Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 24. szám
Néhány évvel ezelőtt még a műcsarnoki képvásár bozótjában botorkált és csak kevesen figyelték, miképp hántja le magáról lassan-lassan egy gyökértelen akadémia kötelékeit, miképp emelkedik társai fölé, ma már a maga szavát hallatja, egész ember, egész művész, egyike a legerősebbeknek, kik nálunk ecsettel a kezükben művészetet, kultúrát csinálnak.
Az Ernst-múzeum keresve se találhatott volna különb festőt,súlyosabb embert, ki ötvenedik kiállítása ünnepi jelentőségeinek nagyobb nyomatékot tudott volna adni, mint Rudnay Gyula. A magyar művészet mostani letaroltságában, mikor az európai kapcsolat megbénulásával, nagy célok, nagy lendítő erők híján a középszer vette át uralmát és ideálok nem delejezik együvé a távolabbra tekintő tehetségeket, ebben a szomorú tespedésben szinte idegenül hat vagy legalább is váratlanul Rudnay megkapó emelkedése. Az emberi öntudat akkora erővel jelentkezik művészetében, hogy a mostani keretekbe alig illeszthető bele. Körülbelül úgy hat, mint a barok korabeli generálisok, fejedelmek lovas-arcképei, hol a ficánkoló paripán büszkélkedő, kardját messzire táró hadúr alatt mint apró bogarak nyüzsögnek az emberek. E hasonlatban sok a túlzás, de gondoljuk meg, hány művész dolgozik iránytalanul, a mindennapos és mondvacsinált szükséglet kielégítésére, hányan hullanak bele a névtelenség feneketlen üstjébe, míg egyszer-egyszer, nagy ritkán, elvitázhatatlanul komoly tehetség jelentkezik, kinek munkássága nem máról holnapra szóló szenzáció, hanem maradandó nyeresége az emberi közösségnek.
Rudnay kiállításának katalógusa egy híján kétszáz számot foglal magában. Több mint százhúsz kép és majdnem nyolcvan rajz. A kiállított művek többsége az utolsó években készült. Valóban nagy teremtő erő fűtheti át ezt a művészt, ha a művészet mostani dermedtségében ennyire termékeny lehetett. Mert Rudnaynak a festés nem időtöltés, kenyérkereseti alkalom, vagy fölös energiák levezető folyamata, hanem kapcsolat a mindenséggel, világnézet, hitvallás, szóval halálosan komoly tevékenység. És éppen mert ily komoly és szent dolog, bizonyára ünnepnek számít minden egyes alkalom, mikor kezébe ecsetet vesz és a festőállvány elé áll. Gazdag lélek lakozik benne, ha ünnepnapjait ennyire felfokozni és megsokszorozni képes. Rudnay lírikus festő. Lírikus, holott képeiben keresve se találunk mást, mint festői elemeket. De a lelkében oly visszhang támad minden jelenségre, mit látása a világ külsőképéből oda bevetít, hogy az megvalósulásában szükségképpen költői képekké sűrűsödik. Bármit fessen le, akár valamely elhagyott kopár mezőt, domboldalt vagy összebúvó szegénylegényeket, menekülő erdélyi magyarokat, szikár templomtornyot, vagy régi urak mulatságát, a formák, a színek mögül valami távolba sodródott, múltba zuhant világ muzsikája zeng felénk. E művész keze érintésére legbensőbb álmaink rajzanak fel, elképzeléseink, alaktalan sejtéseink a múltról, sírba süppedt emberekről, testté válnak, tartalmas életet élnek. Pedig Rudnay nem keresi és nyilván kerüli a fantasztikumot és az archaizálás örve alatt nem hátrál meg a festői problémák elől. Nem menekül a múltba, hanem a múltat menti át a jelenbe. A költőiség nála nem kiélezett artisztikum, hanem átélés, az egyéniség legbensőbb centrumából jövő kisugárzás, a látás, a teremtő akarás kicsorduló teljessége, mely messze túllendül a jelenségek konstatáló csoportosításán. Rudnay ismételten nem menekül a múltba, nem is keresi a múltban gyökerező szépségeket, de azért tagadhatatlan kapcsolata van a múlttal, érzi a múltat, vagy talán inkább a szemlélőben kelt olyan hangulatot, mely a múltra való eszméléssel azonos, a tudat alól szerteágaznak, reánk fonódnak az ősökkel, réges-rég sírba szállt elődökkel való érzelmi közösségek, a rájuk való emlékezések láthatatlan fonalai. Egy-egy figura, ház, facsoport színe, összetevődése, formája, eltemetett énünk tudatát teszi ismét elevenné. Oly hatóerő sugárzik ki a művész alkotásaiból, mely szétmossa az idők torlaszait. Szóval a legtisztább és mindenkihez szóló költőiség félreismerhetetlen jegyei mutatkoznak e művészetben, és ezért szükségképpen magában foglalja mindazokat a sajátságokat is, amelyek általában etikai tartalommal töltenek meg minden művészetet. Nagy egyszerűsége is ezt jelenti.
Rudnay keresi a nagy formákat és van is hozzá ereje, hogy a jelenségeket, az életfunkció mozgató energiát egyetemes és végső jelentőségükben átélje és amennyire eszközeitől kitelik, műveiben tisztázza és érthetővé tegye. Összevonja, kiemeli a formákat, látását nem zavarják az esetlegességek, a lényegtelen mozzanatok. Nem riportere, hanem epikusa ennek a zavaros, zilált kornak, ha olyasvalamit fest meg, minek aktuális vonatkozása van, művészetéből kihullanak a múló és más kor számára érthetetlen vagy zavaró elemek.
Piktúrája sok tekintetben rokon Munkácsyéval és olykor Goyára is visszasugárzik. Munkácsy volt mentora hosszú időn át, ő erősítette kibontakozásában, és ennek nyomai - úgy hiszem - sohase mosódnak el. Ahogy a tömegeket összesűríti és mozgásba hozza, gyakran Goya felviharzó nyugtalanságát idézi fel vásznán. E két nagy előd tanulságai nem tolakodnak logikátlan idegenszerűséggel előtérbe, a hatások teljesen felszívódtak művészetében és úgy ütnek át, mint a táplálék vértszaporító, életet adó nedve az eleven szervezetben.
Képeinek barna alaptónusa, vagy még inkább az a komor színharmónia, mely midőn a képekre emlékezünk, a ború hangulatát keltve él tovább bennünk, mindenesetre nagyban hozzájárul ahhoz, hogy Munkácsy festői hagyományaitól árnyaltnak lássuk vagy érezzük Rudnay alkotásait. Pedig Rudnay színeit nem nyeli el ez a mély alaptónus, a meleg hullámzással fel és alácsapó piros, kék, zöld színfoltjainak tüzét, eleven kígyózását nem oltja ki, nem akasztja meg az alant lappangó avar. A fények, a színek felett elcikázó éles fehér foltok ugyancsak Munkácsyt juttatják eszünkbe, de ugyanilyen okkal Velasquezt vagy ha más oldalról tekintjük az analógiákat, Millet-t is fejére lehetne olvasni Rudnaynak. De: a megcsinálás külsőségei múló dolgok, módosulnak, felbukkannak, eltűnnek, csak támasztékai a kifejezésnek, a mindenséggel való egyesülés megfogalmazásának és ha a művész megnyilatkozásában meglátjuk a kapcsolatok őszinteségét, a jelenségekben rejtőző természeti erők törvényszerűségét, a többire akár ügyet se vessünk. Legfeljebb bizonyos relációk tisztázására, törekvések igazolására valók. Rudnayt nem az időszerű festői irányok, áramlatok sodra vetette felszínre. Nem azokkal indult el együtt, kik az impresszionizmust nálunk hivatalos művészetté igyekeztek elismertetni, sem azokkal, kik az impresszionizmus után felvetődő festői problémák értelmezésében élték ki energiájukat. Nem volt sem divatos követő, sem honosító. Elkésve indult, oly feladatokon edzette erejét, melyeken már átgázolt az idő. Művészete lassan érlelődött. Bizonyára ez a lassú érés tette lehetővé, hogy oly szilárdan megállhasson az egymásra torlódó, egymást elnyelő irányok, divatok hullámverésében. Megtehette volna ő is, hogy egy évtized alatt négy-ötféle színe változás szenvedő hőse lehessen, de festői kultúrája, hite sokkal megalapozottabb, hogysem máról holnapra hátat fordítson múltjának.
Most kiállított képei teljes erejében éretten mutatják őt. Képei mellett különös figyelmet érdemelnek rajzai, kisebb tanulmányai, melyekben Rudnay gyengéd kézzel írta le látomásait. Néhány odalehelt sötét folt az egész. A múlt századeleji klasszikus japán mesterek természetimádata ölt újabb formában testet e kis lapokon. A nagy képekben mutatkozó robusztus erő itt elhalkul és a miniátorok szeretetteljes áhítatának adja át helyét.