Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 22. szám · / · Figyelő

Tóth Aladár: Hangverseny-krónika

Hoehn Alfréd az idén két hangversenyt tartott. Érdekes, lebilincselő egyéniségének, hallatlan technikai biztosságának ezúttal is hódolunk. Hoehn zongorázása két egészen ellentétes elem keveredése, s ez talán örökre elzárja előle az utat, mely a legnagyobb magaslatra: lezárt, monumentálisan egységes művészethez vezet. Az ő belső, kissé közönséges, majdnem paraszti alaptermészete ugyanis sehogy sem fér össze érzelmi életének kívülről felszedett párvenű kultúrájával. Hoehn finomsága, differenciáltsága nem a nehézkes, széles temperamentumú német férfiasság megkapó gyengédsége, mint pl. Fischer Edvinnél, ő ehelyett valami hozzája nem illő komplikáltság után törekszik, széles, nagyszerű nyerseségét modorosságba takarja, s ez olyan, mint mikor a debreceni civis franciául beszél. Szereti az arisztokratát mutatni, egész estét szentel Chopinnek, aki számára pedig nincs egyetlen igaz hangja sem. Ez a modorosság sajnos oda is betolakodott, ahol alaptermészetének népies ritmusa: a szabad, le nem zárt formák széles ívelése, a tenyeres-talpas gyengédség, legpompásabban kibontakozhatott volna: a Waldstein szonátába. Annyi hatalmas lendületet, ellenállhatatlan erejű fokozást, eredeti, ötletes elképzelést csodálhattunk meg Beethovenjében, hogy ez a stílus-tisztátalanság kétszeresen megbocsáthatatlan. Hoehn játékának párvenű álkultúrája meglátszik technikáján is. Alig ismerünk zongoristát, aki feltétlenebb ura hangszerének: kiviteli nehézség számára nem létezik, nem jő zavarba ha tíz szólamot kell tízféle billentéssel és tízféle dinamikával egyszerre játszani. S mégis, minden tüneményes készültség mellett, tónusa kellemetlen, szólamai nem énekelnek, pianója hangtalan és néma, fortéja fénytelen és dobszerűen tompa. Még legjobbak harmóniái, de a szép hangképzés hiánya itt is kiütközik. Túlzott, mindent magasról vevő csuklótechnikája jóformán nem ismeri a szilárdan kitámasztott hangokat, a pregnánsan összefoglaló kézmozgást. Az ilyen technika azután Bachhal szemben teljesen tehetetlen, amint ezt a Praeludium, Fuga és Allegro (az ideális polifonikus megoldást leszámítva) teljesen jelentéktelen, gerinctelen előadásánál tapasztaltuk. Minden igazán nagy zongoristának elmaradhatatlan kelléke a művészi szigorúság. Csak úgy megtaláljuk ezt Busoni expresszionizmusában és Sauer romantikájában, mint Dohnányi lezárt formákkal dolgozó és Fischer intenzivista klasszicizmusában. Hoehn Alfrédot ez választja el a legnagyobbaktól. Ami játékában egyedül megmarad hamisítatlan, teljes értéknek, az a muzsika legősibb, legparasztibb eleme: a ritmus.

A Hoehn-hangversenyeken annyira nélkülözött tiszta stílust s a velejáró tökéletes megkomponáltságot, megtaláltuk egyik fiatal magyar zongoristánál, akire már egyszer felhívtuk az olvasóközönség figyelmét: Sándor Renée idei hangversenyével kontinentális jelentőségű művészek sorába lépett. Műsora első számából, Bach c-moll partitájából a Saraband s az utolsó tétel felejthetetlen élmény marad. A Szimfónia Andante-ját egységesebb hangszínnel képzeljük. Bach ilyen egységes vonalú szólamaiban minden dinamikai árnyaláson keresztül meg kell őrizni az első hangnál megütött színjelleget, amint ezt pl. a kísérő basszusszólamban ideálisan sikerült a művésznőnek megvalósítani. A Mozart szonátának különösen első tétele volt eszményien szép. Ritmikus élénksége, tónusszépsége szinte felülmúlhatatlan. Sándor Renée Mozartjának azonban van hibája is: a túlságosan vertikális elképzelés. Mozart horizontális művész, egészen más értelemben ugyan mint Bach, de hogy művészetének gerince mennyire vízszintesen halad, azt akkor látjuk csak egészen tisztán, ha Haydn és Beethoven közé állítjuk. Sándor Renée, csodálatosan kidolgozott zenei mondatait az alapakkordokra koncentrálja, tehát megbontja abszolút folytonosságukat, melyet harmonikus felépítésre tagol szét. Ez egyrészt túlfrazirozáshoz, másrészt a vonalnak színnémálásához vezet, ilyen elképzelés Mozartnál még akkor is hiba, ha Sándor Renée-féle bravúrral történik. Ezért az Andantéban minden mozarti koncentráltság mellett is volt valami haydnszerűség. Sándor Renée mozart-játékának hibája ragyogó erénnyé változott a Mondschein-szonáta I-tételében, melyet talán nem is lehet megkapóbb költészettel megszólaltatni. A második tétel fáradt volt s a középszólamok is kissé ellaposodtak. Akik a Presto agitátóba több elemi erőt és szabadabb lendületet kívánnak, azoknak meg kell gondolniuk, hogy ez nehezen lenne összeegyeztethető a művésznő lezárt klasszicizmusával, egyébként a nagyszerű felépítés megőrizte a tétel egész monumentalitását.

Hangversenyző zongoristáink közül még Zilzer Piroskát kell első helyen említenünk, aki tavaly óta ugyan nem fejődött lényegesen, de ezúttal is mintaképe volt a komoly, tárgyilagossága alatt hatalmas zenei vérmérsékletet rejtő muzsikusnak. - Schiller Elza meleg, dallamos billentésével, nőies szentimentalizmusba fátyolozott, de kiválóan intelligens és gondos frazírozásával tűnt ki. Poétikus pasztorálszonátája szép művészi jövőt jósol.