogy jóvátett-e minden igazságtalanságot, nem maradt-e adósa senkinek, becsülettel lezárta-e földi számláját?
Hirtelen a földi gyönyörökre gondolt, apró kedves szokásokra, élvezetekre és szájában furcsa szomjúságot érzett.
- Füst ... füst ... füst ... - suttogta alig hallhatóan.
Az asszony kérdőn tekintett az orvosra s fülét a haldokló szájához hajtotta.
- Füst ... füst .. - hangzott újra szinte könyörgőn.
Az asszony kitalálta.
- Dohány után vágyik. Adhatok neki?
Az orvos bólintott:
- Már úgyis mindegy.
Az asszony meggyújtott egy cigarettát és a haldokló nyitott ajka közé tette. De a merev ajkak nem tudtak rátapadni, az izmok hiába kínlódtak, és az arc siralmas kifejezést öltött. Most az asszony saját ajka közé vette a cigarettát, erősen meghúzta, ráhajolt a beteg szájára és óvatosan, lassan befújta füstöt. A gyönge, pusztuló tüdő mohón szívta magába a kedves, ismert illatot, a fej hálásan bólintott és a küszködő arcizmok kisimultak.
Az öntudat mécsese már megint kialudt. De a homlok megérezte az asszony csókját, és a fény újra fellobbant. Most vádló gondolatok ostromolták meg az agyat; bántó, igaztalan szavak visszhangzottak benne, gyorsan odavetett, meggondolatlan mondatok, melyeket mind a féltés szült, az oktalan féltés, a szenvedélyes, izzó szerelem. «Gyötörted őt! Gyötörted azt, akit szerettél és aki szeretett », hangzott a vád.
A beteg ajkai megint megmozdultak:
- Bocsáss meg mindenem ... ... mert nagyon szerettelek ...
Az asszony mindent megértett: megértette, mit jelentettek és hogyan születtek e szavak, megértette a bocsánatkérést és megértette a végső vallomást. Száraz szeméből újra előtörtek a könnyek, zokogva borult kedvesére és a nők alázatos hálájával csókolgatta hideg kezét.
Most hosszú szünet következett, mintha már örökre kialudt volna a mécs. De hirtelen képrázó fényesség gyúlt és a művész úgy hallotta, mintha egy távoli érces hang szólítaná. Megértette, hogy ütött az óra. És csak egy percnyi viaskodás, egy percnyi gyötrelem és a válás keserűsége is elmúlt; egy fenséges szó zengett a fülébe, bizalmat és reményt adva: Isten! S mert hallotta párja vigasztalan zokogását, felnyitotta szemét és bámulatosan világos, átszellemült tekintettel nézett imádott asszonya szemébe. És teljesen tisztán, nyugodtan csengtek a szavak:
- Ne sírj szerelmem. Mindennel leszámoltam és felkészültem ... Nem félek!
És úgy érezte, hogy hirtelen feltárulnak mind az ablakok, a szobába friss tavaszi levegő áramlik, melyet egy utolsó sóhajjal mohón szív be a tüdeje. Távolról zene hallatszik, közeledő, gyönyörű ének, s az ég szelíd kékjéből egy jóságos atyai kéz nyúl le hozzá és repíti fel, fel a magasba, a nagy fényesség felé ...
S ahogy örökre lehunyta szemét, megszépült arcára titokzatos mosoly suhant.