Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 22. szám
Ez a művész is azok közé a tehetségek közé tartozik, kik úgy szólva készen jönnek a világra. Húsz éve lehet, hogy először mutatkozott meg a nyilvánosságnak, de nem emlékszünk olyan keze húzására, mely kezdetlegességet vagy bár csak bizonytalanságot is árult volna el. Mint a korán felkészült művészek munkásságában általában, Perlmutter művészetében is nehéz felfedezni a fejődés fokozatait. Technikai készsége olyan korán fejlett, hogy tovább annál már alig juthatott. A lelki élet mozgalmassága, az érdeklődés ösztökélő ereje, a kora törekvései és eredményei iránt való érzékenység sem adott lendületet művészetének. Hogy kortársainak vagy az előtte élt festők valamelyikének művészete mélyebben hatott volna reá, annak alig látható nyoma képein. Miután a tanulás esztendeiben megtanult mindent, amit a tanítvány mestereitől megtanulhat, egész későbbi életére magára zárkózott és az egyszer magába gyűjtött benyomásokat dolgozta fel. Az élmény-felraktározás képességének, a forma- és színemlék-megőrzés potenciájának nem kicsiny mértékével áldotta meg a gondviselés. Csak így volt lehetséges, hogy a maga szűk magánosságában is végig megmaradjon üdének és önkéntelen bőséggel alkotónak. De másrészt a külső hatások iránt való mérsékelt fogékonysága az oka annak, hogy művészete tárgyra is, törekvésre is olyan szűkkörű és - valljuk meg - kissé egyhangú lett. Sem emelkedés, se süllyedés benne, soha egy kísérletezés, soha egy tapogatódzás: a biztonságnak ekkora mértéke művésznek már szinte sok.
Mikor Perlmutter festeni kezdett, művészetünkben akkor volt virágában a naturalizmus korszaka. A rajzoló, és színeiben félénk naturalizmus vérkeringését akkoriban gyorsították meg színeikkel, Nagybánya festői. Fiatalos elszántsággal markoltak telibe, s ahol színeik igazságáról volt szó, ott az erőszakostól és brutálistól sem riadtak vissza. A kornak ugyanerre a festői áramára bízta magát Perlmutter is, bár Nagybányával nem volt közössége. Szeme a színességnek Hollandiában nyílt meg, de azidőbeli képeit még israeli ború üli meg, a borongós sötét tónus alatt félénken sejlenek a színek.
Attól fogva máig csak annyiban alakult Perlmutter művészete, hogy színei a borúból kitakaróztak és a hideg fehér világosságban rusztikus erejűvé nőttek, technikai nagy készsége pedig bravúrrá fejlődött. Egyébként ma is azt a naturalista festő, aki valaha, de mint igazi tehetség és ami ezzel majdnem egy: mint igazi egyéniség, a természet színeit a maga temperamentumán szűri meg. Színeinek egyéni sajátossága van, egész művészetének - a naturalizmus természetszemléletén belül - egyéni stílusa. Stílusát az erő jellemzi, amely színeiben, rajzában, ecsetjének húzásában jut kifejezésre. Újabb képein a vegyítetlen színeket kedveli, azon ősi mivoltukban, ahogy a nép művészetében jelentkeznek. Színeit szereti halmozni, a színfoltokkal a tarkaság hatását kelteni. Ezért tér vissza minduntalan, mint hálás színkerethez, az interieurhöz. A 900-as évek elején hollandus paraszti szobák belsejét festette különös szeretettel, utóbb Szolnok parasztházaiét, most rákospalotai paraszt-otthonokét, de úri házak szalonjait is. Ami ezekhez az egyszerű motívumokhoz vonzza, az formai gazdagságuk és színbeli változatosságuk. Intérieurjeit megtömi formai részletekkel, csakhogy színekkel boríthassa be őket. Parasztszobái tele vannak asztallal, székkel, almáriummal, a falak képekkel, tükrökkel. Minden bútordarabon színes terítő, ruhák, csipkék, az ablakon függöny, az ágyon feltornyozott párnák, cifra és színes kézimunka-betétesek, még a mennyezet is színes-virágosra festett. S hogy a szín még több legyen, a tükör sem tétlen: megsokszorozza a szoba színeit a felületén visszaverődő tarka foltokkal. A rengeteg színességből rendszerint kirikolt azután egy-egy ülő nőnek piros keszkenője. Ha városi szalont fest, akkor sem jár el másként Perlmutter. Színes takarókkal borítja be bútorait, a színes falakat színes festményekkel szórja tele, hogy az egyenlő erejű színértékek elközömbösítik egymás hatását. Az összeállni sehogy sem akaró harmóniába azután belehasít a vörös szőnyeg kíméletlen cinóberje. A procedúra ugyanaz, mint amott. Csak a felületről szóródó hideg fehér világosság hiányzik róluk, mely paraszti intérieurjein olyan kíméletlenül exponálja a színeket és vetkőzteti le róluk az árnyékot és a levegőt: a tónust.
Valóban levegő nélkül valók Perlmutternek ezek a képei: a színes tárgyak sokasága rajtuk levegő-távlat és fényérték szerint elkülönzetlenül igyekezik egy síkba. Ha szándékosság volna ez a művész részéről, akkor dekoratív törekvésnek lehetne tekinteni. Csakhogy ahhoz mindaz, ami rajzos forma, túlságosan naturalisztikus, a természetet minden véletlenestől reprodukáló, végiggondolt művészi elhatározottság nélkül való. A parasztszoba asztalán egymás folt- és színértékére való tekintet nélkül hevernek a színes gyermekjátékok úgy, hogy a véletlen szeszélye odatette őket. A képek egészének vonalkompozíciója véletlenszerű: a művész a naturalizmus recipéje szerint egyszerűen ki-kivág a természetből egy darabot. Egy darab formai- és szín-zűrzavart.
Mert a zűrzavar érzése az, ami a nézőt ezek előtt a festmények előtt elfogja. Hihetetlen bonyolultságot, a színfoltoknak példátlan sokaságát és sokféleségét látjuk rajtuk, annyira, hogy alig tudunk tájékozódni közöttük. A művész nyilván kedvét leli abban, hogy bonyolítsa problémáit. Egyik képén sötét szobabelseje látszik, melybe a fehér csipkefüggönyű ablakon át jut a fehér fény. Az ablakon túl a kertnek zöldje, rajta innen gyémánt módjára köszörült és vésett üvegváza, benne kék virágok. Mi minden motívumot akart ezen a képén bonyolult harmóniává szőni a művész! Az ablak tükrös fényét és a függöny fehérjét és a kerti zöldet egyetlenegy színhatássá keverni és a virágos váza csillogását megfürdetni benne. Lehet és szabad ezt is, de meg kell csinálni tudni. Perlmutter szándéka és szándékának megvalósítása között azonban hiányosságot érzünk. Úgy érezzük, hogy ami bonyodalmat a természetben látott,
A színkeverésnek ez a virtuóza voltaképpen csak a színkomplikációk teremtésében mester, nem a színharmóniákéban. S eredendő oka ennek nyilván színérzésének tökéletlensége. Bujkáló kékes reflexektől hűvös hatású képein a fel-felrikoltó piros foltok bizonyára a pikáns ellentét hatásáért valók. De mint hamisan megütött hangok érződnek ki az együttesből, mert erősségük fokát, ha csak egy árnyalattal is, elvétette festőjük. Miként a zenében a muzikális fül, a festésben a színérzék dönti el önkéntelen és öntudatlan működéssel az összehangzás sorsát. S ahol megbontja az összhangot, ott az érzéknek eredendő fogyatékosságában az ok. Ugyanez az oka annak is, hogy Perlmutter intérieurjei megtöbbszörözött csendéleteknek hatnak, nem egyetlenegy nagy csöndéletnek, aminek festőjük szánta. Ha képeit elemeire szétbontva nézzük, ideális művészettel megfestett csendélet-részek konglomerátumának látjuk. Egy-egy párna, csipke, csésze és egyéb holt tárgy megfestése megfelelő alapján vagy hátterén virtuózian tökéletes. De a sok csendélet-rész egyetlen nagy összességgé szemünkben össze nem folyik.
Nagy kár, hogy ennek a mesterségében olyan hatalmas művésznek a virtuozitás - a mindent megfesteni-tudás képessége - önmagának céljává lett. Előbb-utóbb zsákutcába kell jutnia vele. Pedig a szabadulás útjához olyan közel jár. Csak primitív érzéseire kellene bíznia magát: fellelkesüléseire, vagy szenvedélyeinek fellüktetésére, nagy és erős