Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 24. szám · / · Figyelő

Király György: Még egyszer a hun monda

A Magyar Nyelv utolsó (november-decemberi) számában Hóman Bálint barátom szigorú megrovásban részesít, amiért filológus (hozzátehette volna levitézlett filológus) létemre hozzá merten szólni a hun monda kérdéséhez (Nyugat, május 1.), bár "hihetetlenül tájékozatlannak" mutatkozom a magyar történeti irodalomban, sőt a bolgár őstörténetben is. Nem vagyok híve az ellenbírálatoknak, kivált, ha olyan elvi ellentétekről van szó, mint amely kettőnket módszer kérdésében elválaszt, de ezúttal mégsem hagyhatom felelet nélkül Hóman kritikáját, mert részben félreérti fejtegetéseimet, részben olyan megállapításokat tulajdonít nekem, miket sohasem tettem, sőt aminek néha éppen az ellenkezőjét állítottam. Épp azért nem is bocsátkozom elvi vitába, hanem egyszerűen sorra veszem Hóman kifogásait s ezek kapcsán teszem meg módszerbeli megjegyzéseimet.

1. Hóman szerint cikkem "éles támadás" Gombocz Zoltán elmélete ellen, s bár támadásomnak és "néha az ízléstelenségig fajuló" kritikámnak éle elsősorban Bleyer Jakab ellen irányul, a "főcélpont" mégis Gombocz. Akinek csak némi érzéke van a szerkesztés iránt, észreveheti, hogy csak futólag és függelékképpen foglalkozom Gombocz elméletével, cikkem főrésze rég készen volt, mielőtt még Gombocz tanulmánya megjelent volna. Ami pedig a hangot illeti, jól tudom s mindig el vagyok rá készülve, hogy nálunk a kritikának egyszerűen "támadás" a magyar neve, ha azonban Hóman "éles" támadásnak minősíti ezt a cikket, amelyben az egyetlen két kritikai megjegyzés így hangzik: "Véleményem szerint Gombocz elmélete nem állja meg helyét", (Nyugat, 657 l.) és "Ismét egy olyan állítás, melynek nincs semmi jogos alapja" (u. o. 658. l.), mit szóljak akkor én, kinek vagy féltucatszor vágják a fejéhez, hogy milyen szörnyen "tájékozatlan" vagyok a történeti irodalomban, sőt a bolgár őstörténetben, s nem tudom hányszor tévedek és képtelen feltevéseket kockáztatok?

2. Felfogásom teljesen "egyoldalú", módszerem tisztán "etnológus és filológus" és eszembe se jut, hogy "a történettudomány illetékességének kérdését" felvessem egy olyan problémánál, melyet Hóman lényegében történetinek ismer fel. E vád ellenére azonban nem restelli két teljes lapon keresztül cáfolgatni történeti megállapításaimat, amivel, azt hiszem eléggé elárulja, hogy mégsem vagyok olyan egyoldalú. Ezzel szemben Hóman meg se kísérti, hogy az én etnológiai érveimet cáfolja, egyszerűen kijelenti, hogy mindent "a folklore-tudomány megállapította mondatörténeti szabályok Procrustes ágyába" kényszerítek. Erre nézve meg kell jegyeznem, hogy én semmi ilynemű szabályokat, sem "folkloredogmákat", mint egy másik tudós bírálóm állította, nem ismerek, etnológiai érveim teljesen negatívok, amennyiben pusztán rámutatok arra, hogy ha a hun mondát egy évszázadokon keresztül fennmaradt, kerek szerkezetű népmondának tekintjük, mint Bleyer teszi, akkor az egyetemes népköltészet szempontjából egy teljesen páratlan és egyedülálló jelenséggel állunk szemben, ami persze előfordulhat egy olyan népnél, mint a magyar, mely - elismerem - páratlan és egyedülálló a világ összes nemzetei között.

3. "Hihetetlenül tájékozatlan" vagyok a forráskritikai irodalomban, mert nem ismerem a XIII. századi Hun-krónikát megelőző krónikákban, a XI. századi Őskrónikában és Anonymusnál, egyszerűbb alakban fennmaradt hun hagyományt, s nem tudom, "hogy az Árpád-ház hosszú genealógiája késői betoldás a krónikában, az ősforrás csak Árpádot, Álmost, Ügeket ismeri és Attilát, mint távoli őst". Ezzel szemben ki kell jelentenem, hogy a 653. lapon idézett nemzedéksort nem azért veszem fel, mivel a legrégibbnek tartom, hanem csupán azért, mert ez a leghosszabb, s mégsem tesz ki többet nyolc íznél, tehát a hagyományt nem viszi tovább a VIII. század közepénél, amitől még Attila messze van. Ellenben határozottan kiemelem, hogy "Anonymus nem ismeri Elődöt, sem Edet, nála Álmos Ügek fia!" Ennélfogva Hómannak ez a kifogása teljesen alaptalan. A XI. századi Őskrónikát persze nem olvastam, de az vigasztal, hogy Hóman sem olvashatta, hiszen nem maradt fenn, hanem csak feltevés, már pedig, hogy egy ilyen feltett és kikövetkeztetett munkában mi van s mi nincs, arról nehéz beszélni, erre vonatkozólag nekünk, filológusoknak már igen keserű csalódásaink voltak.

4. Tájékozatlanságra vall ez a megállapításom: "ha Gombocz elméletét elfogadjuk, akkor az egész monda-komplexumot népies és magyar mondának kell elfogadnunk", holott Hóman szerint "a krónika keletkezési körülményeinek ismeretéből ennek éppen az ellenkezője derül ki." Hóman nem veszi észre, hogy én ezt nem a monda genezisére értem, hanem csupán egy olyan kritériumot keresek, melynek alapján az egész mondát magyarnak vagy nem magyarnak lehessen nevezni, tekintet nélkül a keletkezés időrendére. Úgy látszik, Hóman egyáltalában nem értette meg a módot, ahogyan én a problémát felvetettem. Neki az egész kérdés teljességgel történeti jellegű, s így azt kutatja elsősorban, vajon a hun-magyar rokonság hitének van-e jogos alapja, hozhatta-e a magyarság keletről ezt a hagyományt. Nekem ez csak másodlagos fontosságú, minthogy cikkem tulajdonképpen A magyar ősköltészet c. könyvemnek egy fejezete, rám nézve abban áll a kérdés, vajon a hun monda abban a végső alakjában, ahogyan a Hun-krónikából megállapítható, élt-e valaha a nép ajkán, nevezhető-e magyar népmondának, mint azt Bleyer és Sebestyén állítják? Minthogy pedig kétségtelen, hogy a monda-komplexum ebben a formájában sokféle elemből összealakult tákolmány, kerestem egy olyan alapmotívumot, melynél fogva el lehet dönteni, hogy az egészet szabad-e magyar népmondának tekinteni, tekintet nélkül arra, hogy a többi elem honnan származik. Ezt az alapmotívumot a hun-magyar rokonság hitében láttam, amit nem befolyásol az, vajon ez a hit történeti alappal bíró hagyomány-e vagy csak fikció. Ezt határozottan ki is mondom: "A kérdés tehát akként formulázandó, hogy élt-e a magyar népben a hit (a valóságban bárhonnan származott is a magyarság), hogy elődei a hunok" stb. Mert azt Hóman is el fogja ismerni, hogy egy probléma nemcsak önállóan létezik, hanem felvethető több szempontból is, hozzátartozhatik többféle tudomány területéhez s így többféle módszerrel tárgyalható. A hun-probléma nemcsak önállóan létezik, hanem beletartozik a magyar őstörténet körébe s ekkor az a legfontosabb, vajon a magyarság tényleg rokonságban van-e a hunokkal, de beletartozik a magyar ősköltészet történetébe is, s akkor már az lép előtérbe, vajon népmonda-e vagy tudákos alkotás? Rám nézve az utóbbi volt irányadó s így Hóman meg fogja érteni, miért alkalmaztam elsősorban az etnológiai módszert, bár az eredmény, amelyre jutottam, negatív volt.

5. Tájékozatlan vagyok a bolgár őstörténetben, mert a sokféle hun-bolgár vonatkozásnak "többszörösen bizonyított történeti tényeit Gombocz önkényes hipotéziseinek" vélem s egész bírálatomat erre "az érthetetlen és menthetetlen" tévedésre alapítom. Ezzel szemben nálam ez olvasható: "az újabb történeti és nyelvészeti kutatások kiderítették vagy legalább is valószínűvé tették (tehát nem Gombocz önkényes hipotézise!), hogy a hun is török fajta nép volt" stb. Egyetlen tévedésem az, hogy nem ismerve Mikkolának a háború első évében megjelent értekezését, az Ernák-Irnik azonosítást Gombocznak tulajdonítottam, ez a személycsere azonban nem befolyásolja semmiben magának a ténynek ismeretét, valamint azt a jogomat, hogy megjegyzéseimet rá megtegyen.

6. Alapvető tévedésem, hogy nem teszek különbséget "hagyomány és monda közt". Egész cikkemben egyetlen egyszer fordul elő a "hagyomány" szó, akkor is jegyzetben, de megvigasztalom Hómant: ha gyakrabban használtam volna is, nem a nála szabatosan meghatározott jogos alappal bíró történeti tudatot értettem volna rajta, hanem általánosabb, etnológiai jelentésben minden élőszó útján fennmaradt vélekedést, akár van történeti alapja, akár nincsen. Ez azonban nem akadályozott meg, hogy könyvemben, hol fenti cikkemet megtoldottam Hóman elméletének ismertetésével, ki ne emeljem az érdemét, hogy pontos megkülönböztetést tesz monda és hagyomány között (éppen Gomboczcal szemben, akinél ez hiányzik), amivel Hóman mindenesetre hozzájárult a fogalmak tisztázásához. Viszont nem kell azt hinni, hogy Gombocz vagy én is mondáról beszélünk, tisztára fikcióra gondolunk, hiszen etnológiai szempontból a monda fogalma nem zárja ki azt, hogy való alapja is lehessen.

7. "A Hun-krónika sokféle elemből összetákolt elbeszélését kerek és egységes kompozíciónak" tekintem s így veszem vizsgálat alá. Nem tudom, ezt honnan szedi Hóman, mert ennek éppen az ellenkezőjét állítom. Én ugyanazt vetem Bleyerék szemére, s igyekszem cáfolni abban az értelemben, ahogyan Hóman kívánja. Határozottan kimondom: "Bleyer annak a romantikus szuggesztiónak esett áldozatul, mely kompozíciót vélt felismerni ott, ahol a valóságban csak kompiláció van" stb. (654. l.). Hómant úgy látszik az én érvelésem módja tévesztette meg, én ugyanis belső érvek alapján igyekszem Bleyert cáfolni,minthogy ő kerekszerkezetű, egységes népmondának nézi a Hun-krónikát, én éppen a népmonda alapján próbálom kimutatni, hogy ez mennyire lehetetlen.

8. Hóman egyetlen komoly cáfolati kísérlete az én érveimre az, hogy a kunokra hivatkozik, kiknek történeti tudata nyolc évszázadon keresztül fennmaradt. Elfelejti, hogy a kunok egész 1876-ig külön szervezetben, külön privilégiumok közt éltek s bár nyelvükben elmagyarosodtak, éppúgy mint a székelyek, fajilag ma is elég tisztán megmaradtak s így könnyen megőrződhetett a faji tudat, míg a hun-bolgár beolvadásnak, ha valóban megtörtént, már a IX. század közepe előtt tökéletesen be kellett fejeződnie, mert erre semmiféle történeti adatunk nincs (az arab és görög írók teljesen egységes fajnak látják a magyarságot), s ha nem volnának nyelvünkben az óbolgár jövevényszavak, egyáltalán semmi adatunk nem maradt volna fel arra, hogy a magyarok a IX. század közepe előtt érintkeztek a bolgárokkal.

9. Képtelen az a feltevésem, hogy "valamely nép tudósai a középkorban egy idegen népnél másik idegen népről fennmaradt mondát minden alapul szolgáló és a monda magjának tekinthető hazai hagyomány nélkül átvegyenek saját népük történetébe". Hómannak ez a megállapítása ugyan annyira agyon van determinálva, hogy az egyetemes mondatörténetben talán egyedül a hun-mondára illik s így szinte lehetetlenné teszi, hogy állításom bizonyítására már analógiákat hozzak fel, mégis tudok rá példát mondani. Ott van a Tell-monda, melyet kapcsolatban a svájci nép skandináv eredetével Rochholtz szerint "tudós svájci krónikások" átvették a dán Saxo Grammatikustól, aki viszont mint norvég mondát ismeri. Ha azonban Hóman megengedi nekem azt az általánosítást, hogy középkori írók egyszerűen átplántálták az idegen mondákat a saját népük történetébe, akkor a tudákos mondaalkotás és mondavándorlás egyik legtipikusabb tényével állunk szemben.

10. Hóman szerint "a genealógiai fikció humanista gondolata teljesen idegen volt a középkor jámbor krónikásaitól." Ez kettős tévedés Először a genealógiai fikciót nem a humanisták találták fel, hanem a legrégibb időtől mai napig megvan mindenütt, ahol akár a családi, akár a nemzeti hiúság szinte rákényszeríti a történetírót, hogy bár a legnagyobb jóhiszeműséggel valamely hírneves történeti ősre vigye vissza a genealógiát. Sőt ki merem mondani: hogy Hómanék és Gomboczék olyan görcsösen ragaszkodnak a magyar-hun rokonság tradíciójához, annak szintén az a romantikus nacionalista szellem az oka, mely sohasem tudott belenyugodni, hogy a dicső magyar nemzet jelentéktelen finnugor népekkel legyen atyafiságban, legalább is igazolnia kell, hogy a nép egy része, természetesen az uralkodó osztály, egy olyan dicső fejedelemtől származzék, mint amilyen Attila volt. Visszatérve a krónikásokra, a humanista történetíró attól különbözött a genealógiai fikció terén a középkori krónikástól, hogy míg amaz minden áron a klasszikus ókorral keresett kapcsolatokat, ez a bibliai leszármazás híve volt, de legtöbbször megelégedett egyszerű név-etimológiával. Ebben aztán valósággal kitombolták magukat.

11. De Hóman nem tudja összeegyeztetni a "jámbor és tudós" középkori író becsületével, hogy eredeti hazai hagyomány híján "hamis hősöket" költsön. Hát Hunor és Magor micsoda s velük a sok eponym ős, a Francusok, Brittusok stb., kik valamennyien az etimológia örök fáján termettek? Vagy ahhoz is hazai hagyomány kellett, hogy Anonymus, tudós professzor Anonymus, a hungarus nevezetet Hung (Ungvár) városából származtassa? Hiszen ő képes volt az etimológia kedvéért egész eseményeket költeni, pl. hogy az erdélyi Esküllő onnan kapta a nevét, mert az oláhok ott hűséget esküdtek Tuhutumnak (vagy Hóman ennek is történeti hagyomány-értéket tulajdonít?). S hogy a hazai hagyományt mennyire értékeli, arra legjobb példa, mikor saját népe jellemzését idegen krónikástól, Reginótól veszi át (aki viszont a latin Justinustól plagizálva), s nem átallja azt az otromba vádat megismételni, hogy őseink "haragjukban emberhúst ettek és embervért ittak", sőt meg is okolja: "s azt hiszem, ma is láthatjátok, milyen nyers nemzet volt, az utódaikról!" Hóman bizonyára meg van győződve, hogy Anonymusnak hazai hagyomány állott a rendelkezésére a magyarok honfoglaláskori kannibalizmusáról, különben, hogy vette volna át ezt az idegen mendemondát? Én azonban "etnológiai szabályaim és folklore dogmáim" alapján csak annyit mondhatok, hogy a honfoglaláskori magyarok műveltsége sokkal magasabb fokon állott, semhogy ennek a primitív barbárságnak hódolhattak volna. A krónikásnak egyáltalában nem volt szüksége hazai hagyományra, sőt tudákosságánál fogva sokszor többre becsülte ennél, amit idegen könyvekben olvasott, az írás tekintélye sokkal többet nyomott előtte a latban, mint a puszta szájhagyomány. Ennek alapján állítottam én azt, hogy a hun származás hitét krónikásaink idegen krónikákból merítették, annál is inkább, mert ez nekik éppen kapóra jött, hogy jogi szempontból igazolják a honfoglalást. Ez egyszerű, bár képtelennek mondott feltevés helyett Hómanék mit nyújtanak? Kiindulva abból a feltevésből (melyet Hóman bizonyítottnak vesz), hogy a hunok és bolgárok azonosak, felépítik erre azt a másik feltevést, hogy a bolgárok nemcsak kulturális hatással voltak a magyarokra, hanem valóságos beolvadás is történt, erre ismét ráépítik azt a feltevést, amit semmi adat nem igazol, hogy ez a beolvadt bolgár elem magával hozta a hun-rokonság tudatát. E háromemeletes hipotézissel szemben én kiindulok abból a tényből (nem hipotézisből), hogy a hun-magyar rokonság gondolata külföldi annalesekben és krónikában már a IX. és X. században jelentkezik, s ezt összekötve azzal a másik ténnyel, hogy e krónikákat a mi krónikásaink valóban ismerték és használták, azt a magától kínálkozó következtetést vonom le, hogy a rokonság hitét is innen merítették. Hogy a két megállapítás közül melyik a valószínűbb, annak megítélését ezek után az olvasóra bízom.

12. Végül Hóman ismét azt állítja rólam, hogy én "mindenütt mondát és meseköltőt" látok. Ismételten kijelentem, hogy ennek éppen az ellenkezője igaz, én népmondát és mesét semmi esetre sem látok a Hun-krónikában, legfeljebb tudákos mondát, melyen nem változtat az, hogy a krónikás a maga középkori felfogásában hiteles történetnek tekinti. Meg kell azonban jegyeznem, hogy szinte kétségbeejtő, ha nem volna annyira komikus, mennyire mást olvasott ki cikkemből Hóman, mint ami a valóságban ott van, félek, ha Anonymusból is ilyeneket olvasott ki, nem sok eredményt várhatunk kutatásaitól bármennyire tájékozott is a magyar történeti irodalomban, sőt a bolgár őstörténetben.

Elfogultságát különben a legjobban az jellemzi, hogy nem is vette észre, mennyire egyeznek egy pont kivételével mindkettőnk végső eredményei: 1. Én kimutatom, hogy hun monda nem lehetett az egész magyar nép tulajdona, hanem csupán az uralkodó ház genealógiai fikciója. Hóman kimondja A székelyek eredete című cikkében (Magyar Nyelv, 1921. 1001.), hogy "Anonymusnál e hun hagyomány még határozottan az Árpád-nemzetségé s nem egész nemzeté". 2. Mindketten tudákos tákolmánynak tartjuk a hun krónikát, s nem kerekszerkezetű, egységes kompozíciójú népmondának. 3. Mindketten megegyezünk, hogy a hun krónika végső alakjában csak a királyság korában alakult ki, tehát nem tartozhatik az ősköltészet körébe. Ezekben a pontokban mindketten eltérünk a régibb, Bleyer-Sebestyén-féle elmélettől. Egyedüli különbség köztünk az, hogy Hóman a monda alapjául szolgáló rokonsági hitet keletről hozott eredeti történeti értékű hagyománynak, én azonban nyugatról átvett fikciónak tartom. Ebben viszont én egyezem Bleyerékkel. Ezek után sajnálattal kell tudomásul vennem, hogy tanulmányom Hóman szerint Bleyerék eredményeihez képest visszaesést jelent, de ismét csak az vigasztal, hogy ebben a visszaesésben velem együtt részes Hóman Bálint is, mert amiben én Bleyeréktől eltérek, abban éppen vele azonos véleményen vagyok.