Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 24. szám
(Történik: Kr. e. II. évezr. Kínában)
Ho, a csillagász magasba tartotta bambuszecsetjét, egy tarka rongyocskával megtisztogatta, aztán óvatosan letéve, még egyszer körülnézte munkáját. Majd két karját keresztbe fonva szűk mellén, lassú léptekkel kisétált a tudományok közül.
Végigcsoszogott a köves udvaron és elhessentette a hamuszínű kakast, mikor az bizalmaskodva a gyomrának ugrott és a nyakából alácsüngő gyöngysort vágta sárga csőrével.
A sima és tarka kőkockákkal kirakott út egy repkénnyel ölelt mellvédhez vezetett, mely sziklába vágva, csak az udvar felől volt alacsony. Kívülről nézve több méter magas fal, mint egy óriási lepel kifeszítve a Sárga-folyó legnépesebb városa felett, kiáltó nagy betűkkel hirdetve mindeneknek Iao-császár tettét, aki egykor pusztító ártól mentette meg a vidéket, levezetvén a vizeket nagyszerű csatornáin.
Ho a mellvédre könyökölt. És míg körülnézett a nyüzsgő város és a tavaszi színekben pompázó vidék felett, tekintetében meghatott nyugtalanság parázslott és szemeit a pazarul szikrázó nap felé emelte.
Káprázott, könnyezett és mikor elfordult, táncoló piros karikákon keresztül meglátta az alsó udvarban Hi-t, tudós társát, aki ma, éppen ma, nem jelent meg a toronyban és ecsetje piszkosan, festékbe száradtan hevert.
Sietve lement hozzá.
Hi kissé zavartan köszöntötte, bűnének tudatában állván fel a kaméliabokor mellől, amely köré éppen friss földet gyömöszölt.
Ho szemrehányóan bólogatott.
- A toronyban kietlen csönd van és Hi írásai félben maradtak. Dicséretes kötelességét elhanyagolja piros virágaiért és pirkadás óta fecsegő madarait eteti és a piszkot kotorja alóluk.
Hi lehajtott fővel a földet veregette térdeiről.
- Az ég, mely most kéken ragyog, mintha nem törődne az emberi könnyelműséggel, nemsokára elsötétül és mire az érctányér megcsendül az őrházakban - megvakul a nap. És vajon mikor az ég ragyog, ne törődjünk vele? Hogy mikor elsötétül, összeszoruljon a szív és bűneit bánja? Nem. A jóval törődnünk kell akkor is, mikor megvan. Az áldást pedig szolgálni kell.
Hi még mindig hallgatott, száját összeszorította, nehogy ellentmondjon a tiszteletreméltón kopasz Ho intelmeinek, amelyeknek általában igazuk lehetett, de ő most igyekezett súlyukat lelkéről elhárítani.
Mit tett ő? Az ember ha serény és igaz, mindenképp hasznára lehet a természetnek és az ég örömét lelhette a lelkes munkában, ami őt pirkadás óta elfoglalta.
Egy darab puszta földet kertté varázsolt. És a kert közepén csinos hajlékot épített, melybe nemsokára jegyesét hozza. Igen, ahol eddig csak a homokot szórta a szél és egy barlangtorok ásított, ott tűzhelyet rakott egy emberpár boldogságának, otthont az erénynek és az erkölcsösségnek, a tisztaságnak és jó polgáriasságnak. Ezt nem róhatja fel bűnül az ég.
Hi fiatal volt, majdnem fele annyi idős, mint a tiszteletreméltó Ho. Az ősszel tette le a vizsgálatot, még pedig olyan sikerrel, hogy a császár azonnal kinevezte és ő ilyenformán az állami hivatalnokok tekintélyes sorába lépett.
Azóta kifogástalanul viselkedett, tehetségét még buzgalmával fokozta és eleven ifjúságának kitöréseit hozzászelídítette Ho megfontolt bölcsességéhez.
Ho helyeselte Hi házasodási tervét, különösen mikor Hi egy felhős éjszakán elmondta, hogy jegyese egy elszegényedett özvegyének leánya, házacskájuk itt húzódik meg a hegyoldalban egy kiáltásnyira, és Li erényes, finom és virágsziromhoz hasonló. Elefántcsont-színű kezei pedig serények és reggeltől estig szőnek leheletfinom selyemszöveteket.
Békesség és bölcs megértés honolt tehát a toronyban és gyűlt a tarka írás az egek mozgása felől, híven jegyezgető szorgos kezek nyomán.
Hi néhány pillanatig lehajtott fővel gondolkodott és nem érezte bűnösnek magát egy könnyen pótolható mulasztásért, azt akarta felelni, hogy igen, ő tudja mikor következik el a nap elsötétülésének ideje, amikor helyén kell lennie - azonban mit se szólt, mert nem illett az és fennhéjazásként hatott volna.
Inkább engedelmesen elindult Ho-val a torony felé vezető úton.
A reggel csodálatos tiszta ragyogásban nyugodott.
Tarka madarak cikáztak a friss homokba merült falvak felett és szanaszét a mezőkön békés csordák és nyájak legeltek.
A város felől azonban különös morajt hozott a szellő.
Hi figyelmeztette társát és a mellvédhez sietve letekintett.
Szokatlan dolgok történtek ott.
A Sárga-folyón és a csatornákon pihenő domború fedelű bárkák megmozdultak és bizonyos pontok felé sietve kikötöttek, a vitorlások pedig megelőzni igyekeztek őket.
A csöndes, nyugalmas utcák megelevenedtek és a téren gyülekezett a nép. Úr és szolga egymás mellett tolongott, tisztes polgárok vegyültek a koldusok közé és a kofák piszkos, zöldségszagú köntösei hozzátörlődtek az előkelő asszonyok drágakövekkel ékes selymeihez.
Egy-egy csoport feszült várakozással fordította arcát az égnek.
Szemeik elborultak, fátyolozottak voltak és beszédük zavart, gyors és olyannyira hangos lett, hogy nem hallották az érctányérok bongó szavát, melyek az időt jelezték.
Az egyik ház előtt, ahol a tömeg zöme gyűlt össze, egy rongyosruhájú ember egymás tetejére rakott ládákból rótt emelvényről beszélt, két karját olykor az égnek emelte, olykor felkapta a lábaihoz helyezett parázzsal telt edényt és szemeit mozdulatlanul belemeresztette.
A lárma hol elcsitult, hol feléledt és bár csak a távolságtól elnyűtt foszlányai repültek idáig és a kép a reggeli fényen át is elmosódott volt, Ho éles szemei meglátták a veszélyt.
- A nép az utcai csillogás elé tódul és mérgező szavait nyeli. A méregkeverőtől kér táplálékot. És íme az szolgál neki.
- Igen, hallható volt mostanában - szólt Hi feleszmélve - hogy a déli hegyekből varázslók jönnek és jövendölnek, gyógyítanak és értelmetlen tanaikat mint a szemetet hintik a tiszta hit gabonája közé.
- A gabona rothadt volt már. A közömbösség esője eláztatta és kicsírázott belőle ez erkölcstelenség. Ősei erényeivel és parancsaival úgy bánik el az ember mint szennyes köntösével.
Hi karjait keresztbe fonva, ruhája bő ujjaiba merítette két kezét, némán helyeselve Ho panaszait az áldatlan idők felett, melyek íme tisztességben megőszült fejére árnyékot hoznak. A nép már nem látja a császárban atyját, avatott hivatalnokainak sem hisz, varázslókat hallgat és tudatlan csillagászokat, akik mint a sáfárok boltjukban árusítják hamis bölcsességüket.
A mezőn dal hangzott fel, valami fiatal paraszt nótázott.
A szöveg csípős gúnyja a hivatalnokot marta és begyes kakashoz hasonlította, aki kukacnak nézi a szegény és tudatlan pórt. Majd egy császárról énekelt, akinek udvarába táncos lányokat hoztak.
A város felől megújult morajt hozott a szellő és valami alig sejthető árnyék borult a földre.
Hi az érctányér hangját vélte a toronyban és nyugtalanul nézte Ho-t, aki lábait megvetve hallgatott.
Az árnyék lassan erősbödött, a tavaszi föld fölé újabb és újabb fátyolréteg suhant.
A madarak lecsaptak a háztetőkre, aztán szokatlan magasba suhantak. Kettő körülrepkedte Hi-t, majd letelepedett a párkányra.
A Sárga-folyó hömpölygő hullámai megremegtek a siető bárkák alatt és a láthatár hegyeinek csillogó ormai egymásután eltünedeztek. Napnyugat felé köd szállta meg a völgyeket, mely mint a bronz pora lebegett az erdők felett, csodálatos hervadt színbe vonva a tájat.
A levegő nyomott volt.
A halászok egymásnak kiáltoztak és az egyik harsány kurjantása jó fogást jelzett.
Egyre nagyobb tömeg tolongott a téren óriási lármával.
A császári palota kapuja kinyílt és Tu-fu-t a birodalom egyik legelőkelőbb és legnépszerűbb emberét nyolc legény vitte díszes gyaloghintóján, sietve, nagy léptekkel.
Az őrházakban hatalmas csengéssel riadót vertek a réztányérok és az őrségek emberei futva igyekeztek helyeikre.
Az intézkedések azonban rend helyett csak növelték a zavart és izgatottságot.
Akik idáig józanok és nyugodtak voltak és csak holmi ártatlan borulatnak vélték az égi jelenséget, most a riadót és kósza, zavaros mendemondákat hallva, szintén odahagyták munkájukat.
Ezalatt mindjobban növekedett a homály.
Tu-fu beszédet intézett a néphez, hivatkozott a birodalom lakóinak komolyságára, polgári erényeire és a hűségre, mely a nagy ősök törvényeinek bármely körülmények közt engedelmeskedik, a józanságra, mely nem hagyja magát csalóktól elámíttatni - csalóktól, akik az ég egy törvényszerű jelenségéből - mely évszázados könyvekben és a császár két csillagásza már oly bölcsen megjövendöltek és megmagyaráztak - csak vihart akarnak támasztani, melyben elsüllyedjen a birodalom, hogy aztán a romokon pusztító isteneiknek áldozhassanak. Óh igen, Foha, Sün és Iao népének világos elméje uralkodni fog a válságok felett és mindenki hazatér szépen otthonába, bezárva nyugodtan, míg újból kiragyog a jóságos nap.
Keveset használt.
Alkonyi sötétség volt már és némelyek zavarukban, vagy az ünnepélyesség kedvéért fáklyákat gyújtottak.
A Sárga-folyó vize zavaros volt. A halászok szorongva nézték az ég változásait, de sajnálták bevonni hálóikat, mikor a tenger felől jött a hal szokatlan rajokkal.
Hi a homlokára szorította tenyerét.
Ho még mindig dermedten figyelte a zendülés eseményeit, bár az egyre növekvő homályban csak a fáklyák nyugtalan derengését láthatta.
Délen mint óriási dögmadarak, fekete felhők ülték meg az ég peremét.
A nap megfakult, majd korongja mintha keresztülfúródott volna.
Az ég félelmesen változott és narancs-árnyalatból áttetsző türkizes színben borult a földre, mintha le akarna zuhanni, majd meg úgy tetszett fölemelkedik és az űrben mind messzebb lobog. Hi megbűvölten tárta ki karjait, gyorsabban lélegzett, szemei égtek.
Megvillant ugyan agyában a gondolat, hogy ez a mozdulat és hevesség nem méltó egy császári tudóshoz, de most nem lehetett ura magának. Elfeledte Ho-t, aki méltóságteljes mozdulatlanságban állt mellette, elfeledte a tornyot, a hivatását és tiszteletét a tudományok iránt.
Ember volt most, akinek lelke korlátlanul megnyilatkozott és félte az egek vajúdását.
Ho szemei hozzátapadtak a világosan derengő lángkoronához, mely körülövezte a kiapadt korongot. Majd nyugatnak pillantva, két halovány csillagot fedezett fel.
Ekkor a közelből éles női sikoly röpült feléjük. Majd még egyszer.
Hi szemei kitágultak, megrázkódott és az első pillanatban keresztül akarta vetni magát a mellvéden. Azután futásnak eredt. Sarui akadályozták, elhajította őket és mezítláb futott lefelé az út kemény göröngyein, kiáltozva, panaszosan elnyújtva Li nevét, míg meg nem találta, amint félájultan hevert a házikójához vezető ösvényen.
Fényes fekete hajából kihullott a virág és gyönge kézzel vonta össze mellén szétnyílt ruháját.
Hi gyorsan átnyalábolta és a karjaira véve, amennyire felindulásától és erejétől telt, fölfelé sietett. Látta, hogy Ho még mindig ugyanazon egy helyben áll, de nem törődött vele. Már semmivel se törődött.
Kincsét letette a kaméliák között.
Li remegett és azt mondta, odalenn az hírlik, hogy sárkányok támadták meg a napot és ha győznek, örök sötétség lesz a földön.
Majd meglátta Hi kivérzett mezítelen lábait, ijedten leguggolt és köntöse szegélyével gyöngéden törülgetni kezdte, miközben sajnálkozva gügyögött.
Hi mámorosan emelte magához, halkan kacagott és övig érő nagy szemű gyöngysorát levette, majd Li finom nyakába akasztotta.
Aztán gyorsan körülnézett, mit ajándékozhatna még neki? Mi minden drágaságot, ami csak elképzelhető.
Gyorsan letört néhány nagy cirmos virágot.
- Oh, a föld olyan szegény ahhoz, hogy szolgáljon Li-nek, a virágok és hajnal királynőjének. És Hi oly gazdag boldogságában, hogy a csekély ajándék mosolyt derít Li halovány arcára.
Li szemei könnyesek voltak.
Hi az ajtó cifrára faragott reteszét nyitogatta, míg Li kíváncsian várakozott és a szobából kihangzó madárcsicsergést figyelte.
Mikor végre feltárult az ajtó, két kis kezét ámulva összecsapta, úgy hogy a virágok a földre hulltak. Szemei kerekre nőttek és meghatottan tipegett előre. Nevetett, topogott és apró száját a madarakra csücsörítette.
Az egyik sarokban hatalmas tulokfő díszelgett, a másikban gyönyörű tarka színekkel festett legyezők, a szemközti falon egy csodálatos tájat ábrázoló selyemszőnyeg felírásokkal, nem messze tőle finom gyékénnyel és takaróval borított nyugvóhely és körös-körül polcokon mindenféle alakú bronz és könnyű kőedények.
Li magánkívül volt és azt mondta, megpróbáltatás lesz, hogy erőt ne vegyen rajt az elbizakodottság.
Hi magához vonta. Füle zúgott, szemei ködösek voltak és Li megzavarodva, alázatos csodálattal nézte, mint csúszik le a köntös vékonyka finom vállairól. Sírt és nevetett.
Hi egyszer úgy vélte Ho kiáltásait hallja.
Igen, Ho kiált.
Szája elé kürtöt csinál két kezéből és félderekával kihajol a mellvéden.
Lenn az oldalban egy ember áll remegő inakkal Iao falánál és visszakiáltoz:
- A juhaim! A drága szép nyájam a folyóba rohant! Szép nyugodt báránykáim.
- Mi történik ott?! - ordít vissza Ho a város egy rajzó pontja felé mutatva.
- A nép! ó tudós. A szent szobrot kihurcolta a piactérre és piszokkal, sárral bemocskolta.
Óbégatva levetette magát a földre és siratta elveszett nyáját.
Ho kimeredt szemmel figyelt még egy pillanatig. A homályban idáig futó zúgás mellére nehezedett. Keserű könny csiklandozta a szemét, szaporán pislogott, aztán gyorsan megfordult és lecsoszogott Hi udvarába.
Panaszosan szólt:
- Sötétség, lázadás és bűn ideje következett el... Ki állítja meg az áradást? Mely világosság űzi el a sötétséget és vakságot.
Leült egy kőre és arcát két kezébe szorította.
Hi szédülve állt fel elszunnyadt asszonya mellől.
Az árnyak lassú egymásutánban suhantak el a nap elől és mire Ho felemelte fájdalmas ráncokba torzult arcát és Hi kilépett a boldogság otthonából - már elhalványodott a két szokatlan csillag a napnyugati peremen.
*
A nap kiragyogott és a nép kegyes és bűnbánó kézzel mosta tisztára a szentet.
A bárkák visszatértek. A piacok megélénkültek és az emberek most frissen érkezett olcsó halért tolakodtak.
Az utcán egy-két eldobott, félig égett fáklyacsonk hevert.
Az előkelő asszonyok émelyegtek a kofák pállott zöldségszagától és sietve gyaloghintó után néztek.
Most egyszerre új csoportosulás támadt a térbe szakadó egyik utca sarkán.
Hi és Ho komolyan, felemelt fővel és félig lehunyt szemekkel lépdeltek középütt, őrök és hivatalos emberek között.
Szájról-szájra járt a hír.
A két csillagász felett ítélkezni fognak.
Miért?
A delelő nap szikrázva ragyogott az áldott föld felett és a mezők buja tavaszi zsendülésben párállottak.
*
Súlyos vád: mulasztás, melynek ára halál lehet.
Mikor a császár tudósítást kért az égi események felől és az emberek megjelentek a toronyban - egy betű se volt feljegyezve és a vizsgáló eszközök se felállítva.
A mulasztás immár pótolhatatlan volt.
Hallatlan eset.
Példátlan is, hiszen sok száz esztendők óta hiánytalanul, napról-napra feljegyezték az egek szeszélyei, módosulásai, minden mozdulása a föld és ég királyának. Száz esztendők óta halomra gyűlt könyvek bizonyítják a sok-sok lelkiismeretes munkában egymás után elkopott bölcs csillagász rendíthetetlen szorgalmát és éberségét.
Hi és Ho a bírák előtt.
Hi frissességével, Ho komolyságával ásta maga alatt a gödröt.
Már nem is csak hanyag, magafeledkezett hivatalnokok voltak, hanem szinte lázadók, akik évszázados, hagyományos rendnek szegültek ellen.
A bírák ítéltek és ítéleteiket megokolták.
Az egyik éppen Fo-hu törvényeit idézte Ho komor arca előtt és szólt:
- Aki nem szolgálja lelkiismeretének, atyjának ne legyen gyermeke az.
Ho helyeslőleg bólintott, igen, Fo-hu-n kesergett ő is épp.
Hi ifjúságára gondolt, Li-re, gyönyörűségre, a kinn ragyogó reggelre és nem hitte a halált. Még mindig derűs tekintete az egyik bíró fövegén csillogó kővel játszott.
A másik szólt:
- Rossz pásztorát elűzi a gazda, ha csak egy birkája elveszett. Azért is, hogy a rossz pásztor részéről több kár ne érje, azért is, hogy a többi okuljon.
A harmadik:
- Nehéz időket élünk. A ma homokja beszórta és eltemette az ősök erényeit. El kell pusztulni a népnek, ha nincsenek kiválasztottjai, akik jó példával járnak elöl a tiszta, változatlan erényekben, lelkiismeretben és a hivatás megbecsülésében.
A negyedik:
- Hi és Ho csillagászok megfeledkeztek az égről és a császár bölcsességéről, amely a kiváló hivatásra méltóknak ítélte őket. Ezzel szemben minden védekezés vagy ellentmondás csak újabb bűn.
Az ötödik szerint ez az eset csak újabb falat, mely a nép nehezen szűnő forrongását és a gyanakodást hizlalja. Nem csoda, ha bizalmatlanságuk már a varázslókhoz kergeti őket, amit ama szerencsétlen napon is. Ezt a veszedelmet pedig, mint a dudvát, gyökerestől kell kitépni. Naponta újabb gúnydal hangzik fel az utcán, mely a hivatalnokot becsmérli és amely nem kíméli a legfőbbet sem. Az állam léte olyanná lesz, mint egy nagy, rothadó gyümölcsé, mely saját bűzébe roskad.
Ho lehajtott fővel hallgatta végig. A beszédek közben ismételten bólintott. Egyszer, megfeledkezve arról, hogy mindezt az ő tisztes fejére olvassák, kétfelől a combjára csapott két tenyerével, hogy hát mindenható ég! Úgy van.
Hi azonban - szintén megfeledkezve még egy pillanatra alattvalóságról és engedelmességről, megrázta üstökét, majd heves fiatalságában nem nézve se bírót, se törvényt, se föveget és ezeréves bölcsességeket - elvakultan, előrerontva őrei közül, felemelt karokkal végigrohant az utcán, a császári palota kapujához.
Csak azért, hogy: "Ó császár, ég fia, Hi nem volt rosszabb azon a súlyos napon más embernél. Hi lelke a naphoz emelkedett."
Visszahurcolták.
Az utcán valaki ráköpött. Aztán nótázást hallott.
Közben megérkezett a császár szava.
Ho meghajolt és Hi megtört előtte.
Mint mindenben, úgy az ítélkezésben is ő a legkiválóbb és legfőbb.
És most Hi ifjúságát pillanatok alatt összezsugorította a halál szellője, bár még egyszer Li-re gondolt és a kinn ragyogó tavaszra.
Úgy, mint egykor, hevességét most is engedelmesen hozzászelídítette Ho kimért utakon haladó bölcsességéhez és hetednapra, mikor már új csillagászok tudóskodtak a toronyban - két lenyisszantott sárga fejecske véresen és engedelmesen gurungált a porban.
A nap felhők mögé bújt és aznap nem sütött ki, de a rizsföldek sokat ígérőn ringatóztak és a nyájak békésen legeltek a borulásban.