Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 23. szám · / · Kosztolányi Dezső: A véres költő

Kosztolányi Dezső: A véres költő
- Regény -
XXXII. PHAON KERTJÉBEN

A palota előtt meredt égnek a bronz óriás, Nero képmása. Napsütötte, zápor verte, por lepte, de nem változott.

Hússzor akkora, mint egy ember: a szemgolyója ökölnyi, ujja egy karral vetekszik, szája vastag, mint egy comb. Rettenetes őr, vigyázott.

Mikor Tirdaes örmény király Rómában járt háromezer pártus lovaggal, hódolni a császárnál, porba borult előtte és istenként imádta.

Nero reggel megállt itten. Feltekintett a szoborra és szíve elfacsarodott.

Fönn a magasban, a kolosszuson bőrzsák himbálódzott, melyet a szél ide-oda lógázott. Erre a szoborra, melyhez eddig senki sem mert hozzányúlni és úgy tisztelték, mint tulajdon személyét, valaki nyílt célzásul odaakasztotta a bűnjelt, mely mint szörnyű magzatburok megfojtja az anyagyilkost.

Hideg rettenet borsózott végig hátgerincén, az agyáig, mely meggémberedett és összefagyott. Most megértette, amit eddig nem tudott megérteni.

- A vég - gondolta.

Az utcákon hangosan duruzsolt a tömeg. Germánia, mely az utolsó pillanatig hű maradt, föllázadt, Rufus, a kormányzó csatlakozott Galbához, Numidiából Marcus Sodius indult Róma felé, Otho pedig Poppaea gyilkosát jött megfenyíteni. Akadtak egyesek, kik a sabin hegyek között már látták feltünedezni a hispániai légiókat.

Nero kétségbeesett katonai intézkedéseket tett. Hispániát a tenger felől akarta megtámadtatni, de hiányzott hozzá hajóraja. Szárazföldi hadserege is kevés volt, a testőrcsapatok mindössze húszezer emberből állottak, a légiók keleten tanyáztak. Sorozást rendeltetett el és rabszolgákat is bevett a hadseregbe. Rubrius Gallust a lázadók ellen küldte.

Mély éjszaka volt, mikor Epaphroditus a palotába sietett. Már egyetlen őrt sem talált egész útjában, az ajtók tárva-nyitva. Felkapott egy mécsest és azzal rohant be, egyenest a hálószobába.

Nero ágya körül viasztáblák hevertek. Csupa katonai parancs, rendelkezés, megkezdett vers.

A császár, aki nem kérdezte miért jött, mert utóbb már mindent természetesnek tartott, könnyes szemmel mondta:

- Gyászbeszédet írtam - és várta a hatást. - Önmagamról egy végtelenül megindító kis gyászbeszédet. Holnap felolvasom a népnek. Odaállok, könnyezek és mindent megértenek. Hallgasd meg, elég jól gördül? Nekem tetszik. "Búcsúzom tőletek, óh rómaiak..."

Tovább olvasta volna, de a titkár megfogta a kezét.

- Most ne.

- Miért?

- Késő - szólt leverten. Itt a háború. A palota előtt. Egymást ölik az emberek.

- Az nem lehet - mondta Nero, akit a veszély közelsége szíven ütött.

- De igen. Galbát emlegetik császárul.

- És a nép?

- Az mindig a maga pártján van.

Nero felkapott egy viasztáblát és Epaphroditus kezébe nyomta:

- Vidd a parancsot. Megölni az egész szenátust, a népet, utolsó szálig, mindenkit.

- Ki hajtja végre? - kérdezte a titkár szomorúan.

- A katonák.

- Nincsenek katonák.

- Katonákat - kiabálta a császár - a vízre, a falra, mindenüvé katonákat - és toporzékolt.

- Csöndesebben - csitította a titkár, meghallhatják. Védtelenek vagyunk.

Idő kellett, hogy magához térjen.

- Akkor magamat ölöm meg - mondta. - A Tiberisbe ugrom. Hol a tőr? Egy gladiátort, aki átdöfi a szívem - és feltépte tunikáját, keresve a szívét.

Elhangzottak a pufogó szavak az álmos, zsibbatag éjszakába, de maga se vette komolyan. Aztán dobozokat, tégelyeket ráncigált elő, melyeket leejtett és összetört. Végül meglelte amit keresett.

- Méreg - susogta.

Most annyira elképzelte a halált, hogy az kiült verejtékező homlokára. Keze-lába meghidegedett, akadozva lélegzett, nyeldekelt, mintha már leszaladt volna torkán. Majd székre rogyott. A sötétségen mégis egy gondolat cikázott át, mint villanat:

- Élni, mindenáron élni, akárhogy élni.

Nero már nem bánta, hogy elvesztette a hatalmat és művész lehet, egészen művész. Alexandriába akart menni, a nagy, művelt, keleti városba, hol majd éneklésből él meg:

- Eltart a művészet is - szólt.

Már lelkesen beszélt:

- Nem gondolod, hogy ebben van valami nagyszerű és felséges is? Mindenkitől elhagyatottan állni és látni, hogy elvesztünk mindent, átérezni a semmit, élvezni a sötétséget? Akár egy tragédia végén.

- Igen - hagyta rá Epaphroditus - de siessünk, nincs idő.

- Mit tegyünk?

- Meneküljünk. Át kell öltöznöd. Így nem jöhetsz. Felismernek.

Nero a ruhatára felé tántorgott. Görög köpenyek, bíborpalástok, színes tunikák lógtak ott, melyeket különböző szerepeiben hordott és tompa ujjakkal kaparászott közöttük. Egymásután hajigálta a földre, rájuk tiport. Kezében egy kocsisruhát tartott, melyet első kirándulása alkalmával viselt, a piszkos, izzadt kalapot, s a kardot, melyet Paristól kapott. Sietve felöltözködött, a kardot oldalára kötve forgolódott, jól fest-e és utánozta a kocsis durva beszédét. Aztán felnyalábolt néhány álarcot is és egy lantot, mely Seneca örökségéből származott reá, Britannicusét.

A szívalakú, finom szerszámot nem is engedte el, köpenye alá rejtette, félősen és nagy megbecsüléssel. Azon akart játszani Egyiptomban.

Éppen indulóban voltak, útra készen, mikor a palota távoli terméből zaj hallatszott, csoszogó léptek közeledő nesze.

Sporus botorkált elő, hiányos éji pongyolájában, aki a fölkelők lármájára felébredt és el akart rohanni. De a főlépcsőt már elzárták a katonák, nem tudott lejutni. Rimánkodott nekik, vigyék magukkal.

Világosság nélkül ereszkedtek le szűk, kacskaringós melléklépcsőn, mely a rabszolgák lakásába torkollt. Itt még találtak néhány alvó zsoldost, akiket felkeltettek és minthogy kijárat nem volt szabad, egy mellékfalat törettek ki. Azon bújtak ki mind a hárman, a földön hasmánt kúszva. Sporus álmosan, nyifogva vánszorgott és kényeskedve húzta magára tógáját, Nero utána, Epaphroditus, aki az utat mutatta, legelöl.

Amikor kiértek a Palatinus-hegyre, láthatták egész Rómát, de semmi különöset, vagy nyugtalanítót nem vettek észre. Csak talán többen járkáltak, mint egyébkor. ezek beszélgettek.

- A kocsis? - szólt egy ember, amint elhaladtak mellette. Én szerettem őt.

- Jó bolond volt - mondta a másik - játszott és énekelt. Ezt el kell ismerni.

Nero meglökte Epaphroditust:

- Hallod?

Ez annyira megnyugtatta a császárt, hogy már vissza akart fordulni, de a titkár, aki jobban látta a helyzetet, megragadta karját és vezette előre.

Távolabb, mint nagy események előtt, mozgott az éjszaka. Gyanús alakok, csavargó katonák beszélgettek. A Pinciuson és Vaticanuson tűz lobbant. Aztán, amint a Tiberis partján haladtak, több hullába botoltak, messziről szűkölő lovak nyihogását hallották, patkók csattogását és egy távoli, láthatatlan tömeg titokzatos moraját. Nero most hallgatott, szótlanul sietett előre, megkettőzve lépteit. Úgy félt, hogy titkárának támogatnia kellett.

A holdtalan éjszakában nem vette észre őket senki. Baj nélkül jutottak Róma alá, az olajfákkal szegett útra és ott szaporán lépkedtek az édes, sűrű illatárban. itt már senki se járt. Hajnalig nem is találkoztak emberrel.

A Várostól nem messze, a Via Salarián, hol takaros nyaralók és birtokok sorakoztak, lakott Phaon, a szabados.

Valaha a császárt szolgálta, mint a kincstár egyik hivatalnoka és pár év alatt tisztességes vagyonkát gyűjtött, mely másfél millió sesterciusra rúgott. Még tovább gazdagodhatott volna, de beérte azzal, amit szerzett búcsút mondott a római életnek, megvált az udvartól, melytől mások olyan nehezen tudtak elszakadni és most birtokán gazdálkodott, az őskori népek módján. Nem kívánta vissza a fényt és izgalmat, az események iránt annyira nem érdeklődött, hogy még az Acta diurná-t se olvasta.

Phaon korán kelt és kiment kertjébe. Tunikát viselt, feltűrt újjal. Egészséges arcán az éji nyugalom gyermeteg békéje ömlött el. Tett-vett, hernyózta a gyümölcsfákat, öntözte virágait, a szegfűt, nárciszt és jácintot, melynek gyökereit Afrikából hozatta. Tekintete gyönyörködve pihent meg a színes táblákon, a zsibongó virágfejeken. Látszott, hogy elégedett és boldog.

Kicsit le-föl sétált, aztán leült reggelizni. Aludttejet ivott és fehér kalácsára friss mézet kent. Egyszerre zörgettek a kapun.

Maga nézett ki. Egy alacsony, köpcös kocsis állt ott, dúlt arccal.

- Phaon - szólt az neki.

Phaon nem ismerte meg.

Az ismeretlen rémült volt és határozatlan, mint akit kergetnek s odalapult a kapuba, a szűkölő ebek megható ragaszkodásával. Állán vörös borosták. Mögötte két idegen, kiket szintén nem ismert.

- Nyisd ki - könyörgött és nézte a kilincset, türelmetlenül.

Most a hangjáról eszébe révedt, hogy a császár kér bebocsáttatást.

Phaon hajlongva, zavartan beeresztette.

- Halkan - mondta Epaphroditus - menjünk beljebb. Minden út el van zárva - magyarázta Phaonnak.

Phaon, aki még mindig nem értette miről van szó, befelé vezette vendégeit, a halastó mentén egy asztalhoz melyre lombok bókoltak.

Nero maga elé borongott:

- Milyen szép itten - és körüljártatta tekintetét.

A fák remegtek a gyenge szélben. Zöld tüdejükkel mély lélegzetet vettek a hajnali frissességből, mert forró nap ígérkezett és már mutatkozott a természet reggeli láza. Lihegett a föld, a homok, olyan zajjal, mint aki gyorsan, kapkodva lélegzik. Fenn a vakító levegőben, lenn a cserjék félhomályán zsongott az élet millió apró neszével, kifürkészhetetlen babrálásával. Legyek karikáztak a rögökön, melyek mozogni és élni látszottak, bogarak mászkáltak fémkék és zománczöld szárnnyal, méhek szálltak ki tömör fürtökben a közeli méhesből s dőzsölve mézeltek és pillék is jöttek, mint a hőség délibábjai, színes virágok között ide-oda libbenve, majd elpárologva, káprázat gyanánt, hangtalanul, úgy, hogy aki nézte, azt hitte, tévedett s csak kacér, könnyed kísértetek játszadoztak vele.

Phaon étellel kínálta a császárt, de ő nem evett. Csak egy korty vizet kért.

Ahhoz azonban szintén nem nyúlt. Félt, hogy meg van mérgezve. Lefeküdt a földre és ott az öntözéstől maradt pocsolyába hajolt, abból ivott, mohón és hosszan.

- Álmos vagyok, dadogta és föl se kelt. Végignyúlt a földön és sáros szájjal, fején a vastag bőrkalappal elaludt.

Szagos füvek, sárga vadkaprok között, indák kacskaringóin pihent Nero szörnyű feje. A nap átnyilallt a lombokon, szürkévé szárította ajkán a fekete sárfröccsöt, égette nyakát, pörkölte orrát, de nem ébredt fel. Ő, aki nem szokta a fáradalmat és elcsigázódott az úttól, késő délutánig mélyen aludt.

Phaon csak most tudta meg, mi járatban van a császár. A szenátus a haza ellenségének nyilvánította, mint anyagyilkost halálra ítélte s a felkelők már a nyomában vannak. Ide csak egy pillanatra tért be, aztán mihelyt lehet, tovább menekül.

Amint azonban a nap áldozni készült a kert alatt, a Via Salarián is elvágtatott néhány lovas és később egyre több nyargalászott a villa felé. Phaon félt, hogy maga is bajba keveredik, mire Epaphroditus elhatározta, hogy felkelti őt.

Kezét az alvóra tette. Nero nehezen ocsúdott, hideglelős nyújtózással, borzongva a fénytől.

- Hol vagyok? - szólt, az álomtól mákonyosan.

Végignézett a kocsisruhán, kardján és nem ismerte fel többé önmagát. Reszketve mondta:

- Ki vagyok?

Epaphroditus rázta, de ő tovább beszélt:

- Nem értem - rebegte - semmit se értek - és mosolygott. Ki az, aki most beszél? Valaki beszél, belőlem és hallom a hangját.

Phaon megsajnálta.

- Jaj - mondta Phaonnak és elkapta kezét, lázasan szorongatva - ő beszél. Az, aki mindig. Te beszélsz a mellemből és a szájammal kinek hangját, gondolatát nem bírom el. Valaki más. Hallgasson el. Hallgass el. Tegyetek valamit. Mindig csak ő.

Epaphroditus és Sporus is odament. Nero könyörögve feléjük fordult:

- Mondjátok meg, mi ez az egész? Mert az egészet nem értem már. Te pedig - és Phaonra nézett - szorítsd a kezem még jobban. Érzem, hogy ember vagy. És ez jó. Kezed lüktet, szemed él, mint az enyém. Maradj mellettem, akárki vagy, ne engedj el soha, mert akkor végem. Beléd akarok fogódzni. Vagy ha elszaladsz, akkor egy kutyát küldj legalább, annak a fülét szorítom addig, míg meg nem halok. Csak éljen az is.

- Félrebeszél - szólt Epaphroditus.

- Ember vagy - mondta Phaonnak - de jó ember vagy-e? Ha boldog vagy, akkor jó ember vagy. De ha boldogtalan, akkor rossz ember vagy, nagyon rossz. Lásd, nekem sokszor fájt a fejem, zavartan járkáltan ide-oda, nem tudtam merre megyek. De rossz vagyok-e azért? - szeme könnybelábadt és fejét odahajtotta Phaon vállára. Az istenek se jók. Én nagyon sokat szenvedtem.

Epaphroditusnak valósággal le kellett fejteni Nero ujjait a szabados kezéről, üggyel-bajjal talpra állította őt, megmagyarázta, hogy azonnal tovább kell menniük, különben végül. Nero rogyadozó léptekkel utána bandukolt az erős alkonyi napsütésben. Egyszerre azonban megállt. Visszahőkölt valamitől, három lépést.

- Á te vagy - szólt csúfolkodva.

- Kicsoda? - kérdezte Epaphroditus.

A császár nem felelt. Szőke haja égnek borzadt. Piszkos szája mozgott, mintha számolna és felsorolná, elismételné magának, mit lát, milyen arcot és szemet.

Sporus odahajolt Epaphroditushoz:

- Poppaeát látja.

- Nem - mondta a titkár - az anyját.

Kérdezték őt újra, de nem válaszolt.

- Senecat?

Nero fejét rázta.

- Nem, nem őt - és sokáig várt.

Unott, siralmas hangon folytatta:

- Mindig csak őt. Mindig, mindig. Te vagy hát? - szólt csöndesebben. - Nem volt elég eddig? Mindenemet odaadtam érted és mindent te tettél.

Most hátrált:

- Gipszes kísértet, kisfiú. Fehér arccal - és undorodva elfordult - kék foltokkal.

- Britannicust látja - mondta Epaphroditus.

- Hogy szerettelek - beszélt Nero - testvér, mindent te tettél. Ezt is, ami most van. Mert nagy voltál. Milyen nagy művész...

Ekkor közvetlen a villa alatt fölhangzott a katonák trombitajele.

Nerot most mind a hárman betuszkolták egy kis fészerbe.

- A katonák - szólt Epaphroditus, határozottan.

- A végzet - szavalt Nero.

- Ne kiabálj, mert mindnyájunkat megölnek.

Nero leült egy fűrészelő bakra, a hasábfák mellé, a hűs fészerben, hol a fűrészpor és forgács fanyar illata lengett.

- Meghalok - sóhajtott.

A többiek nem ellenkeztek: ezt várták.

A császár keresni kezdte a mérget, de a doboz, melyet mellében tartott, már üres volt.

- Ellopták - siránkozott - a halálomat is ellopták.

Térdre vetette magát.

- Öljetek meg.

Mind a hárman visszatorpantak. A gondolat, hogy meggyilkolják ezt az embert, aki annyit ölt, lehetetlennek tetszett. Egyik se vállalkozott rá.

- Tégy valamit már - sürgette Phaon.

- Sporus - rimánkodott Nero - édes, mutasd meg, hogy kell, szúrd le te magad.

A fiú megriadt és egy farakás mögé bújt.

- Vagy legalább énekeld a halotti dalt, görögül.

- Siessünk - unszolta Phaon.

Most a császár a földre feküdt. Kihúzta kardját, a színpadi kardot, melynek éle tompa volt és odatette torkához:

- Megteszem - mondotta halványan - Föld, ég, búcsúzom tőletek.

Ráereszkedett a kardra teljes súlyával, de az nem akart belé hatolni a gégébe. Erre Epaphroditus, szánalomból, rányomta a fejét. Nero visongott egyet, élesen, mint a disznó, melyet ölnek, aztán vér hörgött torkán.

- Nagy művész - kotyogta szája, a kiömlő vérrel.

A kardot kihúzták torkából. Akkor már halott volt.

Arcával előrefordult. Sokáig bámulták a csöndben, mely a sikolyt követte. Nem mozdult többet.