Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 23. szám · / · Figyelő

Zsadányi Henrik: Egy holttest körül

A nagy társadalmi harc egyik apró csetepatéja zajlott le a múlt héten egy holttest határában. Goldziher Ignác egyetemi tanár halt meg, az ő tetemét használták fel a küzdők arra, hogy a maguk igazának nyomatékot adjanak.

Goldziher Ignác tudósként élt a köztudatban. Nemcsak a miénkben, de mindenütt a földön, ahol az orientalizmust megbecsülik. A neve elé vagy után akasztott jelzőkön kívül azonban - világhíres, búvár, nagy, kiváló - nem igen tudtak róla többet. Hiszen az ő tudománya, mint az ezeregy éjszaka valamelyik tündérkisasszonya, a hatalmas palota legutolsó szobájában ült a trónon, aki hozzá akart eljutni, annak először számtalan termen kellett átvergődnie, az ismeretek különböző ágán kellett keresztülennie magát, míg végre elébe juthatott és - megérthette. Mint minden, a tömegeket meg nem markoló tudóst, őt is csak néhány száz ember volt képes igazában felmérni.

De amikor kiterítve feküdt, a társadalmi harc leventéi nyomban észrevették, hogy a tetem kedvezőbb stratégiai helyzetet teremthet számukra és azért mind a két tábor a maga esélyeit szerette volna vele öregbíteni.

*

Az egyik hűvösen nézett le rá. Kiejtett és ki nem ejtett szavai, megtett és meg nem tett mozdulatai, mind azt mondották, hogy az elhunyt a maga körében ugyan elég szépet alkotott, de azért még sem volt az a világot megrendítő agyvelő, amely előtt élőknek és utódoknak egyaránt hódolattal kellene leborulniuk. Az ajár szofta, sejk, vagy bocher ám szaggassa meg ruháját, de a világ? az emberiség? vagy akár csak a magyar nemzet? - ennek semmi köze hozzá.

A másik tábor viszont szinte nem tudott hova lenni a nagy gyásztól. A barna-fekete felhőket majdnem hogy le nem tépte a borús novemberi égboltozatról, hogy sirámának jeléül a ravatalt behintse vele. Cikkeiket vagy beszédeiket olvasva, azt kellene hinnünk, hogy az emberiség legnagyobb jótevője szállott vele sírba, századok óta nem termett ekkora tudós, s századoknak kell ismét eltűnniük, még hozzája hasonlót asszonytest szülni fog.

*

Nyilvánvaló, mind a két magatartás mögött annak a harcnak a taktikája bujkál, amelynek ma Magyarország a színhelye.

Igen rövidre fogva, Csonka-Magyarországon a megélhetés lehetőségei azoknak a köröknek a számára, amelyet vezető köröknek szokás nevezni, s amelybe a zsidóság az utolsó félszázad alatt számarányát jóval felülmúló módon szivárgott be - tetemesen megszűkültek. Innen van az antiszemitizmus borotvaélessége, innen van az a különös fajelmélet, amely azt tanítja, hogy valamennyi bajunk kútforrása a zsidó, ha a zsidót lefejtjük a nemzeti szervezetről, az osztályellentétek nyomban kisimulnak, a termelés hatalmasan fellendül, a bűnök elsenyvednek, az erények megsokasodnak - egy békében és derűben dolgozó és élvező köpű képét fogja az ország mutatni. Innen hajtott ki a mostani magyar lelkiállapot.

E lelkiállapot légkörében hal meg egy tudós, aki nemcsak hogy a zsidó vallásban született, de félig-meddig kérkedett vele, hogy sem nevét, sem vallását, sem hazáját nem cseréli fel. Igaz, nem az a lángelme, amely ezuptív erővel tör ki és korokat világít be - hátra és előre, de azért elég tekintélyes ahhoz, hogy egy nemzet elbüszkélkedjen vele, hiszen a tudós társaságok majdnem mindenütt helyet mutattak neki maguk között. Bizonyos tehát, ha Goldziher kereszténynek születik, a ravatalához lépő gyász, a szó szoros értelmében, országos lett volna.

A zsidó tetemére azonban ezt a tisztességet nem lehet feltenni. Mert, mit jelentene az, ha feltennék? Azt jelentené, hogy az a fajelmélet, amely úgy szól, hogy a zsidó alsóbbrendű, a zsidó kiválót nem alkothat, a zsidó a magyarnak becsületet nem szerezhet, a zsidó a magyarba soha bele nem olvadhat - némi kiigazításra szorul. A fajelmélet azt mondja erre az esetre alkalmazva, nem mindegy, ki tölti be a keleti nyelvek tanszékét - csak a rátermettség döntsön közöttük! - Goldziher vagy Kovács. Nem. Goldziher semmi esetre sem töltheti be, mert születésénél fogva alsóbbrendű és olyan alacsony tulajdonságokkal van megrakva, hogy napszámosi vagy béresi tisztségnél magasabbra nem viheti. Ha most már Goldziher koporsójához odalép a közoktatásügyi miniszter, a nemzetgyűlés, a törvényhatóságok pedig egymásután gyászukat mondják el, ez a fajelmélet majdnem derékon szakítja ketté. Ez annyit jelent - Prohászka Ottokárral szemben - mindegy, kinek kezében van a tisztség, a lényeges és a nép érdeke az, hogy az illető különb legyen, mint a többi versenyző, még ha tincses zsidó is az illető, csak tudja helyét jobban megállni, legyen jobb tisztviselő, jobb orvos, jobb mérnök, jobb tanító, jobb kereskedő, jobb újságíró, olyan jó, hogy helytállásával a népnek többet használ, mint egy másik, kevésbé jó ülne az ő helyén.

Ez a tanúságtétel szemet szúróan ellenkezett volna a most itt uralkodó gondolattal. Ezért biggyesztette el ajkát az egyik tábor a zsidó vallású tudós ravatalánál, és azért csaptak mellette oly csekély zajt, amilyent csak lehetett.

*

A másik tábor, persze, más szempontból nézett a ravatalra. Számára ez pompás alkalom volt a lármás demonstrációra.

Íme, láthatjátok - ez volt jajveszékelésének és kéztördelésének veleje - hogy a zsidó is felemelkedhetik olyan magasra, hogy öt világrész hódol előtte, a zsidó is lehet forróvérű magyar, ezt az Ignácot például mézes kenyérrel csalogatták külföldre, méltóságot és pénzt kínáltak neki, de ő inkább választotta az árnyékot és a szegénységet, csakhogy édes magyar hazájától megválnia ne kelljen. Nem igaz, hogy a zsidó nem lehet jó magyar - lehet, sőt az is. Nem igaz hogy a zsidót előkelő tisztséggel felruházni nem szabad - szabad, sőt kell is. Nem igaz, hogy a zsidó itt idegen faj - nem idegen, sőt, ha módot adnak neki rá, úgy össze tud az alföldi humusszal vegyülni, hogy a laboratóriumban sem tudják a különbséget megállapítani. Nem kell tehát a zsidótól félni, tudnak ők a nemzetnek olyan értékes alkatrészei lenni, mint a katolikusok vagy kálvinisták.

*

E két nézet sokáig nem fog egymáshoz közeledni, lévén kenyérkérdés a velejük, tehát az a kérdés, amely legmerevebbé tudja az osztályokat és a rétegeket faragni. Ez a kérdés bámulatosan szapora az elméletek kitalálásában, amelyek mind azt akarják igazolni, hogy az a darab kenyér ebbe a szájba való és nem a másikba. Az elméletek néha annyira összesűrűsödnek, hogy nem is lehet tőlük már látni a - kenyeret. Jó szem kell hozzá, amely észre képes venni és le tudja belőle azt a következtetést vonni, hogy akár a koporsónál, akár másutt megvívott csetepaték voltaképpen csak osztályközi ellentétek.

Ki üljön fent?

Azokat, akik lent vannak, csak annyiban érdeklik e kedélyeskedések, hogy ideig-óráig köddel borítják be az igazi hadállásokat.