Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 22. szám

Szentgyörgyi Sándor: Az istenkáromló

A gyulai országútra forrón tűzött a nap. A magas, örökké nyugtalan jegenyefák árnyékai keresztben végigfeküdtek rajta, végtelenek látszó lépcsőt alkottak az útból, mely kanyargott néhányat, dombra kapaszkodott a messzeségben s összeért az éggel, mintha onnan omlott volna alá, mint Jákob lajtorjája. Csönd volt, s ezt csak a szarka fecsegő csörgése zavarta, amint fáról-fára szállt, mintha perlekedne valakivel.

Pedig az út majdnem üres volt, öreg koldus kocogott csak rajta, elnyűtt ruhában, görcsös bottal a kezében. Nyakában kopott tarisznya csüngött, elöl-hátul más színű kabátja pedig, mintha a meleget nem is érezné, nyakáig volt begombolva. A szarkával nem törődött, feje lelógott s rongyos cipőit nézte, melyeket egyenletesen, szép fehérre lepett be az út pora.

Az út oldalán, arasznyi kukorica között a szél játszott, kilendült néha az útra, felszántotta a port, apró, billegő tölcsérekbe penderült, de mikor látta, hogy a koldus rá sem hederít, haragosan bújt vissza a kukoricásba s kedvére ijesztgette a zsenge, hajlongó leveleket. Azután kapta magát, elszaladt Gyulára, s elhozta a békésen csendülő déli harangszót. Erre már az öreg is felkapta a fejét. Felnézett az égre, a napra, mintha meggyőződni akart volna, hogy dél van-e csakugyan? Megtapogatta tarisznyáját, inkább szokásból, mert úgyis tudta, hogy üres és folytatta útját. A falut néhány óra alatt elérni s ha nem, az sem baj, megszokta már a koplalást.

Hogy honnan jön, azt nem tudta, azt sem, hogy hová fog elérni, de nem is törődött vele. Úgyis elfelejtené, meg azután nem is akadt soha senki, akit érdekelt volna, hogy honnan jön, hová megy, mily utakon jár és miért. Néhány krajcár, egy darab kenyér, ennyi még a legfösvényebb faluból is kikerült s elég volt arra, hogy éhen ne vesszen. Meghált a kazlak alatt, ha kellett az erdőben, kiállta a zivatart, a jégesőt, a nyár melegét s a tél hidegét. Nem ártott neki semmi, nem bántotta senki, rótta az utakat cél és irány nélkül, kezdetben ugyan azzal a szándékkal, hogy eljusson valahová, később, hogy megöregedett s munkától elszokott, kényszerűségből. És otthon érezte magát mindenütt. Ismerte az erdő fáit, a rét, a mező virágait, a madarakat, a szeleket s a felhőket.

S így azután nem is volt egyedül soha. Ha elfáradt, lehevert valahol, szóba állt a csevegő, csobogó patakkal, a bólogató vadvirágokkal. Kikérdezte, hogy nem bántotta-e őket senki, a felhőket, hogy hová mennek, merre jártak? Ha találkozott vele, megbízta a szélvészt s a fergeteget, hogy tanítsa emberségre a falut, melynek lakói fösvények voltak, melynek fiai megdobálták s melynek kutyái megtépázták. Ismerte minden madár füttyét, csalogató szavát, oda hívta őket maga köré, kiöntötte előttük tarisznyájából a morzsákat, szívéből annak minden búját-baját.

De az embereket nem szerette. Ha kinyújtott keze üresen maradt, keserűség nélkül mormolta: Tudtam, hogy ilyenek vagytok, tudtam, de jobb így, nem kell semmit megköszönnöm!

Jó órát haladt már, mikor az út kanyargott egyet s a szőlődombok mögött meglátta a karcsú, fehér templomtornyot. Tekintélyes csürhe loholt a dombok alján kanyargó patak felé, a kanászfiú durrogó ostorával szaporán biztatta őket s gömbölyű libáktól fehérlett a tarló.

- Frissen meszelt a templom, liba, disznó bőven, szép fekete a szántó, nehéz kalász hajlik éretten kasza-sarló alá - tűnődött a koldus - két kézzel osztja itt az Isten az áldást, jut belőle talán nekem is...

Bizalommal kopogtatott az első ajtón, de hiába. A második házban sem volt semmi az ő számára. A fél falut végigkoldulta már, de mintha csak összebeszéltek volna, egy krajcárt, egy falat kenyeret nem juttatott neki senki. Elérte a kocsmát.

Pipázó, erőtől, jóléttől duzzadó férfi állt az ajtóban.

- Jól tartja a falu ezt is - gondolta magában s haragosan azzal az eltökélt szándékkal nyomta fejébe kalapját, hogy nem kér már ebben a faluban senkitől, mégis megsüvegelte, mikor eléje ért ,de csak akkor állt meg, mikor látta, hogy a kocsmáros zsebébe nyúl.

Már kinyújtotta a kezét, de a kocsmáros meggondolta magát.

- Jöjjön be öreg és igyon egyet az egészségemre - megkínálom - tette még hozzá, mikor észrevette, hogy a koldus menni készül és besietett az ivóba. Az öreg tűnődött egy percig, aztán bement ő is a kocsmáros után, s leült, közel az ajtóhoz egy székre. A kocsmáros pohár bort tett eléje azután nekidőlt a falnak s beszélgetni kezdett vele.

- Honnan atyafi?

- A szomszéd faluból.

- Berkesből?

- Tudja a fránya! - felelt az öreg haragosan a kérdések miatt s már bánta, hogy betért.

- Hát nem odavaló?

- Nem én. Nincs nekem tanyám, ma itt vagyok - bár itt sem volnék - s holnap ott. - Felkapta a poharat s nagyot hörpintett.

- Az a falu Berkes volt, ez meg Gyula - magyarázott a kocsmáros.

A koldus összerezzent. Kezéből majd kiesett a pohár. Sietve letette.

- Gyula? A bányai járásban? - kérdezte halkan.

- Az, az!

Vendég jött. A kocsmáros elment tőle s ő ijedten nézett ki az ablakon.

- Gyula a bányai járásban - mormolta s fejével bólogatott. - Rég itt van már kocsmáros úr?

- Itt születtem, de előttem az apám bírta a kocsmát.

- Nem ismerte a Bengyel Jóskát?

- Bengyel Jóskát? Én nem, de hallottam már róla eleget. Itt nőtt fel s innen ment világgá. Kend ismeri tán?

- Ismertem - felelt a koldus tétován - de már régen volt, nem tudom mi van vele, hová lett...

- Azt mondják - felelt a kocsmáros - felvitte az Isten a dolgát, gazdag ember lett belőle, a gróf úr jóvoltából.

- Dehogy lett - szólt az öreg lehajtott fejjel - dehogy lett. Nyomorultan tengeti az életét ő is. A gróf úr segítette egy ideig, de azután levette róla a kezét, éppen akkor, mikor legnagyobb szükség lett volna az ő támogatására. Hogy miért? Azt mondták, megfeledkezett róla. Egy ideig még tanult a maga erejéből, küzdött, nyomorgott, megbetegedett s mire ismét egészséges lett, kikopott mindenéből. Munkát keresett, kapott is, de nem neki valót, nehezet, mit el nem bírt s ágynak esett újból. Hónapokat töltött kórházban s mikor újra kikerült, bejárta a várost munka után, de hiába volt minden. A város belsejéből kikerült a külvárosokba, onnan a falvakba, de nem volt rá szükség sehol s egyszerre csak kinn találta magát az országúton. Nyakába vette a világot, lassan elzüllött s olyan csavargó-féle lett belőle, mint amilyen én vagyok. Pedig kár volt érte, sokra vihette volna különben...

- No nézd csak - szólt a vendég - itt meg azt mondják, híres, gazdag ember lett belőle. Szidták is mindig, mint a bokrot. A Krisztusát is, melyet a falunak küldött valamikor, elvitték a templom elől ki a falu végére.

- És mi került a helyére? - kérdezte az öreg csendesen.

- Egy új, egy öntöttvas Krisztus. Az uraságtól kaptuk, be van aranyozva, cifra, ragyogó, nincs párja hét határban!

A koldus összezsugorodott ülőhelyén. Megfogta poharát, de újra eltolta magától. Kezébe vette botját s felállt.

- Isten áldja meg kocsmáros úr, mennem kell...

- Ugyan hová? A borát sem itta ki még!

- Elszoktam tőle, nem bírom. Isten áldja meg magukat.

Kisietett a kocsmából, gyorsan fordult a sarok körül, de ott hirtelen megállott. Ott volt előtte a templom s ott állt a tér közepén az új Krisztus, a ragyogó, aranyos. A nap rásütött, árny nem volt rajta s a sok csillogó reflextől egyetlen sárga, ragyogó tömegnek látszott.

Bengyel Jóska szája szánakozó, megvető mosolyra húzódott.

- Nem a Megváltót jelképezi ez, hanem Mammont!

Körülnézett lopva a téren. Változatlanul állott még minden a maga helyén, mint valamikor régen. - Ott van még a ház, melyben Bordásék laktak, ott az is, hol az ő Peti barátja lakott, kivel együtt őrizték a libákat, malacokat. Ott az iskola... amott lakott a jegyző... ott a tanító s ott áll még az a vén körtefa is, melyet annyiszor megdézsmált... ott van az a kis ház, az a kis kert, ahol Ő lakott valamikor... a szőke, vagy barna kislány...régen volt, azt sem tudja már, Julis, vagy Maris volt a neve... Az iskola mögül idelátszott annak a háznak a teteje is, ahol gyerekkorát élte.

Bengyel Jóska eleget látott, lassan elfordult, elhagyta a teret s végig ment a falun, mely már jóval lejjebb végződött, mint gyerekkorában. A falu végén, de már kinn a mezőkön, félig elkorhadt feszületen lógott az ő Krisztusa. Messziről látta már, lassan közeledett a kereszthez s leült anélkül, hogy felnézett volna rá, szemben vele az árokpartra. Botjára támasztotta az állát s lehunyta a szemét.

A nap éppen a hátába tűzött, forrón, izzasztón, de nem törődött vele. Sokáig ült egy helyben, a délután már elmúlott s megértette ezernyi jelből, hogy alkonyodik. Hallotta, hogy mint terelik hazafelé a csordát, hallotta a kolompok csengését, az ostorok pattogását, a kutyák ugatását, de ki nem nyitotta a szemét s bár mindenről tudomást vett, gyerekkorára gondolt.

Látta magát, négy-öt lúddal a tarlón, azután megnőve egy kicsit, a csordánál. Látta a késnyeleket, botvégeket, melyeket ott faragott s melyek mindig díszesebbek lettek. Látta a Sánta tehén kis borját, melyet elsőnek faragott ki, a Morgó kutyát, a kisbojtárt, az öregbojtárt s azután a kis és nagy Krisztusok tömegét, melyeket búcsúba készülő asszonyok készíttettek nála. Ezek révén került össze a Gróf úrral, ki meglátta egyik cselédjénél az annak faragott feszületet. Másnap már fenn volt a kastélyban és harmadnapra üveges kocsi vitte le a vasúthoz, a városba. Amint megérkezett s a Gróf úr gondoskodása révén lakással, iskolával és miegyébbel rendbe jött, hozzáfogott ennek a Krisztusnak megfaragásához. Lelkesedéssel dolgozott, örömmel alkalmazta mindazt, amit közben megtanult s mikor elkészült vele, elküldte szülőfalujának ajándékba, hálából.

Pap, tanító, jegyző mind írtak neki akkor, köszönve a falu nevében az ajándékot, tehetségét magasztalva, sikert, hírnevet jósolva neki. Buzgalommal tanult, dolgozott, a haladásnak, fejlődésnek minden nap újabb fokát érte el és ekkor váratlanul vége szakadt a Gróf úr támogatásának. Küzdelmes nehéz napok jöttek, nélkülözések, betegség.

Innen kezdve Bengyel Jóska már nem látott semmit tisztán. Kórházszoba, menhely, lebujok képe merült fel szeme előtt, hová az élet hajótöröttjei húzódtak, csatakos, külvárosi, néptelen utcák, bezárt kapuk, azután egy végtelen fehér vonalat látott, mely kivezetett ebből a káoszból, tanyák, szántók, erdők mellett, falvakon keresztül, ide a kereszt elé, ahol most ül.

Kinyitotta a szemét s az árnyékát nézte, mely megnyúlva húzódott előtte a kereszt talpáig Tekintete lassan siklott felfelé s megállt a Krisztus lábánál.

Kritikus, műértő pillantással nézte az egymásra fektetett lábakat, szigorúan, mint elkészült munkáinál tenni szokta. A lábak után a térdeket nézte sokáig, azután a lágyékra került a sor s mikor a melléig ért, majdnem felkiáltott, mikor olajfesték nyomait látta. Most már végigmérte egy pillantással az egész alakot s keserűséggel tapasztalta, hogy kontár kezek bemázolták azt a szép szenvedő fejet, melynek lemondó, de lemondásában is magasztos kifejezését, áhítatos ihlettséggel faragta meg valamikor. A teste is be volt festve, de onnan leverte az eső, lepattogtatta a nap, de az előrehajló fej arcában ott ült még a festék, mely által vigyorgó torzképet nyomorított valaki abból a beszédes, szép fejből.

Felugrott, átfutott a kereszthez s mikor azt látta, hogy egy szeg tartja csak rajta az alakot, megfogta s lerántotta.

Úgy érezte, jussa van hozzá, visszaveheti, mint hálátlantól a meg nem becsült ajándékot. Haragosan darabokra akarta törni, de elérzékenyült s másra gondolt. Felvette a földön heverő alakot, magához szorította, mind kedvesét a szerelmes legény, mint féltett kincsét a fukar s reszkető kezekkel, könnyes szemekkel nekivágott a réteken át az erdőnek, mely ott kéklett a domb tetején.

Visszanézett néhányszor, nem látja-e valaki a falu népe közül s minél közelebb ért az erdőhöz, annál izgatottabb lett, félelme is, hogy megláthatnák, fokozódott. Futva gázolt át az utolsó fekete szántón s kimerülten ért a fák alá.

Ott még egyszer visszanézett. Azt hitte, nem látta senki s nyugodtabban ment már beljebb az erdőbe. Irtásra ért, mely utcaszerűen húzódott, de nem érezte magát biztonságban és sietve letért róla. Fiatal erdőbe jutott azután, mely megtépte ruháját, arcát, kezeit. Egy csörgő szarka nyomon követte itt is és nem maradt el tőle, hiába biztatgatta szép szóval, hessegette fenyegetéssel. A fiatal erdő véget ért hamar, s az öreg erdő csendes öle fogadta. De azért csak tovább sietett, óvatosan kerülte a ropogó, száraz ágakat, zörgő falevéltorlaszokat s a tisztásokat, hová besütött még a délutáni nap ferde sugarakkal.

Locsogó patakot ért, lement annak völgyébe s a hegyekről legördült mohos sziklák között ment tovább, kékes, félhomályba vont völgybe. Csak akkor állt meg, mikor hatalmas, összetorlódott sziklatömbhöz ért, melyek falként zárták el útját. Előre nem juthatott s nem érzett már magában elég erőt arra, hogy a patak magas partjára felkapaszkodjon. Nem messze tőle virágos, kis partsáv húzódott, elment oda. Letört néhány leveles, zöld gallyat, leterítette őket a földre s ráfektette a Krisztusát, melyet már alig tudott tartani.

- Így - szólt hangosan - itt hagyom, jobb helye lesz itt, mint az emberek között.

Gyorsan megfordult, hogy tovább siessen, de nem jutott messzire.

- Mintha panaszkodna, sóhajtana valaki ott a bokrok alján! - Visszanézett. Üres volt az erdő, egy elcsúfított fakrisztus feküdt csak a földön. - Az volt talán?

Lassan visszatért hozzá s botjára támaszkodva nézett le rája. S amint elnézte földön fekvő alkotását, úgy érezte, mintha csendes szemrehányást tett volna az neki azért, mert elhagyni akarja. Mondani akart valamit, felelni, mentegetődzni az el sem hangzott szemrehányásra, de torka összeszorult, ajka megrándult, nagy könnycseppek gördültek szeméből, végigperegtek arcán, szakállán s koppanva estek a kiszáradt faragásra.

A háta meggörbült, a térde lassan megrogyott s ledőlt az alak mellé a földre. Átkarolta, s mint az anya dünnyögő gyermekéhez, úgy beszélt hozzá megcsukló hangon, könnyek között. Becézte, simogatta, elmondta, hogy szereti, jobban, mint ember saját alkotását valaha szeretni tudta, hogy magával vinné, de nem bírja. Elmondta neki azt is, hogy elaggott azóta, hogy elváltak egymástól s nem tehet róla, hogy idegenek elcsúfították, bemázolták s kiüldözték arról a helyről, melyen állani méltó volt, hogy legjobb alkotásának tartja, melynek a legjobban örült s mely a legtöbb bánatot okozta neki.

Mikor kiöntötte bánatát, felállt, letört még egy csomó ágat s szépen letakargatta. Csak az arcát hagyta szabadon. De az arc így egyedül olyan csúnya volt, hogy haragosan szórta le róla ismét az ágakat. Nem tudta, hogy mit tegyen s körülnézett.

Furcsa morajlás jött a falu irányából s egyszerre, mintha a földből bújtak volna elő, minden fa, minden bokor mögül felhevült arcú, ordítozó, fenyegetőző asszonyok, férfiak, gyerekek törtek előre a feléje tartottak mindnyájan.

Bengyel Jóska ámulva nézte őket s nem tudta megérteni, honnan jöttek, mit akarnak? Kormos férfi rohant elöl, forgó szemében dühös haraggal.

- Ez alighanem a falu kovácsa! - gondolta magában Bengyel Jóska, de tovább nem jutott, mert a kormos alak egy ugrással mellette termett, hatalmas ökle lesújtott s Bengyel Jóska halántékon találva, jajszó nélkül rogyott a Krisztusa mellé.

Az ütés nyomán sötétség támadt körülötte s mélységes csend, mely megszakadt néha, lárma, ordítozás váltotta fel, de a sötétség még nem múlott el, mégis érezte már, hogy támogatják két oldalt, köveken, bokrokon vonják át. Ráeszmélt azután, hogy lába van, emelni kellene őket s amint lépést akart tartani a mellette haladókkal, kinyitotta a szemét. Veresnyakú parasztokat, zilálthajú, kócos asszonyokat látott maga előtt, hangos lármába verődve, egy tömegben. Csak a hátukat látta s a tömeg élén, magasan a fejek fölött az ő Krisztusát!

Ő volt az egyetlen, aki visszafordult s Bengyel Jóska csak őt nézte szakadatlanul. Vasmarokkal fogták a csuklóját, kétoldalt támogatták a hóna alatt s húzták, vonták, ha lába megrogyott. Bengyel Jóska nem nézett oldalt, nem törődött vele, kik viszik, hová, miért, csak azt látta, hogy kiértek az erdőből, veres napfényben fürdik a Krisztusa, mintha mosoly ülne az arcában s a szúette faragás olyan, mintha aranyba fürösztötték volna.

- Megbolondultak az emberek! - gondolta magában. - Diadalmenetben viszik most vissza a megvetett ajándékot. - Elfeledte az ökölcsapást s meggyőződött volt, hogy az emberek felismerték az értékét s visszaviszik, hogy felállítsák ismét a régi helyén. - Bizonyos, hogy ezt akarják!

Betértek az egyik utcára, a házból elősietők boldog mosollyal néztek fel a Krisztusra s felragyogott az arcuk.

- De miért válik a mosoly oly hamar fenyegető pillantássá arcukon, mikor őrá néznek? Kit illet, mikor azt mondják: Istenkáromló! Csavargó gazember!? Az én munkám ez, halljátok-e emberek? - dadogta Bengyel Jóska s ki akarta szabadítani a karját, hogy mellére verhessen.

Kegyetlenül megrázták s még erősebben fogták.

- A te munkád ez igen, meg is kapod érte a jutalmad! - szólt valaki a háta mögül s erre eszébe jutott az ökölcsapás. Homloka még most is sajgott s amint hátrafordult, hogy megnézze a fenyegetőt, homályba borult ismét minden körülötte.

Hosszú, sárga ház előtt álltak, mikor újra kinyitott a szemét, a Krisztusát éppen akkor vitték be a kapun s nemsokára őt is utána vezették. Keskeny, visszhangos folyosóra tértek bele, kinyitottak egy ajtót s betaszították valahova.

Megbotlott a küszöbön s arcra esve vágódott végig a padlón. Estében látta még, hogy ablak van előtte a falban, hallotta még, amint becsapták mögötte az ajtót, azután már csak a homloka sajgását érezte, de hosszú ideig nem látott, nem hallott semmit.

Végre azután megint csak a lárma emlékeztette valamire, de soká tartott, míg eszébe jutott minden. Felemelte egy kissé a fejét s az ablak felé nézett. Ember-ember hátán szorongott kívül, összevissza ordítoztak ökölbeszorult kezük benyúlt a nyitott ablakon, fenyegettek, rázták az ablakrácsot, mint a veszettek.

Bengyel Jóska az egyik sarokba mászott, hogy ne lássa őket, hátát a falnak támasztotta s kinyújtotta lábát a padlón. Akkor látta csak, hogy nincs egyedül a szobában, vele van a Krisztusa is, ott a másik sarokban, szépen a falhoz támasztva.

S a lármázók feje fölött besütött az utolsó napsugár a szobába, végigfeküdt a padlón s elindult a Krisztus felé. Elöntötte rajta aranyát, végigcsókolta tagjait, a fejénél megállt s glóriát font köréje.

Az arca magasztos, fájdalmas ajka körül a szenvedők, bánkódók isteni vigasztaló mosolya ül s a mosolya ígéret, boldogító kegyelem.

Bengyel Jóska ugyanúgy mosolyog már, mint a Krisztusa fáradt teste lesiklik a fal mellé, szeme lezárul s öntudatlanul csúszik a padlón a másik sarok felé. Átkarolja a szobor lábát, nem tud, nem hall már semmit, de lát lehunyt szemmel is és nem csodálkozik rajta, mikor azt látja, hogy a sarokból kilép egy másik Krisztus, hosszú fehér köntösben, szelíden mosolyogva. Lehajol hozzá, felemeli a földről, kézen fogva vezeti az ajtóhoz, mely kivágódik, illatár ömlik be rajta, káprázatos napsütés, színekből, hangokból szőtt boldogság. A küszöbről még visszafordul, látja a földön heverő koldust, amint csontos, merev ujjakkal fogja át a faragott, sötétbarna szobrot, azután elfordul s elindul a zsongó, dallamos, illatterhes, ragyogó, nagy fényesség elébe...