Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 23. szám
Elillant leányillat, a tavaszi éjszaka állhatatosan udvarló, bujtogató, ölünkbe visszakerült a bor és a szálloda elé értünk.
Ady magára maradt a mámorral, mely a szilágysági lejtőkről eljött érte.
Talán a Trud kecsessége, ez a másik végletből feltámadt izgalom tartotta egyensúlyban Ady gondolatvilágát, ez éjszaka Ady nem volt olyan gyöngült, akadozó, mint máskor, ha nagyon a pohár mélyére nézett. Odahaza is volt még borunk és a visszavitt ajándékkal együtt még négy-öt üveg tramini lehetett Ady tulajdonában, már a szobájában voltunk, de Ady erőszakoskodott, hogy ne menjek még és valóban, az éjszaka csöndjében, még egy jó ideig koccintgattunk.
Akkor is észrevettem, de ma még inkább látom, hogy éjszakára mennyire megváltozott Ady hangulata. Majdnem olyan volt, mintha rosszkedvű lenne, komor, hallgatag, csaknem szótlan lett, a szobában volt egy jó ölű karosszék, Ady ernyedten dőlt belé, kisebb kortyokkal, de szaporán ivott, itt-ott megkíséreltem a lomha pillanatokat csípős, támadó megjegyzésekkel megfordítani, Ady ostorosan visszavágott, tehát értelme erős, tudatos volt, de a beszélgetésre nem volt kapható, boglyas fejét pihentette a karosszék támláján, tekintete elborultan a plafondot nézte, szinte nyomasztó volt a depresszió, ami alakját ekkor körülzárta, én végül is a szobámba menten és Ady ez éjszaka kezdte meg az "Őskaján" megírását...
Bizonyos, hogy Ady már régtől hordozta gondolatai között a vers gondolatát.
Akinek annyira odaszegődött kísérője volt a bormámor, mint Adynak, aki annyira tudta, mint Ady, hogy ettől az érintéstől forgásba indul a külön világ, mely lényébe volt zárva, az ilyen mindennel összefüggő, de csak maga-magát érző művész, bizonyos, hogy készült a leszámolásra, a manifesztációra, hogy sorsának ezt a settenkedő, baráti démonát maga elé teremtse.
Amennyit ölelkezett vele, elborult, föltüzelt általa, ahogy élete útjain, lelkének hajnalodásától, a déli verőig, búgott, zendült körülötte, joggal-okkal megírhatta volna már ezt a versét Váradon, Pesten és más zajló állomásokon előbb, de Ady, aki egyébként spontán tiszavirág-rajzással termelte verseit, ennél a feladatnál vizsgálódva megállt, alkotó kedvét e versért kitolta és indulatainak véresőjében készülődve érlelte.
Ez feltevés lenne, de vannak látható jelek, amelyek a nagy írás történetét elmagyarázzák. Nagyon érdekes az a respektus, ahogyan Ady a maga szenvedélyeit vigyázta és melyiknek rezdülésére mikor, hogyan reagált.
A lírikus önkéntelensége állandóan fújta a képzeletét és csodálatos a mohóság különösen a pesti korszakban, ahogy máról-holnapra megalkotta verseinek nagyszerű légióját.
Ezek a költemények Ady óceán-temperamentumának állandó fodrozódásai voltak, a pillanatok lüktetése, melyek az őserők játékait mutatták szüntelenül.
De ha a óceán megmozdult!... legmélye elindult és tépő, szörnyű ereje összefutott a háborgásba...
Erre készülődni kellett...
Egész pontosan tudom hogy Ady például az Istenversek megírására, soká, nagyon soká készülődött. Ady nem igen szokott írásterveiről, verstémáiról beszélgetni, de olyan közelségben, annyi együttélés után, ahogy mi voltunk egymással, megláthattam, hogy a gőgös lélek mint emelkedik az ostromra és gyűjti erejét az alázatosságra, mely beszélni fog a lebegő lét miértjéről.
Mámor után, irodalmárkodás után, elgyengült hajnalokon, milyen valló volt a beszélgetése a zsoltármondó kis diákról, a kántáló vándorutakról, a tisztaillatú motívumokról, amik zsenge idejétől kezdve belepve tartották Ady Endre lelkét. A művész tudta, mi az a matéria, mely érzéseinek árnyai közül föl-föl kísért hozzá és az ilyen sárral körülgyúrt hótiszta hajnalokon mondta is egyszer-kétszer:
- Írni fogok róla...
Bizonytalankodott... és én is már csak bizonytalan feljegyzéssel, de a gondolat hű visszaadásával tudom visszaadni szavait:
- Szeretem magamat ebből az időből...
- Milyen különös volt, hogy érzem ma is...
- Írni fogok róla... Egyszer...
- Talán...
Többször beszélt erről a visszajáró hangulatáról és amit alkotó felbuzdulásakor ritkán észleltem nála, ennél az érzékenységénél a szkepszis is megmozdult a szavában...
Istenes elgondolásairól, az ilyen emlékeiről, Ady tehát már akkor beszélgetett velem, amikor először jött Pestre és csak hat-nyolc évvel később kezdte el írni az Isten-verseit.
Ilyen számontartása a legelgyökerezőbb érzéseinek, az izgalmaknak, elgondolásoknak ilyen koncentrációja előzte meg a pénz verseit is. Írtam másutt arról, milyen kitartó nyugtalanítója volt Adynak a pénz, Debrecenben már tanulgatta a kancsal démont. Váradon már verte föl benne a lázadást és söpörte képzeletét a fájdalmas, látó indulat, Párizs világútján erről-arról látta már nyílani a mások gyönyör-kioszkjait, Monte-Carlo hetyke zenebonájában már szédült egyszer-kétszer s ütött a szívén keserűt, visszhangosat, valósággal évek kohójában hevült a rakodó mozaik és Debrecen, Várad után öt-hat évvel ugrottak csak össze az ábrák és Ady ráírta az élet mennyezetére nagy freskóját, a "Harc a Nagyúrral" versét.
Ezért mondom, hogy Ady ismerője volt szenvedélyeinek és mert tudta, hogy amit ő érez, abban benne van a lét monumentalitása, a gondolat, mely megszállta, a sors délköreit méri, ezért az ilyen indulatainál, a poéma határain túl többet - kinyilatkoztatást akart adni.
A szerelmi érzés természetesen Ady lelkületének igazi lelke, a lírikus tulajdonsága, aki mikor éretten összeütközik a világgal, ömölve mondja el meghatottságait, sirámait.
Pénz, Bor, Isten, amikor ráhajolnak, nem találják ilyen felkészülten és mert ez a kijelölt lélek érzi hivatását, nem éri be egy csendülő sóhajjal, vakságba ejtő villanással, de óceán mélységeit meglendíti, takart hegyekbe összedönti, mígnem reng, tarajosodva felvág az értelem elé és éreztetni tudja a gondolat és a maga erejét.
Meg lehet például állapítani, hogy Ady addig, amíg az "Őskajánt" meg nem írta, nem írt egyáltalában borozó verset, "bordalt", olyanfélét, ahogy ő előtte a költők a borról dalolgattak. Előbb írt verseiben persze benne vannak a jelek, mi veri az idegrendszerét, mely fantomok borzolják a képzeletét, de olyan verse, mely a bormámort nekimenő céllal megzendítené, az "Őskaján"-ig egy sincs.
El lehet gondolni, hogy az olyan italos élet, mint Adyé volt, az olyan versre hajló kedv, mint amilyennel Adyt felszerelték, a "bordalok" kórusát teremthette volna meg - ha Ady egy búsongó, vagy játszi ötlet dolgának érezte volna ezt a szenvedélyességet. Kikerülte a szép, táncos, kurjantó, vagy felköszöntő borpoémákat és figyelte, élte a végzetességet, mely körülötte ólálkodik...
*
A fátumsúlyos árnyékával alakján, a gondolat parancsával, hogy a megnyilatkozás felhordjon mindent lelkének mélységeiből, a borongó, hánykódó, tanító, sürgető évek után Ady elérkezett Párizsba. Itt meg kellett írni az "Őskajánt."
Elemeztem már másutt, hogy Adynak Párizs a meditációs elvonulást jelentette, a választott magányosságban minden dolga az volt, hogy rezdüléseit figyelje, elgondolásait latolgassa, szándékot, vágyat kedve szerint magától elengedjen és a zavartalan zajlásból magamagát minél teljesebben az emberek elé vigye.
A lelki hajlandóságnak ebben a vallomásra kész elérzékenyülésében, bizonyos, hogy keserű szenvedélye, az italozás régen érett gondolatfürtökkel várta a maga soha nem látott szüretjét. Csak a hogyan?... Ez zaklathatta, bánthatta, ijesztgethette Ady alkotó kedvét...
A művész képzeletébe behulló mag fantasztikus vegetációt tud felzsendíteni és Ady fantáziájáról adatokkal tudom, hogy a ráfutó jel nem egyszer megtörtént "élmény"-motívumokból indította el a verset.
A tiszta respektussal a zseni titkaival szemben, azt hiszem, Ady "Őskaján"-jának feléledését, formába állását mi okoztuk: az én tivornyás megérkezésem Párizsba, a Maximbeli magyar rikoltás, Bölöni György szilágysági bora - a borozó, csak magyar sorsnak érzett mámorosság, mely Párizsban, a menekvést nem engedő idegenben még komorultabban karolja el áldozatát és a verset megpendítő ábra világos, felhívó volt:
"Bíborpalástban jött keletről
A rimek ősi hajnalán
Jött boros kedvvel, paripásan
Zeneszerszámmal, dalosan
És mellém ült le ős Kaján..."
Három napon át írta Ady Endre ezt a versét. Még azon éjszaka, hogy Trudéktól eljöttünk, megírta az első strófákat.
Elmondani való a munka módja, milyen körülmények között írta Ady ezt a kéziratát. Ady három napon keresztül ágyban maradt. Különös képessége volt ez Adynak. Jellemző elsorolni valóim között már érintettem, ha Ady elkedvetlenedett, elunta az embereket, vagy Lédával összekocódott, hosszú ideig ki nem mozdult a szobájából, még pontosabban az ágyából. Betegségi ok nélkül, napokig el tudott így heverni, evett, olvasott, cigarettázott a napi beosztással ágyában, mosdásra, tisztálkodásra felkelt, fehér ruhában egy-két percig ténfergett a szobában, papírost vagy könyvet vett magához az íróasztaláról és elrestült fáradhatatlansággal visszafeküdt újra az ágyba. Ismeretlen lomhaság vett ilyenkor erőt rajta, egész testiségében elernyedt, de a szelleme még idegesebben éber volt, mint máskor és az átheverő napokban nem is láttam soha, hogy napközben elszenderült volna, sőt ilyenkor is csak veronál segítségével tudott elaludni.
A testi lelankadásnak három napján át a marasztaló ágyban írta Ady az "Őskaján"-t. Háta, feje mögött a párnák magasan gyűjtve, annyira, hogy Ady ülőhelyzetben feküdt az ágyban, ceruza, papíros körülötte és az ágy mellett egy kis asztalkán a maradék tramini bor, mely vigyázó gazdálkodással eltartott, amíg a kézirat el nem készült. Bor közelében sohase láttam ilyen fegyelmezetten Ady Endrét és azt hiszem, a gondolatai vigyázhattak olyan vehemenciával a tudatosságára, hogy kivédték a mámort és irányították ösztöneit, hogy mértéktartó legyen.
Szótalan borongással, apatikus magába omlással múlott el a három nap, Ady akkor is dolgozott, ha benn voltam a szobájában, a vers elkészült részleteit megmutatta, de egyáltalában nem beszélgettünk az írásról, unottan, lesújtott szomorúságban Ady csak rovogatta a hibátlan, szaporodó betűit és nem engedő zimankóban, a három napos siralomházban, a vers elkészült.
*
Párizs, Pest, ez a két korszak az eldöntő Ady Endre sorsában, összesen és egymásra következően, talán négy-öt évet jelent és Ady Endre kifejlik a teljes erejével, magyar küldetését felismeri és eljut a művész vándorútjának zenitjére.
A két pillér felállását, amiken felépül a nagyszabású élet, ezért mondtam el más időszakokból való eseményekre is kitérően tüzetesebben.
Párizs, Pest: Ady Endre és a kegyes véletlen megkeresett, hogy a miliőket és bennük az emberüket, éppen én lássam a legközelebbről. A két fázis megrajzolását befejezem és aminek elmondása ezután itt következik, nem lesz rendszeres, csak a törekvés jellemzi, hogy a fontosabbat, megvilágítót, amit Ady Endréről még tudok, a későbbi idők számára feljegyezzem.