Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 22. szám · / · Kosztolányi Dezső: A véres költő
Nero, ki eddig nem törődött álmaival, most többször álmodott olyan dolgokat, melyek tulajdonképpen semmisek és jelentéktelenek, de ébren is foglalkoztatták napokig.
Nem az anyját látta. Az meg se jelent Apró történetek peregtek le álmaiban, melyeknek igazi mivoltát csak ő érthette.
Egy szobor a Pompeius-színház körül leszállt talapzatáról, lassan, nagyon lassan járni kezdett és vashomloka izzadt. Máskor valamilyen sötét folyosón botorkált, melyből nem tudott kivergődni.
Ezeket a látomásokat a helynek tulajdonította, a tenger közelségének, mely úgy érezte, még mindig emlékszik az anyjára, ezért elhagyta a nyaralót és Poppaeával együtt visszautazott Rómába.
Itten nem keresett szórakozást és barátokat, mozdulatlanul ült egy helyben, az elmebeteg nyugalmával.
Senecával őszinte volt. Tág szemmel tekintett rá:
- Az anyámat - mondta lassan - meggyilkoltattam az anyámat.
Tagoltan, értelmesen ejtette ki ezt, élvezve annak szörnyűségét amit bevallott.
Nero már ifjabb korában szeretett kimondani aljas szókat, melyek kicsinyítik őt, de sohase esett ilyen jól önmagának meggyalázása.
Seneca visszatántorult attól amit látott. Minden bölcselettel felfegyverkezve sem nézhette közönyösen őt, aki neveltje, szellemi gyermeke volt, végre ő indította útnak, annak idején, mint költőt.
- És - dadogta a császár - álmodom is. Mindig álmodom. Csak álnok ne lennének. És látni ne kellene, hunyt szemmel is. De csak ezt a szememet csukhatom be. Azt, amelyik az álmokat látja, nem - és összeborzongott.
Seneca most ösztönösen lehunyta szemét, hogy ne lássa a császárt.
Nem engedte, hogy hasson rá a látvány, nem akarta őt megérteni. Különben ő is ily dúltan tekint vissza reá és a benne lakozó költő ismétli azokat a szókat, melyeket az imént hallott a császártól.
Ezért elzárta magát.
- A tényeket nézzük - szólt, közönyös arcot öltve.
Nero nem figyelt rá:
- Anyagyilkos vagyok - nyögte.
Rómában az anyagyilkost a legnagyobb bűnösnek tartották. Pompeius szigorú törvényt hozott, mely még érvényben volt. Az anyagyilkost bőrzsákba varrták, egy kutyával, kakassal, viperával és majommal együtt, aztán tengerbe dobták. Nero egyszer maga is látott ilyen bűnöst.
Az elítéltet barna tógában vezették a tenger felé. Harang lógott nyakában, lába alá fatalpakat kötöttek, nehogy megszentségtelenítse az anyaföldet és meztelen testét lictorok verték, szilfavesszővel.
A képtől nem tudott szabadulni.
- Hagyjuk ezt - intett Seneca, aki véget akart vetni szenvedésének - vizsgáljuk nyugodtan, mi történt.
- Megölettem az anyámat.
- Az állam ellenségét - magyarázta Seneca rendületlenül. - Nem is te öletted meg. Ő magát ölette meg. Öngyilkos lett, mások keze által. A rossz önmagát semmisítette meg. Ezen nincs mit sopánkodnod.
- Nem értem.
- Senki se tagadhatja - mondta mestere -, hogy a szenátust izgatta ellened, érintkezett az elégedetlenekkel, kikből állandó udvart tartott maga körül, bitorolni akarta a császári hatalmat, mely csak téged illet meg. Ezek tények, melyek egytől-egyig be vannak bizonyítva.
- Mégis - hebegte Nero - gyilkosság.
- Gyilkosság? - szólt Seneca magasra vonva szemöldökét. - Mondd inkább államérdek és akkor mosolyogni fogsz. Nem szabad megijedni egy szótól. A szók magukban mindig borzasztóak, mint az üres koponyák. Hiányzik belőlük az élet, a vér meleg és emberi lüktetése, mely értelmet ad nekik. Hiszen gondolkozz csak, mi történt volna, hogyha ez nem esik meg. Ő tovább ármánykodik, a hadsereg kettészakad és kitör a háború, polgárok és katonák egymást ölik. Jobb lett volna ez? Valld be őszintén, ártatlanabbnak, szelídebbnek érzed-e magad, hogyha egy élet helyett sokezer vész el és hullahalom borítja a Palatinust és Capitóliumot?
Nero gondolkozott.
- Azt mondják - szólt félénken - utána egy nő kígyót szült és véreső hullott az égből.
- Dajkamese - legyintett Seneca, aki természettudományokkal is foglalkozott - a nő nem szülhet kígyót és az égből nem hull soha vér. A valóságnak higgy, mely előtted áll. Az rettenetesebb, de megnyugtatóbb, mint ilyen káprázat.
Odahajolt hozzá és majdnem fülébe suttogta:
- Nem tartod különösnek, hogy mióta a világ áll, senki se merte egész határozottan kimondani, hogy ölni nem szabad? Egyes bölcselők, helyesen, fékezni igyekeznek indulatainkat. De ők se állítják, hogy a rablóknak nyújtsd oda szívedet és halj meg. Védheted magad, megölheted a rablót, azt jogosan önvédekezésnek tartják. Egyáltalán mindig hagynak valami rést, melyen át a gyilkosság régi szent jogait nyeri el. Ezek a közérdekre hivatkoznak, azok a császárság jóvoltára, emezek a bűnök megtorlására. Mindegy, ezzel szükségességül ismerik el. Hiszen látjuk mi, gyarló emberek, bölcsek, minden iskolához tartozók, hogy jó lenne vér nélkül élni, de nem lehet, mert az emberben olyan ellenmondások lakoznak, hogy azokat csak karddal lehet áthidalni.
- És a szelídek?
- Azok az igazi gyilkosok, mert képmutatók és gyávák. Nem merik bevallani, hogy emberek és levonni belőle a szomorú, gyászos, végső következtetést. Egy bogárkát se tipornának el, és picsognak egy madárfióka elpusztulásán. De bezzeg elfogadják a jótéteményt, mely a folytonos gyilkosságból származik, a rendet. Ők csak kényelmesek. Másra bízzák a sötét munkát és hátat fordítanak, mintha nem értük történne. Mert a hóhért, aki a rablógyilkost ártalmatlanná teszi, azért ők se küldenék el. Mindig tele voltak a börtönök és jajgattak az ártatlanok. Ami engem illet, minden embert ártatlannak tartok, a legnagyobb gonosztevőt is, mert megértem őt életkörülményeiből s helyzetéből és szükségesnek ítélem, amit tesz, mert különben nem tenné. Magas bölcseleti szempontból pedig úgy vélekedem, hogy nincsen bűnös, ítélni nem szabad, magam nem is tudnék, talán még életem árán se vállalkoznék rá. De még magasabb bölcseleti szempont azt mondja, hogy igenis vannak bűnösök, gondoskodni kell, hogy legyenek, ítélni kell és sajnos, mindig szenvedni kell azoknak, akiket az emberek egy egész esetleges megállapodása alapján, mely korok szerint váltakozik, bűnösöknek nyilvánítanak. Ők a bűnbakok, akik lehetővé teszik, hogy a többiek zavartalanul élhessenek.
- Borzasztó - mondta Nero, aki maga is megriadt ettől a világosságtól.
- Nem borzasztó - csapott rá Seneca határozottan - csak emberi. Vagy nevezzük az emberit borzasztónak. A történelemben nincs kegyetlenség. Azt látom, hogy a puhák, kik féltek cselekedni és nem tudták megfékezni a lázadókat, mindig több kárt okoztak, mint azok, kik helyes időben, gyorsan, céltudatosan vért eresztettek az emberek testéből, akár az orvosok. Mindig az álmodozók a bűnösek, a szelídség és szétfolyó jóság hirdetői, mert azok fellegekre építenek, olyanban hisznek, ami elképzelve talán szép, de a valóságba áttéve romboló erejű. A kő nem lesz könnyebb, ha pehelynek nevezem és az ember se jobb, ha istennek hívom.
- Ez igaz - szólt Nero.
- Egyelőre bizony - sóhajtott Seneca - öljük egymást. Az erősebb felfalja a gyengébbet, mint a halak. Az ügyes gladiátor átszúrja az ügyetlent, a jó költő elnémítja a rosszat. Nincs kegyelem. És mindig így lesz, talán évezredek múlva is. Hogy haladunk-e, mint egyes bölcselők állítják, azt nem hiszem. Az ősember az négykézláb mászott, én kocsin repülök, nagy gyorsasággal, mert már ismerem a tengelyt és a kereket. De ez nem haladás. Mind a ketten egyet teszünk: megyünk. Az lenne a haladás, hogyha legyőzhetnénk önmagunkat, itt belül, belátás által, hogyha két édestestvér, ki az örökségen osztozkodik, nem gyűlölné meg egymást azért, amiért az egyik száz sesterciusszal többet kap a másiknál. Erre nem tartom az embert képesnek, soha.
- Mi az igazság? - kérdezte Nero mohón.
- Az igazság? Jaj, nincs igazság. Azaz annyi igazság van, ahogy ember van. Mindegyiknek igazsága van. Ezek nem juthatnak érvényre, ellenmondanak egymásnak. De ebből a sok igazságból meg lehet alkotni egy csillogó, hideg, okos, márványszerű hazugságot, melyet az emberek igazságnak neveznek és ennek megalkotása a te feladatod. Értsd meg, mi bölcselők nem tudjuk határozottan, hogy mi a jó és mi a rossz. Firkálunk róla, oktatjuk olvasóinkat, hogy megszelídítsük őket, de magunk is kétkedünk. Keresünk valakit, aki gondolkozás nélkül cselekedjen, a politikust, aki bátran vállalja a gyilkos tettet, mely nélkül egyik ember megölné a másikat. Tedd meg a szükséges rosszat és legnagyobb jótevője vagy mindenkinek. Minden szabadság a tiéd. Nincs törvény. Te légy a törvény. És nincs erkölcs. Te vagy az erkölcs. A lélegzésed szabja meg hogy éljenek milliók. Ne riadj vissza csip-csup kétségektől. Az nem méltó hozzád, aki uralkodni vagy hivatva. Főképp pedig ne téveszd össze a művészetet a politikával, mely az érdektelenséget nem erénynek, hanem becstelenségnek tartja. Ha azt kiabálom, hogy éhes vagyok és tele a bendőm, akkor jó költő lehetek, de rossz politikus. Aki ilyen önzetlenül politizál, az buta, színlelő, nincs is joga szólani. Te is csak saját érdekednek és akaratodnak engedelmeskedj. Így jársz helyes úton és tartsd helyesnek mindazt, amit tenni akarsz.
Senecat elragadta a heve. Megsimogatta homlokát, futó láng cikázott rajta.
- Császár - mondta - császár, ne tépelődj tovább, nem ismerek reád. Amit itt mondtam, azt minden politikus tudta, az ösztönével, világ kezdete óta. Nézd a császárok képmását, az államférfiak szobrát a fórumon. Horpadt, gödrös arcuk, a mély redőkkel, álmatlan homlokuk, mely megdicsőült ércben és márványban, mind arról regél, hogy ebben a hitben nevelkedtek s ismerték az emberek mérhetetlen aljasságát, kapzsiságát, megvásárolhatóságát, pipogyaságát és határozatlanságát, amiből mégis halhatatlant, istenit alkottak. A költők ismerik az eget. De ők ismerik ezt a földet, minden sarával és mocskával.
A szónok elemében volt, régi mesterségét gyakorolta. Ő, aki Neronak első költői tanácsait adta, most visszafordította a tett felé, hogy megkedveltesse vele azt, amitől egykor elidegenítette. Óvatosan vezette, lépésről lépésre. Érezte, jó úton jár, szavai hatnak. Nero figyelt. Senecanak azonban még egy rohamra volt szüksége:
- Ezért csodálkozom aggodalmadon - folytatta - mely egy rabszolgának becsületére válna, de nem neked. Ki a gyilkos? Mindenki az, aki él. Tegnap gyalogszerrel mentem a Janiculumon. Véletlenül nem bíbelődtem gondolataimmal, mint szoktam, mert elkészültem napi munkámmal és fejem kellemesen üres volt. Vidáman nézelődtem. Hát egyszer látom, hogy kocsi rohan előre, az úton pedig egy magával tehetetlen anyóka ballag, aki se lát, se hall. Rákiáltok, az anyóka félreugrik és megmentem életét. Ha véletlenül nem írom meg előzően a nyájasságról és szelídségről szóló erkölcsi levelem, akkor az úton is bizonyára vele foglalkozom, nem figyelek s az anyókát menthetetlenül halálra gázolja a kocsi. Vajon azért gyilkosa lettem volna-e? Nincs, aki felelni tudjon erre. Mindannyian ilyen hálózatban élünk. Egymás mozdulatától függ életünk és halálunk, még az országok sorsa is. Ha nem száll orromra egy légy, holnap kitör a háború. És ha nem iszom meg most egy korty vizet, csak egy pillanat múlva, kigyullad a házam. Az életre nem szabad nagyon vigyáznunk, különben elveszítjük. Ezerszeresen áll ez az uralkodóra. Vágd porba lelkiismereted. Az igazi uralkodó sohase ismerte. Ne félj attól, hogy félsz. Mert most csak ez bánt. Julius Caesar több ártatlan embert gyilkoltatott meg, mint valamennyi rablógyilkos, ki most a tömlöcökben kuksol, sátrában mégis nyugodtan diktálta írnokának a gall háborúról szóló munkáját s véres csaták után édesdeden aludt. Lenézte az embereket, akik nyilván nem is érdemlenek mást, felvette a versenyt az élettel, csakhogy aztán állta is. Az a fönséges szobor, melyet itt látsz, a kopasz fejével és babérkoszorújával, tudott csúszni-mászni, hízelegni és ravaszkodni, bókolni és elhallgatni, aedilis korában épített és megnyerte a csőcselék kedvét, majd ujjat húzott a szenátussal, aztán részt vett a Catilina-féle összeesküvésben, de utolsó pillanatban férfiatlanul cserbenhagyta társait. Cicero, az ügyvédje alig tudta kirántani. Ha akkor elcsípik, névtelen áldozat lesz, a kivégzettek lajstromában. Aztán milyen kétszínű minden cselekedetében. Száműzetésében megtanulta, mi a hatalom és hogy kell hozzájutni. Arisztokratának vallotta magát. Venus ükunokájának, de azért a néppel szövetkezett, hogy uralkodhasson. Egy istenben se hitt és valamennyi isten főpapjának választotta meg magát. Britanniát meghódította, a sarcolt aranyakon pedig megvásárolta magának a rómaiak lelkét. A kis tett mindig gaztett, a nagy tett sohasem az. Egymásra halmozta tehát tetteit, melyekről nem tudom, jók-e, rosszak-e, csak azt, hogy óriásiak, az emberi ellenmondásokat összemarkolta, szolgálatába szegődtette, és ezekből a sziklatömbökből emelte magasra egyéniségét, melyet ma nem is bírálunk, csak bámulunk. Nem engedte magát letiporni, pedig mindenki csak azt akarta és volt ereje a küzdelemre, mert tudta, hová megy, mert tudta, hogy ő a föld törvénye és erkölcse, aki törvényen és erkölcsön kívül cselekszik, szabadon. Olyan dolgokat mondott most, melyeket leírni átallanék, de egy hosszú élet minden tapasztalata van benne. Átadom neked. Élj vele. Tanulj ítélni és tarts mértéket a bölcsesség ellenőrzése alatt. Légy te is Caesar.
Seneca megragadta az ülő Nero kezét, aki most fölkelt. A szónok úgy érezte, hogy talpra állította őt.
- Más mód nincs - ismételte. - Vagy élni, vagy meghalni. Ha nem akarsz meghalni, akkor élj. Csak az a jó és rokonszenves, aki meghal. Kisebb szívességet el se fogadnak tőlünk embertársaink.
Nero derült volt, feje tiszta. A vigasztalás felpezsdítette.
Seneca elégedetten ölelte át nevelt gyermekét, noha látta, hogy Nero nem született se művésznek, se politikusnak, mert a művészetben kegyetlen, mint egy politikus és a politikában érző, mint egy művész. Rossz író és rossz politikus - gondolta. Pillanatnyilag azonban ez is siker volt.
A császár friss léptekkel indult el. De mire elvált mesterétől és a másik terembe ért, ismét hallotta a trombitaszót.