Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 24. szám · / · Schöpflin Aladár: Mossóczy Pál szép nyara
Reggel Mossóczy kiment a kastélyból alig negyedórányira emelkedő dombon lévő kis erdőbe. Kedves helye volt ez, öreg bükkfék védték a nyári nap forrósága ellen, mély vízmosások szaggatták fel a talajt, az aljukban buja növésű páfrányok és vadszedrek alatt titokzatos élet folyt, halkan suhanó gyíkok, nesztelenül ugráló békák, ezerféle bogarak élték a maguk külön, boldog világát. Csodálatos sok éneklő madár élt a bükkfákon, a rigók mindenféle fajtái, olyan csend volt itt, amelyet ezerféle különböző zaj tett hangsúlyozottá, meghitté, minden emberi nyugtalanságtól távol állóvá. Mossóczy itt szeretett leheveredni az évek sora óta felhalmozódott bükkfa-levelek puha szőnyegére, egy könyvre borulva, amelyből rendszerint alig olvasott egy-két lapot. aztán magához vonzotta az erdő, figyelte a hangyák mozgalmas, szervezett tevékenységét, nézte a gyanútlanul ugráló mókusokat és madarakat, és legfőképpen gondolkozott saját magáról és az életéről. Mióta ide került Bresztoványba, nagyon sokat gondolkozott saját magáról és az életéről.
Most nem maradt az erdő belsejében, valami nyugtalanság hajtotta, kiment egészen az erdő széléig, ahol apró csemeték voltak a nagy öreg fák elé ültetve, hogy védjék az erdőt a kopástól. Erről az emelkedett helyről látni lehetett az uradalom nagy részét, a zöld mindenféle árnyalatában váltakozó vetést, a sárgálló tarlót, a felszántott földdarabok fekete tábláit. Jó volt itt nézelődni, a tenyésző élet békés hangulata volt mindenütt, ember, aki nyugtalanságot hoz be a természet nyugalmába, alig volt látható. Egy-két öreg ló vonta lucernás szekér cammogott messze az úton, vitte a frissen vágott takarmányt az alsó majorba, ahonnan idáig hallatszott a cséplőgép egyenletes búgása.
Mossóczy nem volt nyugodt. Még mindig a bárónéra gondolt, a tegnap ebéd utáni jelenet, mint valami nyugtalanító dráma foglalkoztatta az agyát. Sanyi báró viselkedése összezavarta az érzését. A báróné alakja, mint valami eleven kép játszott a képzelete előtt egymást kergető jelenetekben, attól kezdve, hogy a kucsir-kocsin behozta őt a vasútról, a hosszú mezei séta, a tenisz játék mozdulatain át egész a tegnapi jelenetig és egész lényét betöltötte a kimondhatatlan szépség és kimondhatatlan szomorúság érzésével. Roppant, szinte megdöbbentőhatással volt rá a tegnap esti viselkedése, az ebéd utáni dráma után. A báróné mint mindig, derülten, rendesen, mosolygott is, tréfált a baroneszkával, de Mossóczy észrevette, hogy a színe sápadtabb a rendesnél, a szemei mintha mélyebbről világítottak volna elé, s valami erőltetés volt az egész lényén, de olyan jól leplezve, hogy Mossóczy maga sem tudta, nem az ő képzelődése imputálja-e ezt neki. Vacsora közben, csak úgy könnyedén mondta a kis bárónak:
- Sanyi, írnia kell apának. Olvasta az újságban, úgy-e, hogy majdnem baleset érte? Írjon egy szép levelet és gratuláljon neki a szerencséjéhez.
- Már írtam is - mondta a kis báró büszkén. - Mindjárt délután megírtam, mennyire örülök, hogy nem lett semmi baja. Az én apámat nem is érheti semmi baj...
A kis báró gyerekes kerek arca sugárzott a fiúi büszkeségtől, a nagy kerek pápaszeme nagyot csillant a petróleum-lámpa fényében.
- Jól van, Sanyi - mondta a báróné és Mossóczy megint nem tudta, csakugyan elborult-e a szeme egy pillanatra, vagy az ő saját belső zavara vetíti csak rá magát. Ő úgy érezte, a kis bárót valami olyan erkölcsi légkör veszi körül, amely ránézve teljesen idegen, sőt ellenséges, amely ellen azonban nem lehet egy szót sem szólnia, mert ez itt az érvényes légkör. Rajta kívül még csak a bárónét érezte ezen a légkörön kívül állónak, de mégis másképp, mint önmagát. Ő teljesen kívül állott, mint egy idegen, aki sohasem is volt benne, a bárónét mintha csak a helyzete, a szenvedett sérelem vetette volna ki belőle. Mégis, ez a kiválás mintha valamiképpen összetartozóvá tette volna őket.
Feküdt Mossóczy hanyatt a csemetefák között, elfeledkezve a világról, csak önmagában élve, mikor közvetlenül mellette az erdőszéli úton lódobogás hallatszott. A báróné ügetett arra szürke Pajkos lován és megállott mellette.
- Hát maga itt heverész, Mossóczy - kérdezte a fiút, aki ijedten tápászkodott fel előtte.
- Itt olvasgattam - mondta Mossóczy és felmutatta a kezében lévő könyvet.
Közben odaért a nyomában lovagló lovász. A báróné leszállt, odavetette neki a kantárt.
- Vezesse haza lépésben a Pajkost, én gyalog megyek tovább az erdőn át - mondta s a lovász elindult.
Különös volt fekete, szorosan testhez álló lovagló ruhájában, a hosszú szoknyában, melyet ügyes mozdulattal emelt fel, fekete, férfias, kemény kalapjában. Ebben a sportszerű ruhájában egész különösen nőiesnek, törékenynek tűnt fel az alakja, a nap és a lovaglás okozta pirosság az arcán mintha csak takarója lett volna a sápadtságának.
- Megvolt már a matematika óra? - kérdezte a báróné, amint néhány lépésre bementek az erdőbe.
- Máma korábban tartottuk, mert Sanyi báró belovagolt a faluba - felelte Mossóczy. - A postára vitte a levelét, hogy el ne késsen.
- Nagyon sürgős neki az a levél - mondta a báróné. - Nagyon fontos neki az apja. Teljesen együtt érez vele, úgy-e?
- Igen - felelt Mossóczy töredelmesen s mindjárt kicsit meg is ijedt - talán nem illik neki ezzel a szóval sem állást foglalni a báróék családi ügyében.
- Egészen olyan, mint az apja. Testi külsőben, karakterben, egyformán. Léha, kegyetlen, önző, frivol férfi...
Aztán ránézett Mossóczyra és elmosolyodott.
- Maga nem olyan, úgy-e? Nem is lesz olyan, ha férfi lesz. Maga szelíd, jó, ártatlan, mint egy kislány, maga ha egyszer felesége lesz, annak nem lesz muszáj rossznak lenni, úgy-e?
Mossóczy nem tudta, mit feleljen - hát nem szólt semmit. Érezte ő, hogy nem is fontos, hogy szóljon valamit.
- Én már rossz is vagyok - folytatta a báróné. - Máma már megvertem egy embert ezzel a korbáccsal - mondta keserűen és felemelte a lovagló pálcáját. - Egy kocsist... Persze megérdemelte... Vizet hordott a lajtba a cséplőgéphez, lustaságból rosszul tette rá a szerszámot a lovaira. Láttam, hogy egészen ki volt már sebesedve a hátuk. Kedves két öreg szürke ló, valamikor ezek voltak a parádés lovaink, ők hoztak be a vonatról, mikor mint friss asszony először jöttem Bresztoványba... Hát nagyon megsajnáltam szegény párákat és a nyaka közé vágtam kettőt a kocsisnak. Az ispánnak is mondtam egy pár keserű szót, hogy ezt nem vette észre. Pedig talán a lovakat kellett volna megvernem, mért hoztak ide...
A báróné könnyedén igyekezett beszélni, hogy elpalástolja ingerültségét, de Mossóczynak elszorult a szíve.
- Nagyon rossz asszony vagyok? - mondta a báróné kissé lágyabban. - Ezentúl majd csinálok még nagyobb rosszaságokat is... minden rosszaságot... vagy ki tudja, mit csinálok én még... hisz azt sem tudom, mit gondoljak magamról. Hát olyan rossz vagyok én, olyan kiállhatatlan, olyan csúnya, hát mért... én nekem...
Ránézett Mossóczyra, látta az arcán a zavart, de látta az együttérzést is, hogy a fiú igazat ad neki, azonosítja magát vele, ugyanazt gondolja sorsáról, amit ő. Ellágyult, a karját a Mossóczy karjára tette.
- Maga jó fiú, maga kedves jó fiú... Én meg bolondokat beszélek - de milyen bolondokat beszélek... nagyon ideges vagyok pár napja - mondta védekezve, nagyon asszonyi hangon.
Mossóczy végképp el volt lágyulva.
- Báróné... Méltóságos asszony - dadogta és hirtelen megcsókolta a báróné kezét.
A báróné melegen, anyásan elmosolyodott, a szemébe valami olyan csillant meg, amit Mossóczy még eddig sohasem látott, amitől maga sem tudta hogyan, előbb a kis Emma, majd a francia lány képe tűnt fel homályosan az öntudata hátterében s gyönge szédülést érzett. Aztán a báróné egy hirtelen nagyon lágy mozdulattal végigsimogatta a sima arcát, mire ő még egyszer kezet csókolt neki. A finom, erős és mégis puha kéz simogatását még sokáig ott érezte arcán.
- Jól van Mossóczy, maga nekem jó emberem - mondta aztán a báróné más, józanabb hangon és elindult. Mentek egymás mellett, a báróné a lovagló vesszejével a jobb felé eső rekettye-bokrokat csapkodta. Mossóczy ment utána, minden porcikája tele volt az előbbi kis jelenettel, olyan felindulást érzett, mint még soha egész életében.