Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 24. szám
Párizsban, Léda asszony lakásán, találkoztunk egy francia íróval, aki ismerte Verlaine-t. Egy jó óra hosszat csak Verlaine-ről beszélgettünk, a francia író rajongó híve volt a költőnek, aki elfogadta az ifjú tanítvány barátságát és intim közösségben együtt éltek, míg csak a mester meg nem halt. Ady nagy kíváncsisággal hallgatta a francia író előadását Verlaine jelleméről, szokásairól, szeszélyeiről, aprólékosan elmeséltette a híres abszinttörténeteket, Verlaine bolyongásait a párizsi sikátorokban, Montmartre rejtő kocsmáiról, a Panteon melletti kicsi bárról, ahová Verlaine ebédelni, vacsorálni járt, sok minden érdekességet tudott mondani francia ismerősünk és mikor elváltunk tőle, Ady mély részvéttel beszélgetett a szerencsétlen költőről.
Ekkor mondta Ady, hogy tervezi több Verlaine és Baudelaire-vers átfordítását és nagy biztonsággal beszélt arról, hogy néhány vers átültetése a legjobb magyar fordítások közül valók, különösen meg volt elégedve az egyik Baudelaire szonettjével, amelynek három soráról elmondta, hogy azokat két napi vívódással tudta csak átkölteni. Hat-nyolc évvel a vers lefordítása után emlékezett erről, felém hajolt és vággyal, büszkélkedve szólt.
- Hallgasd csak...
És elrecitálta a gyönyörű sorokat:
"Bennem a szomorúság tengere sírva árad
S ha visszafut, ott hagyja fanyar,bús ajkaimon
Maró emlékezetét keserű iszapjának..."
Az uralkodó szólam közül voltak azért kísérők, zendülve fölmerülők-eltűnők is...
Ady lírai hajlandósága a vére volt és ez a bőség még inkább megzajlott, ha a szerelmi érzés hajolt reá.
Áldozó, emlékező, jó, alázatos, hű tudott lenni a csillagmutató ideálhoz, de ugyanakkor el is tudott hajolni önmagától (és maga magát adta), ha más asszonyok varázsának is engedelmeskedett.
Ez a szót fogadó, jó hajlandóságait nem kímélő, verset, vágyat érző önzés többször ráparancsolt és csak később tudott eszmélni a mások érzékenységére.
Sejtés, álcahullás, szikrázó viszály és lapuló mea culpa - az igazság az, hogy az ilyen esetek csak fölhempergő-alábukó világosságcsíkok voltak, de élt, ömölt, érlelt, felhők távozásával, a teljes napsütés...
A portrékísérlet számára írok Adynak erről a tulajdonságáról is és tehetem ezt annál avatottabban, mert egy esetben velem került szembe Ady, a zsákmányoló nagy kedvével.
Hogy is volt ez a régen lejárt, emberforgató történet?
Élt egyszer Pesten egy nagyon fehér asszony. Hajának fekete sátorából elővillogott a fehér arca, sötét ruháinak kelyhéből a fehér nyaka, karja, húsa.
Pezsdülő mesékkel a fiatal fantázián, az álomszövés hálója kapaszkodott az asszony után is. Előbb én ismertem őt, azután Ady. Az együttesben Ady udvarolt, eleintén csak mókásan, könnyedén, azzal a tündöklő kedvességgel, amihez értett, ha tetszett neki a hangulat. A találkozások ismétlődtek, a boros mámor alatt indult már a másik is és a magukra maradt éjszakában Ady engemet kikezdve, gúnyolódva firtatta az asszonyhistóriát, komolyodott az érdeklődése. Három-négy találkozás után, egy nyári teraszon megint együtt voltunk. Az asszony fehér és vonzó volt, mint a júliusi tubaág.
Pezsgő, cigány,ifjúság, Ady megnőtt hírének fénye bizalmasan körülzárták a mi kis asztalunkat. Ady lelkes, önmagát elengedő volt és a szép asszony közöttünk fogadta az én figyelő némaságomat és Ady lángolását.
Baj, összeütközés nem történt és a férfivetélkedés emlékéből számomra ma csak az a lényeges, hogy Ady karaktereit vizsgálom általa, de még inkább az, hogy ebből az éjszakából szállt el Ady egyik legszebb verse: "Az alvó csókpalota." Másnap megírta.
Nem félek rámutatni ilyen élesen a vers keletkezésére, mert éppen az a másik célom, hogy éreztessem, mint cseréli át a művész az emberi indulatokat és egoizmusából fölrajong a vágy üzenete, a harcoló, féltékeny ösztönök megindítják lelkének motolláit és a vers messzi- messzire elkanyarodik a földi történettől...
Halálom innen, Életem túl,
Csak férfi-ember juthat oda,
Csak szomoru hím juthat oda
Ködben, homályban alszik, alszik
A csókpalota.
Ezer szobában ezer asszony,
Fehér, szépasszony várva piheg,
Forró, nagy asszony várva piheg
S mint tűzharang, úgy csendül, úgy kong
Úgy ver a szived.
Ajtót ajtóra lopva nyitsz ki
Mindenütt asszony és nyoszolya
Parfüm, tűz-asszony és nyoszolya
Csók-labirint és ezer asszony
És ezer Soha...
Ez nem a mi történetünk, de hím- és nőstény-valamennyiünké, akárha a momentán ármány súgdosta is a bújdosó strófáit...
*
Írni akarok Ady testi kondíciójáról is, milyen volt az egészsége ifjúkorában, férfikorában, ami rendellenesség, betegség zaklatta, milyen természetű volt az, kiszolgáltatott nyugtalanságaiban akart-e, tudott-e védekezni:
Nagyfokú idegesség-meghatározás lenne, de Adynál szövevényes valamit jelentett, szemének fényjátékain, arcbőre rángásain, sokszor beszédmódjának akadozásán is felismerhetők voltak a jelek, milyen megfeszült idegrendszer lehet Adyé, akinek még a ritka, de hahotás, könnyeit is kisajtoló, be nem telő nevetését is úgy hallom vissza, mint a meglepett, magával nem bíró idegzetének sikolyát...
Kétségtelenül már a születés meghatározta Ady idegrendszerének állapotát, közelebbről, vibrált benne anyjának mély szenzibilitása, messzebbről, elkarolta a rapszodikus életű, degenerálódást egymásnak átadó Ady-ősök öröksége. Költészetének tulajdonképpeni éltetőjét panaszolni nem szabadna, de az alkotás kendőző örömein túl, nehéz szenvedés járt ezért az idegzetért. Amióta Adyt ismertem, mindig baja volt az idegeivel. Többek között nem tudott aludni, még a nyugodtabb éjszakái is csak szendergéssel múltak el, de leggyakrabban szomorú küzdelem volt az éjszakája a pihenőért és állandóan használnia kellett a veronál, medinál altató orvosságokat. Ellenséges idegzetének ordas ellensége volt Ady alkoholszenvedélye, a határvonalat itt pontosan meghúzni nem lehet, mert hiszen bizonyos, hogy ennek a mámornak kiélvezését elsősorban a kábulni vágyó idegrendszere követelte. Csak az állapotot lehet konstatálni. Ady idegélete és az alkohol használata: komor szövetség volt ez. Fiatalabb éveiben győztesebb volt az ellenálló ereje és mennél jobban bírta Ady a bomolt izgalmakat, annál mohóbban szedte magára az áltató forróságokat. Amint életét átgondolom, egész világosan látom, mint engedi át magát Ady a gátját nem ismerő szenvedélyességnek, a borral fellázított idegéletének, mígnem megroppan, megrémül és segítséget keres.
Ezt az eszmélő meghökkenést többször láttam Adynál. A férfikor felé, az elmúlt élet néha ijedelmesen prezentálta a számláit és láttam a habzsoló, felelőtlen, csak vágyainak élő Ady Endrét, amint szembe akart szállani önmagával és ki gondolná azt, hogy Ady le akarta szoktatni magát az alkohol élvezetéről? Igaz, hogy ez olyan elsötétült időszakokban történt, amikor a rombolás egzekváló intelmeit neki is észre kellett vennie. A harminc éven túl Ady többször került ilyen állapotba és a képeket róla, ebből az időből, nem lehet elfelejteni, a váratlan debacle testileg teljesen elgyöngítette, ágynak dőlt, bróm, veronál segédkeztek volna, a keze reszketett, a beszédmódja elnehezült, csodálatos szemeit fürösztötték az ijedség gyermek-könnyei, nagyon panaszkodott.
Az ilyen próbák felverték az akaratát, dacolni akart a borral, minden fajta alkohollal és engedelmesen hajolt a tanácsokra, amikkel orvosai ellátták. Hogy legyűrje italos hajlamát, többször szanatóriumokban kereste a gyógyulást. Mária Grünben hosszabb ideig kezelték, Kolozsvárott Lukács Hugó dr. főorvos barátja vigyázott reá, a bajorországi Prien melletti szanatóriumban hosszabb ideig volt és még hosszabb ideig lakott a budapesti Városmajor-szanatóriumban. Mária Grün, Prien után nagyszerűen felfrissült, mint ahogy érdekes tulajdonsága volt Ady testiségének, hogy egy kis kímélet, pihenő után, frappánsan meg tudott fiatalodni, őserő volt a tagjaiban is és elasztikus, mokány lett újra Ady testi formája, ha egy kis időre kikerült az orkánból. Megírni való, hogy az egyik szanatóriumban nem tudott lemondani a borozó szenvedélyéről és hallatlan furfangokkal, megvesztegető ráhatással tudta rávenni a szanatórium személyzetét, hogy bort csempésszenek neki a medicinás flaskák közé...
Nyugtalanságainak csöndes társa volt az a betegség, amit még ifjúkorában szerzett. Ebből a bajból, első párizsi idejében, Léda mellett látszólag kigyógyult, de ez a baj olyan természetű, hogy orv aluszékonyságban, lesben áll. Én hiszem, hogy Ady Endre halálának, az utolsó idejében feloszló gondolatvilágának, ez a rejtőző betegség volt az egyik oka. Az emberével vele ballagó baj az évek során egyszer-egyszer meg is mutatta az eltakart arcát. Hosszú idővel azután, hogy Ady Párizsban "kikúrálta" magát, a kezein újra sebek mutatkoztak, de kenőccsel, orvossággal gyorsan eltakarította azokat, még később, talán nyolc-tíz évvel a gyógyulás után, Adynak a fogai kezdtek hullani és sok vesződséggel járt, míg rendbe tudta hozni a fogsorait. Ez a baj különben, mint mondom, hallgatag kísérője volt Adynak, az emberek felé nem is mutatkozott, csak Ady vett tudomást róla. De ő tudta, számon tartotta, egyéb gyöngéivel együtt az örök lidércet maga fölé emelte és az egzaltációk szüntelen vesszőzésében loholt, hanyatlott szegény...
*
Egy két arcot felvillantok Ady körül, akikről tudom, hogy vele mentek Ady életével.
Csinszka...
A fiatal leánylélek aki külföldi intézetben, száműzött magányosságban, felsejdült érzéseinek álomvárában, hallgatja az asszonytzsoltároló, csöndet fölharangozó, árvaságotmondó énekeket...
A vágynak, áhítatnak keresgélő ösvényein nem kellett-e, hogy eljusson nyugtalanító dalnokához?...
Megismerkedtek és Csinszka, Boncza Berta, felesége lett Ady Endrének.
Az elvirágzott akácfának lankadt illatú, még egyszer igyekvő virágzása...
A férfimeghatottságot, a jóságot, a simogatót, mind felsorolnám Csinszkáért, ő csak engedelmeskedett, a végzetes delej sodrában el volt rendelve a sorsa és áldozó, leboruló volt az élete Ady Endre mellett...
Ha nagyon magunkban voltunk és Adyra fordult a szó, nem tudott másképp beszélni róla:
- A szent ember...
Ady halála előtt talán két évvel Krúdyt elkapta az Ady-vágy, régen nem találkozott vele és megrendeztük, hogy a Royal-szálloda szeparéjában mind a hárman együtt legyünk, mint fintoros, duhajos valaha, a háború előtti ókorban. Ady eljött és magával hozta ifjú feleségét is. A menyecske társalkodott velünk, mint régi pajtásokkal, Ady felleges volt, de árnyékai közül föl-föltört és régi hangokat csendítgetett.
Matild!
Ez a bolondság-bohóság még egyszer előkerült. Ady reszketős kézzel újra és újra a pohárért nyúlt, Csinszka megfogta az Ady akadozó kezét...
Zsarnok, szeszélyes Korhely-Apollót Csinszka sokszor vissza tudta tartani az italtól.
- A gyermekeim már iskolába mentek...
- Borzasztó... Borzasztó...
- A gyerekek...
Ady egy éjszakára elválasztotta Pethest a gyerekeitől, Fülep elrontotta a gyomrát, betegen utazott el Párizsba és mint Ady Párizsból írta, tejkúrát parancsolt neki ott a doktor.
Ady közelében éltek Rippl Rónai, Czigány Dezső, Dőry István, Fehér Dezső, Halász Lajos, Szűcs Dezső, Ódry Árpád, Lukács Hugó dr. és persze mások is, de én csak azok nevét jegyeztem fel, akiknek valamilyen közösségét Adyval magam láttam.