Nyugat · / · 1922 · / · 1922. 1. szám
- Kosztolányi Dezső regénye -
«Mit az élet megvon, megadják a holtak.»
Arany János: Toldi szerelme
A magyar író lába alól kiszaladt a talaj. Olyan erővel ordították a fülébe, verték a fejébe: «nemzeti irodalom», olyan nagyszerűen megszervezték az ellenőrzését, a napi politika, a pártpolitika olyan kemény ököllel hajtotta végre rajta a maga hétpróbáját, hogy az író - ez a zaklatott, megrémített, meghajszolt magyar író, inkább lemondott arról, hogy napjaink magyar életének krónikása legyen. Nem véletlenség az, hogy a legnagyobb magyar elbeszélő Bethlen Gábor korába menekül és egy történeti elbeszélés fonalán alakítja a háromszáz év előtti magyar életnek ma is élő, ma is küzdő magyarjait. De vajon lehetséges ez? Vajon elképzelhető-e, hogy az író úgy egyszerűen kisétáljon korából, nyomtalanul eltüntesse gondolkozásából a mát, ennek isteneit, izgalmait, igazságtalanságait és lehetséges-e, hogy idegeiből ráolvasással kigyógyítsa mindazt a rettenetet, mely ott esztendők óta lerétegződött. Nem, egészen bizonyos, hogy hiába menekül a múltba, minden szónál, melynek igazsága keményebben hangzik - s minél igazibb író, annál több ilyen szava van - idegesen hallgatózni fog, vajon milyen visszhangja támad, hogy fogadják, hogy magyarázzák, hogy értik félre s kelnek nyomában ostoba és gonosz támadások. S azután következnek a megváltoztatott értelmek, elrejtett vonatkozások, meghamisított részletek, elejtett vagy az asztalfiókba rejtett fejezetek ... az apróbb nagyobb harakiriknek végtelen sora. S a refrén: így nem lehet írni, ami az igazi írónál majdnem mindig azt jelenti: így nem lehet élni.
Nagyszerű feladat lesz egy eljövendő magyar Taine számára (hogy eljön, bizonyos, már ma is kettő-három jelentkezik minden bokorban) megírni napjaink irodalmának történetét. Az írók irritabilis nemzetségének minden zavarát, kezdve onnan, hogy az 1918. év őszén az általános emberiből vagy általános nemzetiből belehajszolódnak a napi politikába - mert ha fény, az írónak követnie kell, akár tűz az, akár mocsárba vezető lidércfény -, végig a bolsevizmus kultúrhazugságain (s vajon hiányozhat-e az író, mikor Bábel falait újra rakják?) egész a kurzus irodalmáig, amely a maga alacsony politikai szempontjai szerint karóba huzatott, jutalmazott, irodalmi különítményeket nevezett ki, s általában kirendelte az irodalmat, hogy kedvenc nótáit a fülébe húzza. Erről s egyebekről, amiket a mai dolgokba belebonyolódott s nemkülönben megzavart kritikus tán észre sem vesz, érdekes fejezeteket hoz majd az eljövendő irodalomtörténet, megállapítván pontosan mezsgyét - tátongó szakadékot -, mely a ma irodalmát Csonkamagyarország csonka irodalmát, a huszadik század első két évtizedének magyar irodalmától, egy nagyszerű s egész Európában páratlan irodalmi fellendüléstől elválasztja. Csupa izgató kérdés, csupa véres probléma; szociális, gazdasági, politikai, pszichológiai problémák, amelyek között bizonyára felvetődik a kérdés: hogy van az, hogy költők, az emberi kultúrának, egy az évszázadok folyamán mindinkább elmélyülő humanizmusnak termékei, akik a háborút e kultúra és humanizmus elleni legszörnyűbb merényletnek érezték, s a legerősebben éppen nálunk, magyar írók - Ady Endre, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes, Móricz Zsigmond írásai a leglángolóbb protestációk a háború ellen - hogy van az, hogy még ezek közül is egyik-másik megtévesztve és megfélemlítve - micsoda emberektől és micsoda jelszavaktól! - hanyatt-homlok menekül a demagógia zászlója alá, oda adja rímeit a szörnyű szavakhoz, igyekszik szépnek látni a csúfságokat, hogy aztán új meg új zavarok közepette tovább meneküljön s bezárkózni próbáljon művészete elefántcsonttornyába, anélkül, hogy ez sikerülne neki.
Kosztolányi Dezső is - így gondolkodom - valami ilyen nagy belső zavarból, meghasonlásból menekült a múlthoz és keresett egy olyan írói témát, mely már lényegénél fogva kizárja, hogy az író, alkalmi költemények örök szerzője, a mának hűséges fia, a mai Magyarország eseményeihez és embereihez bármily vonatkozásba is kerüljön és kizárja azt is, hogy olvasó, kritikus, cenzor, felsőbbség, ébredők, Szabó Dezső (ez climax) az írásműben protestációt lássanak, a ma kritikáját, a létező állapotokkal való komoly elégedetlenséget.
Néróról szól Kosztolányi regénye, Domitius Aenobarbus és Agrippina fiáról, akiről apja azt mondotta: «hogyan is sarjadhat jó ebből a nászból». Az a Néró, akit Kosztolányi regénye elénk vezet - egy szörnyű pillanatban ismerjük meg, nevelőapja halálos ágyánál, kit felesége Agrippina mérgezett meg (pompásan megírt jelenet) - még csupa szelídség, csupa rózsaszín, csupa megrettenés az élettől, mint ahogy az Uffizi képtárban lévő mellszobra ábrázolja. Ennek a gyöngéd, csaknem rokonszenves ifjúnak szörnyű metamorfózisát ábrázolja Kosztolányi regénye, az Uffizi szobortól Britannicus gyilkosáig, a histrióig, ki lantjával az utolsó kocsmákat keresi föl, az anyagyilkosig, a Gyilkosig ... a véres költőt. Mert e szörnyű élet rejtélyének megoldását a költő-Nérón keresztül keresi Kosztolányi: a művészi teremtés mámorában, a siker lázában, az «elsőség jóságában». Oh, mert az elsőség az maga a jóság, s a költőnek csak az az egy a rettenet, hogy eléje vághat valaki. «S oh jaj nekem», mondja a költő
S oh jaj nekem, ha elporoz
Mellettem győztesek hada,
Víg, gyors hada,
Mert rút leszek, nagyon gonosz.
Jaj lesz, ha életben kapom
Halálomat, a győzetést,
Legyőzetést,
Mert kigyullad a homlokom.
Ez van megírva Kosztolányi Dezső új regényében. A ráeszmélés az alkotás mámorára egy vajúdó, parttalan éjen, melybe belevész a hánykolódó, kérdező lélek. Valahonnan fuvolaszót hoz a szél Néróhoz. Megkeresteti a fuvolást, egy tizenkilenc esztendős egyiptomi fiú. «Mért fuvolázol?» kérdi. «Mert jó.» «Ki tanított?» «Senki.» «Milyen boldog lehet» - gondolta. Még egyetlen kérdőjel nem mered eléje, még nincs más vágya kitárni, közölni magát teljesen, mindenkivel, az egész világgal. «Ha énekelni tudna, vagy legalább kiáltani. Olyan nagyot kiáltani, hogy mindenki meghallja, a földalatti szellemek is és az égben az istenek is s hogy mindenki aki alszik, felriadjon és idejöjjön és csak rá figyeljen, ne a császárra, hanem arra, aki énekel, kiált, ordít, a nagy hangra, Gyötrődő homlokkal vergődött, mit is tegyen, mintha valami nagy-nagy elintéznivalója lenne.» A költő. «Egyszerre maga sem tudta hogyan, írni kezdett. Egymásután rótta a görög sorokat, a hexametereket, melyek pontosan gördültek. Majd bizalmatlanul fogadta, amit hallott. Mérlegelte, latravetette, javított. Sötét volt, leírhatatlanul sötét, mint gyilkos, aki a végzetes tettre készül, mely - ha nem sikerül - életével fizet.» «Egyszerre föltekintett. Azt érezte, kész a költemény, kibomlott egész mivoltában. Ledobta a nádat, újat kapott kezébe, megint tett néhány vonást. Ugrált, mint játszó gyerek, székre állott, hadonászott. Nem tudta mit míveljen örömében. A költő.
S azután jöttek a kétségek. Egy-egy «vajon» a barátok hódolásában, elismerések, melyeken megérzik, hogy a császárnak szólnak, a kritika, meg más költők művei, más költők dicséreti. Egy napon besúgják neki, hogy testvére Britannicus azt mondotta: hagyjátok, gyenge költő. Az első kétség, az első megrettenés. Vajon mi jogon mondják ezt? Elolvassa újra Britannicus verseit, megkapóak, különösek, újak: Britannicusnak vesznie kell. A véres költő. S azután rohan tovább, mert hiszen arról van szó, elől lenni, új meg új alkotásokkal, kiállni a pódiumra s birtokba venni minden babért, minden tapsot, lefoglalni minden hírnevet, élni az egész életet. S az artifex most nap nap után - fejezetről-fejezetre - mind tökéletesebben kiteljesedik. A Nő, a Hír mind egyszerre szegeződik melléje: Néró fellép a cirkuszban, Róma őrjöngve tapsol, oh de a dicsőségnek útját, az örök kétségnek útját hullák és hullák szegélyezik, örök futásban az elsőség után, holttesteken keresztül már nem hallunk egyebet csak lihegését, míg aztán maga is forradalmi csapatoktól kergetve, kardjába dől. Qualis artifex pereo.
Ezt a fejlődési processust alakítja mesterien Kosztolányi regénye. Minden fejezetében külön nehéz művészi feladatot tűz ki és old meg s éppen ezért minden fejezete szinte önmagában is befejezett olvasmány, s mégis mindenik szükségszerűen következik az előzőből s az egészből mint egy régi római szarkofág magas reliefje kidomborodik a véres költőnek alakja. Hogy megfelel-e Kosztolányi regényének alakja a történeti Nérónak, általában hogy végzett-e az író nagyarányú történeti tanulmányokat, mint teszem Flaubert végzett a Salammbohoz (az akadémia Flaubertnél sem igen ismerte el), azt nem tudom - feltehető, hogy nem egy komoly munkát elolvasott hőséről -, de hogy Néró, melyet Kosztolányi regényében szerepeltet, élt, vérezett, vért vetett, hogy általában az író illúziót tud kelteni, történeti levegőt teremteni, embereket mozgatni, vért szagoltatni, azt bízvást megállapíthatjuk. Összevetettem Kosztolányi regényét Sienkiewicz Quo vadis-ával: mennyi melodráma ebben, mennyi kosztűm, mennyi kulissza; a retorika szabályai szerint megfogalmazott római és keresztény erényeknek milyen nemes mozimérkőzése, csaknem Ohnet tógában. Kosztolányi Dezső eszközei végig nemesek; egy betű melodráma nincs benne; egyáltalán nem kéri kölcsön azokat a benyomásokat, melyek Néróról s a korabeli Rómáról bennünk élnek, - vérző szüzek a vadállatok karmai között, tűzbeborult Palatínus, megtért, gyönyörű pogányok stb., nem spekulál arra a Néró regényre, mely minden művelt ember lelkében kialakul, hanem a maga teremtette művészi eszközökkel alakítja megkapóan és elejétől-végig érdekesen Néró életét. Melynek semmi köze a mi iskola Nérónkhoz, s amely mégis az utolsó betűig igaz. Bizonyos, hogy a művészi célt, melyet az író tudatosan maga elé tűzött - ez az erős tudatosság talán az egyetlen kifogásunk - kemény és biztos kézzel valósítja meg: egy pillanatra sem tér el tárgyától sem jobbra, sem balra és az ábrázolás eszközeit is javarészt a legpuritánabb, a legegyenesvonalúbb műfajból, a drámából veszi. Az író többnyire nem is jellemez közvetlenül, hanem a dráma eszközeivel: a dialógus és mozdulatok révén érvényesíti hősét, innen az egésznek csodálatos frissessége, drámai ereje, feszültsége. (Drámaibb megírást, mint ahogy Néróban megérlelődik anyja megöletésének gondolata, nehéz elképzelnünk.) Dialógusai ötletesek, tartalmasak, s valóban művészi ökonómiával szolgálják a célt, melyet az író maga elé tűzött.
Néró alakja mellett, mint egy antik gemmán, egész csomó mellékalak elevenedik meg: akik közül főleg Agrippina, Seneca és Poppea alakjai lesznek szuggesztív hatással. Kosztolányi regénye jelentékeny nyeresége irodalmunknak.