Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 22. szám · / · Kosztolányi Dezső: A véres költő
Sok mindent próbáltak.
Nero nem helyeselte a mérget, mert az foltokat hagy és rájönnek nyomára. Poppaea azt tanácsolta, béküljön ki vele színleg. A császár ezt tette, abbahagyta a mulatást, minden képességét arra fordította, hogy kiengesztelje és felkeltse benne a régi bizalmat. Testőrcsapatait visszaadta. Kézcsókkal üdvözölte, mikor találkoztak. Tökéletesen színészkedett.
Anicetus, a misenumi hajóraj parancsnoka egy liburniai gályát készíttetett, melynek alsó kamráit ólommal töltette meg, hogy a nyílt tengeren kettérepedjen és elsüllyessze rajta az anyacsászárnét. Agrippina azonban még mindig gyanakodott, nem ült rá, csak visszamenet sikerült a császárnak odacsalni s akkor is kiúszott a tengerből. Mindhárman kétségbeestek. Ez a kísérlet is kudarcot vallott és még tűrhetetlenebbé tette a merénylők helyzetét.
Anicetus aztán másra határozta magát. Éjszaka, valamivel éjfél előtt, két katonával betört lucrinumi villájába, hol az anyacsászárné betegen feküdt. Az ajtókat fölfeszítették és az idegenek nagy zajjal, erőszakosan hatoltak befelé.
Elöl Oloaritus és Hercules, két magas tengerész. Utánuk Anicetus.
A tengerészeknél csak evező volt, Anicetus kezében meztelen kard.
Sötét volt, csak a mécs világított.
Egy kis rabszolgalány, ki az ágy mellett aludt, hogy őrködjön, fölriadt és kiszaladt a szobából sikoltozva:
- Menj - mondta Agrippina megvetően, aki most egyedül maradt, és tudta hogy mi következik.
Nem szólt semmit, könyörögni nem is próbált, csak jobb karját emelte feje fölé, hogy védekezzen. De a gyilkosok féltek. Babonás asszony hírében állt, ki túlvilági varázslattal él. Nem mozdultak.
- Mit akartok? - kérdezte.
Erre Oloaritus odaugrott és teljes erejéből fejbe ütötte az evezővel, úgy hogy az anyacsászárné elszédült.
De még maradt annyi ereje, hogy felálljon. Kilépett az ágyból és szembe nézett Anicetus-szal, kinek kezében remegett a kard.
- Ezt döfd át - ordított torka szakadtából és fölemelte ingét - ezt, mely Nerot szülte.
A parancsnok ekkor egyetlen szúrással leterítette.
Nero annyira nem bízott a merénylet sikerében, hogy ezen az estén is fellépett, Orestest játszotta, az anyagyilkost s noha alig készült, olyan elragadó és lázas volt, hogy a színház őszintén tapsolta.
Aztán Poppaeával várakozott egy közeli nyaralóban.
Sokszor ültek már így, késő éjszaka, mindig ugyanazt lesve. Most nem is éreztek izgalmat, mert nem bíztak semmiben. Több ízben csalódtak és utána mindig keserű volt a kiábrándulás.
A császár az asztalra dobta álarcát. Át se öltözködött, le sem vetette színészruháját, a cothurnust és a görög köpenyt.
- Hiába várunk - mondta csüggedten.
- Nem úgy ment el - szólt Poppaea. - Izzott. Tudod, hogy gyűlöli.
- De már itt kellene lennie.
- Még nem - mondta Poppaea - a villa messze van.
- Elfogták - szólt Nero - talán megölték.
Egyre növekedett valószínűsége annak, hogy Anicetus eredménnyel járt. Múltkor, mikor semmit se végzett, hamarosan visszajött és jelentette. Óráról-órára izgatottabbak lettek.
Nero megparancsolta, hogy nőt semmi esetre se bocsássanak a villába, mert attól tartott, hogy Agrippina maga jön ide. Aztán eszébe jutott, hátha álruhába lopódzik be, mint férfi. Talán Anicetus maszkjában.
- Akkor leszúrom - szólt hadonászva a kardjával.
Védekező állásba helyezkedett, vívni próbált, búvóhelyet keresett magának arra az esetre, hogyha anyja fegyveres katonákkal együtt megtámadná.
Poppaea kifelé figyelt. Semmi nesz se kelt.
- Ki jár az éjszakában?
- Senki - mondta Poppaea.
- Mintha lépéseket hallanék - szólt a császár. - Ezek az ő lépései.
- Dehogy, az őr.
Őrök jöttek-mentek, halkan.
Nyugalmas éjszaka volt. A tenger alig pihegett a távolban. Nagy csillagok ragyogtak az ég boltozatán.
Anicetus lovon jött, egyedül. A villa előtt megállították, igazoltatták, kikérdezték, csak akkor jöhetett be.
Nero ijedtében, nehogy felismerje, akárki jön, felkapta az asztalon lévő maszkot és arcára tapasztotta.
- Megtörtént? - kérdezte Poppaea.
Anicetus nyugtatóan intett.
Majd bort kért. Egy hajtásra megivott egész kancsóval. Nagyon szomjas volt.
- Meghalt? - vallatta Poppaea.
Anicetus megint bólintott.
- Az nem lehet - kiáltott Nero, az álarc alól. - Nem halt meg. Ti nem ismeritek. Tovább játszik most is. Ő tudja tettetni az álmot, hosszú pilláival. Csak lehunyja szemét, elhalványul és nem lélegzik. Hányszor láttam. Aztán felkacag, iszonyú nevetéssel. Hiszen a víz alatt se fulladt meg, órákig a tenger fenekén mászkált, nem kell neki levegő, úgy jött ki. Még az óceán se bír vele. Mutasd a kardot.
A kardon semmi nyom.
- Él - mondta Nero - él és idejön, azóta itt is lehet, megszökött.
- Katonák őrzik a villát - szólt Anicertus - meg a tájékát is. Több, mint fűszál a mezőn.
- De ki van mellette?
- Oloaritus és Herkules.
- Csak kettő? Elbír velük.
- Azonnal vége volt - ismételte Anicetus - én szúrtam át.
- Nem hiszem - mondta a császár. - Látni akarom.
Anicetus és Poppaea egyszerre kérdezte:
- Te?
- Én - szólt Nero. - Most. Megnézem - tette hozzá, borzongva és mosolyogva az iszonyattól.
Poppaea lefeküdt, hogy a hosszú virrasztás után nyugodtan, elégedetten kialudja magát.
Nero és Anicetus pedig indult. Kocsi röpítette őket az éjszakában.
A lucrinumi villát csapatok állták körül. Nero bement.
Agrippinát közben ágyra emelték, a fejénél fáklyák égtek-sercegtek a csöndben.
Nero a hallgatástól elfogódott.
- Anyám - suttogta - szegény - és odaborult az ágyra.
A halott nagy volt. Olyan óriási, mint egy hegy. Mindenen uralkodott, most is erőszakosan.
- Milyen szép - mondta Nero - nem is tudtam, hogy ilyen szép. A keze - és felemelte hűlő kezét - finom és bársonyos. És karja is friss, majdnem fiatalos. De válla az férfias. És horpadt. Itt beroskasztotta az evező. Kár érte. A szeme - beletekintett - az gonosz. Anicetus mért nem beszélsz?
- Mit beszéljek?
- Igaz, te föl se foghatod, mi történt itt. Az Atreus-család minden tragédiája semmi ehhez. Én pedig itt vagyok és látom.
Felkelt az ágy mellől, kiegyenesedett és figyelte hideg szemmel, élesen a fekvőt.
- Énekeljünk - mondta - és énekelni kezdett. - Ó anyám és apám Klytaimnestra-Agrippina és Agamemnon-Domitius, fiatalok, az árva Orestes, az őrjöngő színész és vad költő mit is áldozhat tinektek? Íme csak dalt és könnyet. Meg szenvedést, mely végtelen. Az anya életet ád fiának és fia halált ad az anyának. Most kifizették egymást. Mert az anya, így mondja a pásztorének, az élettel együtt átnyújtja a halált is. Kiabáljunk kissé fiacskáim, hogy a halott süket füle is meghallja és lásson a vak szem, melyen sötétség ül. Menj a Hades ölébe, ki ellenem törtél, gyilkos, ki fölvirágoztattál és meggyilkoltál. Hiszen én már nem is élek. Csak kísértet vagyok, vérrel táplálkozó és holdfényen sunyító. Nem félek tőled. Te szörnyű vagy. De én még szörnyűbb. Áldásom reád, édes kígyó. Most pedig megyek. Jajgató sziklák, síró folyamok, lázongó tüzek, felétek megyek.
Indulni akart, de visszatorpant.
- Itt vannak ezek is? - mondta ámulva. - Minden úgy, ahogy ottan. Szóról-szóra. Az ajtónál fogatlan fúriák, vénasszonyszájjal. És az erinysek. Ősz, véres fürtökkel. Lekuksolnak a küszöbre. Csakhogy ezek nem sivalkodnak, hanem kacagnak. Ezt megtiltom. Ne nevessetek többet. Engedjetek innen, nőstényfarkasok. Tragédia - szólt rekedten -, tragédia, tragédia.
Kinn a csapatok a távozó császár tiszteletére trombitáltak.
- Ne trombitáljanak - mondta ingerülten.
Hogy a villába érkezett, még sötét volt. Egyedül ment be.
Megállt a szoba közepén. A trombitát még mindig fújták.
- Mit trombitálnak? - kérdezte nyöszörögve önmagától.
Aztán kiszólt, igénytelenül, könyörögve:
- Ne trombitáljanak.
Poppaeához akart jutni, ki valamelyik hátsó szobában aludt, de az ismeretlen villában nem tudta a járást és egyik teremben megbotlott, leesett a földre. Ott maradt. Nem akart felkelni. Letépte a maszkját. Most arca meztelen volt. Azt tapogatta sokáig a sötétben.
Amikor szürkült, hajnal felé, Poppaea megtalálta: a földön kuporgott, fejét előreszegte, bámult maga elé. Mellette álarca. Két keze ütemes mozdulattal simogatta a földet.
- Mit csinálsz itt? - kérdezte Poppaea riadtan.
A császár beszélni akart, de erőlködő nyelve nem tudott hangot adni. Keresett valamit, hogy eszébe jusson minden, amit régen elfelejtett. Keze pedig tovább mozgott, kaparászott, mintha betűket írna a földre.