Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 23. szám · / · Schöpflin Aladár: Mossóczy Pál szép nyara
Mossóczy Pál teológus nem volt hozzászokva ahhoz, hogy önmagát és a környezetéhez való viszonyát figyelgesse. Csak élt az élete sodrában, elfogadta, amit az elébe hozott, kitért, ha tudott a veszedelmek elől - ment az előtte nyíló úton, mint aki csak úgy vándorol a világban, határozott cél nélkül, amerre éppen elvezet az országút. Tulajdonképpen még gyermek volt, még nem jutott teljes tudatára a saját életének - még nem harcolt semmiért, még nem ábrándult ki semmiből, de nem is ismert meg semmit. Ami kevés tudomása volt az élet igazi dolgairól a legközvetlenebb családon és az iskolán túl, azt könyvekből, leginkább Jókai regényeiből merítette, de éppen ezért ezeket a dolgokat, mint ideálisakat nem is őrá tartozóknak tekintette. A kis Emmával való barátkozáson sem gondolkodott soha, kellemes volt neki a kis kék szemébe nézni, mosolygásában, enyhe pirulásában gyönyörködni, de arra sohasem gondolt, hogy ebből következmények, kötelességek, sőt komplikációk is származhatnak, hogy a dolog esetleg kihathat az ő és a kislány egész további életére. Sok mindenféléről gondolkodott, tanulmányairól, filozófiai olvasmányairól (az elmúlt télen olvasta Kant könyvét a vallásról), csak éppen önmagáról és az életéről nem gondolkodott soha és nem gondolkodott az emberekről, akikkel a véletlen összehozta. Valamiféle ítéletet alkotott magának róluk, merő szimpátiák és antipátiák alapján, de magva ennek az ítéletnek nem volt és nem tartotta fontosnak. Az egész világ mint egy illúzió feküdt előtte.
Itt a bárói kastélyban kezdte először rajtakapni magát, hogy bírálgatja önmagát és a többi emberekhez való viszonyát, mert ezt a viszonyt már nem csupán a körülmények adták, magának is hozzá kellett járulni alakításához. Különösen a francia lány háborgatta sokat gondolatait. Egyre ellenszenvesebb lett neki. Ő, aki még nem ismerte a férfi és nő viszonyának lényegét, a vágyat és a bűnt, amely elválaszt és összeköt, a francia lány pillantásaiban, egy-egy hozzá intézett provokáló szavában, magát kellető mozdulataiban valami szennyességet érzett, amely irtózattal töltötte el, de egyúttal valami hallatlanul izgatót is, ami szunnyadó érzékeit öntudatlan zűrzavarba hozta, de egyúttal egész lényét rémületbe is ejtette. Ezen a résen, ami belső nyugalmán így támadt, belekapott életébe a meghasonlás: most először kezdte érezni, hogy az életnek azok a normái, amelyek eddig irányították, nem is feltétlenül érvényesek, hogy saját belsejében is lehetnek ellentmondások, melyek ide-oda hányják és nem engednek teljes megnyugvást, hogy a bűnnek is lehet varázsa és nem bizonyos, hogy amit ő helyesnek vélt, nem ostobaság-e. Sanyi báró, aki kezdettől fogva észrevette a francia lány kacérkodását és mint afféle koraérett siheder irigykedett érte, kötekedve mondta neki:
- Szamár vagy te Pali, ilyen jó alkalmat elmulasztani! Csak nézne énrám úgy az a francia!
Mossóczy elszégyellte magát erre a beszédre, ahogy az egy elsőéves végzett teológushoz illik, nem felelt és kedvetlenül behúzódott önmagába. A francia lányt még jobban utálta, bár azokat a szándékokat, amelyekkel Sanyi báró egész nyers leplezetlenséggel gyanúsította, még sem hitte el róla.
Sokkal egyszerűbbnek és világosabbnak érezte a bárónéval szemben való helyzetét. Természetesnek találta, hogy neki teljesen igazodni kell hozzá, hiszen így tett a házban mindenki, még a máskülönben semmivel sem törődő, szabadszájú és szabad modorú Sanyi báró is. Ha a báróné szólt hozzá, felelt, ha teniszezni hívta ment anélkül, hogy ehhez bármi mellékgondolatot fűzött volna. Nem is gondolt arra, hogy egész bresztoványi élete most már a báróné körül forog, csak beleilleszkedett a ténybe, mint valami magától értetődő és elkerülhetetlen törvénybe. Eszébe sem jutott, hogy a sok együttlét révén kisebbíteni lehetne a distanciát kettejük között, hogy bizalmasabb, közvetlenebb viszont is próbálhatna teremteni - ő csak megmaradt azon a körön kívül, melyet a báróné önmaga köré vont, talán nem is tudatosan, hanem a belőle természetként kiáramló diszkrécióval. Ő a Sanyi báró szegény diák-instruktora, mint ilyen foglalt el egy bizonyos meghatározott helyet a házban és ebből a helyzetből nem is akart kimozdulni. A báróné néha egy-egy közvetlenebb szóval, egy-egy mozdulattal kilépett egy pillanatra a varázsköréből, néha egy tekintettel, egy mosollyal vagy egy tréfával elárulta, hogy mégis csak nő, egy fiatal férfival szemben - ilyenkor Mossóczy zavarba jött, rosszul érezte magát, amíg csak a báróné vissza nem lépett a bűvös körbe. Néha különösnek, szeszélyesnek, nyugtalannak találta a báróné viselkedését, olyan dolgokat látott és hallott tőle, amelyeket nem tudott megérteni, de ezen nem sokat töprengett. A báróné ideges, unja magát - ezzel a formulával elintézte magában.
A tenisz-partik most már a mindennapi napirendhez tartoztak. Amint a nap forrósága kissé alább hagyott, a báróné hívatta és játszottak, ameddig jól lehetett látni a labdákat. Mossóczy miután biztosan érezte, hogy van hozzá ügyessége, szívesen és ambícióval játszott és hamar bele is jött. Egyszer-egyszer csakugyan meg is verte már a bárónét, aki ettől fogva szintén komolyabban játszott.
- Magából még champion lesz - mondta. Most már egészen szakszerűen megbeszélték az egyes partikat, bizalmas tárgyilagossággal, mint két sportember.
Tenisz után rendszerint még sétáltak egy félórácskát a park fasorában fel-alá, vagy a parkon túl fekvő tágas nyírfáktól szegélyezett réten. Egy ilyen séta alkalmával egyszerre a báróné megállott.
- Nézze - suttogta. - Ott amellett a bokor mellett!
Mossóczy odanézett, a bokor tövében a fűben egy fiatal parasztlány ült tarka szoknyában, fehér ingvállban és mellette egy fehér ingbe-gatyába öltözött fiatal legényke. Mossóczy megismerte, az a szép sudár legény volt, aki a cséplésnél dolgozott. Most is nyilván munkából jöttek és leültek a bokor mellé pihenni. A legény átfogta a leány nyakát, a kezével ütögette kedveskedve a hátát és éppen abban a pillanatban, mikor Mossóczy odanézett, a lány fölé hajolt és megcsókolta. Hosszasan, elfeledkezve csókolództak az alkonyatban.
- Menjünk, ne zavarjuk őket - mondta a báróné különös, csaknem meghatott hangsúllyal a szavában és visszafordult. Mossóczy még látta, hogy a leány felnézett rájuk, halkan felsikoltott, szólt egy szót a legénynek és mind a ketten mint két ijedt madár elrebbentek a bokor mögé.
A báróné szótlanul ment előre, Mossóczy a nyomában. Őt kellemetlenül érintette a jelenet, úgy érezte magát, mintha ő követett volna el valami illetlenséget a báróné jelenlétében. Aztán megütődve látta, hogy a báróné válla idegesen megrándul, a fejét lehajtja, a lépéseit meggyorsítja. Azt a rándulást még néhányszor látta, amíg visszaértek a parkba. Itt mellé került a bárónénak és látta könnyek nyomait az arcán. Rettenetesen zavarba jött, nem tudta, mit csináljon.
A báróné elgyöngülve, ellágyulva rátámaszkodott a karjával Mossóczy karjára.
- Mindenkinek van, aki szereti. Látta azt a parasztlányt, hogy simogatta az a fiú? - mondta olyan hangon, amely Mossóczynak egészen új volt, nem ismert rá benne a bárónéra.
Egy pad volt mellettük az úton, arra ráborult a báróné, arcát befedte a kezével és fuldokolva, kislányos csuklással zokogott.
Mossóczy csak állt előtte, szedegette a lábát, nem tudta, mit csináljon, szóljon-e, elszaladjon. Nagyon félt, hogy jön arra valaki, meglátják és mit gondolnak a jelenetről.
- De báróné, méltóságos asszony kérem... dadogta zavartan.
- Menjen, menjen, hagyjon magamra! - mondta a báróné idegesen és sírt tovább.
Mossóczy sietve, mintha valami nagy hibát követett volna el, eloldalgott. Bevette magát a szobájába és nem mozdult ki vacsoráig. Nagy csodálkozására, de megnyugvására is a báróné frissen, derülten ült már az ebédlőben, mikor ő belépett. A baroneszka volt az ölében és kacagva mesélt neki valami furcsa történetet a tyúkokról.
A vacsora után a báróné, most először, mióta Mossóczy itt volt, a zongorához ült az ebédlőtől balra lévő kis szalonban.
- No most egy félóráig muzsikát kell hallgatni - mondta Sanyi báró fanyalogva. Ébressz fel, ha el találnék aludni, Pali...
A báróné kikeresett egy kótát, rátette a zongorára, Mossóczy elolvasta rajta a nagybetűs Tchaikofski nevet, amely eddig teljesen ismeretlen volt előtte. A báróné elkezdett játszani, hosszú, finom, fehér ujjai könnyedén futkároztak a billentyűkön. Mossóczy nem tudott másra nézni, mint ezekre az ujjakra, rejtelmes kifejezést látott bennük, mintha egy lélek ömlenék ki fehér mozgásukban. A homályosan megvilágított szobában minden köddé, alaktalanná és súlytalanná ritkult tudata számára, a bútorok, Sanyi bárónak a karosszékbe süppedő hosszú alakja, még a báróné halkan, ritmikusan mozgó teste is, csak az a két fehér kéz volt ránézve konkrét, reális, bizonyos. Sajátságos, nagyon erős izgalom fogta meg, most hallott először életében művészi zenét, nagy muzsikus szellemével most találkozott először. Ami muzsika eddig a füléig eljutott, azt cigány hegedűjéből vagy kisvárosi kisasszonykák zongorakalimpálásából való volt. Tchaikofski, ez a furcsa idegenséggel leírt név a szláv hangzásával messze érthetetlen és elérhetetlen távolságokat nyitott meg előtte és a muzsika szenvedélyes, exaltált szólamai, kétségbeesett kesergése és görcsösen felujjongó ideges öröme, vad exotikuma és mégis ismerősen a szívbe markoló közvetlensége magával ragadta és összerázta egész lényét. Nagy, fájdalmas gyönyörűséget érzett, valami egészen új, soha nem sejtett szépség tárult ki előtte, amely őt is felemelte ismeretlen szférába, ahonnan szédülve nézett vissza maga magára. Mintha ez a szépsége a hangok zuhatagának nem is a zongorából, hanem a bárónéból áradt volna és körülvette volna csodás és félelmes glóriaként az alakját, mintha összenőtt volna vele, mint légkör s a báróné nem lett volna más, mint testi magva ennek a furcsa zengő körnek... Aztán a zene sírásában felismerte a báróné hangját, amint ott a kerti padon zokogott, a nyugtalanságát, amelyen többször rajtakapta, a rejtelmes sóvárgását, melynek jeleit eddig látta, de csak most vette észre. Ezek a hangok talán nem is egy messze orosz muzsikus lelkéből szakadtak, hanem itt, ebből a különös, nyugtalanító és uralkodó asszonyból, most, ebben a pillanatban, hogy elárulják őt, a lelkébe börtönzött, de ki-kitörő vihart. Mossóczy úgy érezte, hogy zene közben a bárónéról lehull minden tartózkodás, úri gőg és tapintatos diszkréció, kitárja magát teljesen. Megdöbbent gyönyörködéssel állott meg ez előtt a látvány előtt, szeme megigézve meredt a billentyűkön futkosó kezekre, amelyek számára érthetetlen nyelven, sejtetve és jelezve, de elmondták azt, aminek elmondására az ajkat nem lehetett volna semmivel rávenni.
A zene néhány heves, tomboló akkorddal véget ért, a báróné ideges, csaknem ingerült mozdulattal felpattant a kis székről.
- Nem játszom többet, nagyon felizgat - mondta, inkább magának és kifelé indult a szobából. Amint ránézett Mossóczyra, aki még mindig mozdulatlanul, maga elé nézve, sápadtan ült a karszékben, rátette kezét a vállára.
- Szép volt, Mossóczy? - kérdezte.
- Rettenetesen szép - mondta a sovány fiú halkan és egész magatartásán látszott, hogy nagyon meg van rendülve.
- No hát jóéjszakát - mondta a báróné és kiment a szobából. Mossóczy utánanézett, úgy látszott, a tartása szomorú, lágy és mélységesen nyugtalan. Aztán Sanyi báróra nézett, aki csakugyan elaludt ültében. Szelíden oldalba bökte.
- Sándor, menjünk aludni.
- Vége már? No, hála Isten - mondta álomtól rekedt hangon a kisbáró és feltápászkodott.
- Nem bírom ezt a klasszikus zenét. Mindig elalszom tőle. Még ha valami jó csárdást játszana a kismama - mondta dünnyögve, mikor a folyosóra értek Bement a szobájába aludni.
Mossóczy a szobájában egyedül maradva még sokáig nézett ki cigarettázva a csillagos nyári éjszakába.
(Folyt. köv.)