Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 24. szám · / · Schöpflin Aladár: Mossóczy Pál szép nyara
Mossóczy Pál, már nem a semmiről sem tudó első évet végzett teológus, hanem egy hihetetlen, elképesztő esemény főszereplője behúzódott a szobájába. Irtóztató ernyedtséget érzett, az idegei az este óta átélt kimondhatatlan izgalmak alatt végképp felmondták a szolgálatot, annyi energiája sem volt, hogy rágyújtson a cigarettára, pedig nagyon vágyott a dohány megszokott idegcsillapító füstje után. Próbált szokása szerint fel s alá járni a szobában, de a lába meg-meg csuklott. Levetette hát magát a díványra, feküdt hanyatt sokáig, sokáig, nem gondolva semmire, kábult aggyal, de valami soha el nem képzelt fizikai jóérzéssel, amelyben egész lénye ritmikusan ringatódzott, mintha csak úgy lebegne a levegőben, súlytalanul, teljes passzivitásban, kilendülve az egész többi világból, a mindennapi dolgok nehézkedési erejétől függetlenül. Semmi konkrét kép vagy gondolat nem volt az agyában, nem reagált semmi külső benyomásra, egész valója nem volt más ,mint egy erős lüktető ritmus, az életnek valami tárgytalan, teljesen elvont érzése, amely mégis erősebb volt, mint mindaz a millió apró benyomás, ami normális körülmények között beleütődött. Ez az érzés betöltötte minden ízét, ebben a pillanatban azonos volt egész valójával. Mozdulatlanul feküdt, nem aludt, a szeme nyitva volt, gépiesen működött minden érzéke, hallott hangokat, látott, de minden csak felületesen ért hozzá, mintha csak a bőre felszínéig ért volna, anélkül hogy beljebb hatolna. A gyönyörteljes részegség egy neme volt ez, amikor az életfunkciók a végsőkig le vannak fokozódva s az egész élet az idegrendszerben folyik le.
Aztán lassanként kezdtek benne konkretizálódni a dolgok, amint a mámor himbálódzásából kibukkantak. Részletek tűntek fel az agyában, előbb öszefüggéstelenül, szétszaggatva, a környezetüktől és időpontjuktól elválasztva. A báróné fekete szeme parázslott fel benne - eddig nem is jegyezte meg, hogy fekete szeme van - mély csillogással, forrón, majd fodrosan elborulva, a hosszú fekete pillák, mint lassacskán ráhúzódtak a szemre és egyszerre mint egy finom függöny teljesen elfödték... A szemeknek ez a játéka azonban nem a szeme előtt tűnt fel, nem mint látott, hanem mint érzett dolog, valahol a lelke mélyében érezte olyanformán, ahogy a víztükör alatt a mélyben látja az ember a sötétben a csillagokat csillogni, elborulni, eltűnni. Ő is behunyta a szemét és így figyelte magában a kimondhatatlanul édes játékot, olyanforma érzése volt, mintha könnyű ladikban feküdne csöndes tó vizén, messze a parttól, lágyan ringatózva, egyetlen hangulatban feloldódva. Majd piros-fehér szín világlott fel benne, a báróné kinyílt két ajka és közte a finom, csillogó apró fogak és hirtelen megcsapta egy forró parfüm és cigaretta-illatú lehelet és forróság futott rajta végig, amelytől visszaesett a mámoros állapotba. Kicsit talán el is aludt, maga sem tudta, de egyszerre érezni kezdte a bárónő kezének selyem simogatását, ahogy tegnap az erdőben végigsimított az arcán és a kézcsók ízét, amint ő a finom, puha és mégis erős kezet ajkához szorította. Majd a délutáni jelenet egyes részletei ugráltak ki elébe, előbb rendezetlenül, izgatottan, aztán lassanként összerendeződve, mind tisztábban és pontosabban, az egész esemény. Most végre ráeszmélt arra, hogy mi történt és vége volt a kifejezhetetlen gyönyörűségnek. Jött a meggondolás, vele a dolgok kritikája, megmozdult az a rejtelmes, félelmetes ellenséges lény, aki mindig ott volt benne, ellenőrizte, figyelte és azonnal ítélt róla, a cselekvés pillanatában. Nagy ingerültség jött rá, ideges izgalom, nem bírt fekve maradni, felugrott, most már cigarettázott, benne volt a való életben, amely viharos bonyolódottságában állott elébe. Meg volt rettenve, mintha valami veszedelem fenyegetné, az életének valami elháríthatatlan végzetes fordulata, valami, amivel szemben nem tudta, hogy álljon meg, hogyan viselkedjék. Most már szerelemben van a bárónéval, valami rettentő kapocs szorítja őket össze elválhatatlanul, valami jóvátehetetlen történt köztük. Iszonyattal gondolt arra, hogy nemsokára be kell menni a vacsorára, szembe kerül a bárónéval, Sanyi báróval, a baroneszkával, nem tudta, hogy viselje magát, mit csináljon, mit mondjon - nem, ő nem mehet így közéjük, azonnal elárulná magát, az önuralma felmondaná a szolgálatot. Félt, szegény Mossóczy Pál, nagyon. Hirtelen elhatározással csöngetett az inasnak, s mikor az bejött - félhomály volt már a szobában - ezt mondta neki:
- Kérem, Mihály, vesse meg az ágyamat, nem jól érzem magamat, le szeretnék feküdni.
Egyszerre eszébe jutott, hogy ezt így kellett volna helyesen mondani: szeretnék lefeküdni és maga is elmosolyodott magában, hogy most ilyen nyelvőrködés jutott eszébe.
- Mi baja, Mossóczy úr? Beteg? - kérdezte Mihály, mialatt az ággyal foglalatoskodott.
- Nagyon fáj a fejem - felelt Mossóczy. - Semmi, majd elmúlik. Kérem, mentsen ki a báróné őméltósága előtt a vacsoránál.
Az inas az ajtóból visszafordult:
- Nem tetszik enni semmit vacsorára? - kérdezte.
- Nem kérek semmit - felelt Mossóczy már vetkőzőben.
- Talán egy csésze tea jó volna? - próbálkozott még az inas. - Vagy egy kis meleg bor?
- Semmit sem kérek Mihály, isten áldja. Reggelre elmúlik.
Belefeküdt az ágyba, fülig betakaródzott, már nyugodtabban érezte magát, amint egyedül maradt, a gondolatai lesimultak, már nem érezte olyan tragikusnak az egész dolgot. Kedves, meleg, hálás érzés lepte meg a báróné iránt. Milyen édes, drága, bájos asszony, olyan volt, mint egy ártatlan lány, szégyenlős, piruló és mégis forró és kívánsággal teli. A keze forró volt, mikor az arcához ért, kicsit remegett, valami elbájoló ügyetlenség volt a mozdulatában, valami nemakartság, mintha nem magától tenné, amit tett, hanem mintha valami mögötte, kívüli levő hatalom szédítené bele. És ő, Mossóczy Pál ügyetlen volt, ostoba, méltatlan a bárónéra. Érthetetlen volt előtte, hogy ő, éppen ő, Mossóczy Pál, első évet végzett teológus, ez a sovány sima arcú, nyurga fiú jutott hozzá ehhez a menyországhoz...
A vacsorára hívó csengő élesen szólt és egy pillanattal később Sanyi báró rohant be nagy zajjal a szobába.
- Hát téged mi lelt, Pali? Beteg vagy? - kérdezte hangos szóval.
- Nincs semmi komoly bajom, csak a fejem fáj - mondta Mossóczy kikerülve a kis báró tekintetét.
- Nincs lázad?
- Nincs nekem... Mondom, csak a fejem fájdult meg. Reggelre elmúlik.
- Ne hívassunk orvost?
- Ugyan kérlek, egy kis fejfájásért!
- Ahogy gondolod - mondta a kis báró. - Hát akkor megyek vacsorázni.
Mossóczy tudta, Sanyi báró most arra gondol, hogy ez is Therčse miatt van és magában kigúnyolja érte De most nem bánta, mosolygott rajta, hogy mennyire téved a kis báró.
Vacsora után bejött hozzá a báróné is, Sanyi báróval. Odaállt az ágyához, megfogta a kezét.
- Nincs láza, Mossóczy? - kérdezte halkan, kedvesen.
- Nincs, méltóságos asszony - felelt Mossóczy és hálás érzéssel nézett a báróné finom fehér kezére. - Nincs nekem semmi komoly bajom...
A báróné a kis báróhoz fordult.
- Sanyika, menjen, hozza be az ebédlőből a fenacetines skatulyát. Tudja, ott van a pohárszékben fent balra. Kis kanalat is hozzon.
A kis báró sebbel-lobbal, hosszú lépésekkel, fontoskodva kirohant. A báróné közelebb lépett az ágyhoz, megsimogatta Mossóczy homlokát, majd az arcát.
- Csak okosan, kis Mossóczy... Vigyázni... okosnak lenni - mondta kedves, közvetlen, anyás lágysággal.
Aztán hirtelen lehajolt és megcsókolta a fiú homlokát.
- Okosan, kis fiú... jól viselni magát...
Ekkor már az ajtó előbb dobogott a kis báró a fenacetinos skatulyával meg a kanállal. A báróné vett egy kanálnyit a fehér porból, beadta Mossóczynak, egy korty vizet is adott neki. Mossóczy készségesen engedelmeskedett, bevette a kesernyés, savanyú ízű port, még meg is köszönte.
- No most aztán aludjon szépen, reggelre nem lesz semmi baja.
Az ajtóból még vetett rá egy pillantást, amelyet Mossóczy úgy fogadott, mintha egy csókot hintett volna oda neki. Végtelenül édes szomorúság fogta el, azt gondolta, most legjobb volna meghalni. Nézte a fenacetines skatulyát, arra gondolt, hogy ha most az egész tartalmát bevenné, talán így halna meg, ezzel a visszahozhatatlanul szép érzéssel a szívében. De azért eloltotta a lámpáját és csakhamar mélyen, egészségesen elaludt.