Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 22. szám · / · Schöpflin Aladár: Mossóczy Pál szép nyara
A kis báró hangos robajjal nyomult be a szobába.
- Hát te alszol itt? - kiáltott nevetve, mialatt Mossóczy restelkedve feltápászkodott a chaise-longue-ről.
A kis báró hórihorgas figurája mögött egy alacsony termetű ember bátorkodott be a szobába. Furcsa kis ember volt, mintha csupa szögletből lett volna összeszabva, szögletes feje volt, hosszacska barna szakálla, szögletesre nyírva, a válla egyenes, csontos, széles, minden mozdulata csupa szögletesség. Gyűrött kukorica-nadrág volt rajta, kamásli és szögletes orrú durva cipő. Félszeg mozdulattal, elfogultan mosolyogva állt Mossóczy elé és nyújtotta feléje a kezét.
- Gibitz Adorján ispán vagyok - van szerencsém...
Mossóczy kezet adott, bemutatkozott, a kis báró meg lelkesen beszélt:
- Az ispán úr az én barátom. A legderekabb ember a vármegyében. Úgy vadászik, mint egy vadorzó, pompás vizslája van. Minden parasztlányt ismer, hej, nagy kutya az öreg...
Szeretettel veregette az ispán hátát, az arcán az a ragaszkodás ragyogott, amellyel falusi úri gyerekek szoktak viselkedni társadalmilag alattuk álló férfiak iránt, akik előtt nem kell úgy feszélyezni magukat, mint a maguk köréből való felnőttek előtt és akik készséges előmozdítói mindenféle kamaszos mulatságaiknak.
- Majd meglátod, nagyon jó barátságba kerülsz vele te is - biztatta a kis báró. Mossóczy meg öntudatlan próbálgatta, milyen színvonalra álljon az ispánnal szemben - a mai napon, mióta a vonatról leszállt, kezdte először próbálgatni, lemérni az embereket és a mérlegelés alapján állapítani meg hozzájuk való viszonyát. Egyelőre még csak zavarta ez a mérlegelés, új volt neki, hiszen eddig csak olyan emberekkel érintkezett, akikhez való viszonya adva volt: tanárokkal, diákpajtásokkal, rokonokkal, egyszerű polgárlányokkal, azoknak a fiúknak a szüleivel, akikhez órát adni járt. Pajtáskodás és alázatosság - csak ez a két attitude esett tapasztalatai körébe. Most érezte, ez a kör nagyon kitágul, nem tudott mit csinálni benne. Az ispánnal szemben azt tette, amit egy fiatal ember tesz, ha nem tudja, hogy viselkedjék: mosolygott.
- Mindjárt itt lesz az ebédidő - mondotta a kis báró az órájára nézve.
- Nekem még tiszta gallért is kell vennem - szólt Mossóczy s elkezdett a bőröndjében kotorászni. Tiszta gallért vett, tiszta fehér piké nyakkendőt kötött, a mandzsettáját kigombolta és megfordította.
- Nini milyen furcsa mandzsettája van - mondta a kis báró az ispánhoz fordulva. - Le lehet gombolni. Hát ez nincs az inghez hozzávarrva?
Kíváncsian, gyermekmódra megvizsgálta a mandzsetta felgombolásának szinte ravasz módját. Mossóczy meg nem árulta el, hogy ő meg olyan mandzsettát nem látott még, amely hozzá van az inghez varrva. Éles csengettyű-hang süvített végig a folyosón. Mossóczy megértette, hogy ez a jel az ebédhez, mialatt az ispán szögletes meghajlással elkövetkezett tőlük, a kis báró karon fogta leendő oktatóját a matematika mélységeiben és vezette a folyosón az ebédlő felé.
- Tudod - mondta fontoskodva - francia lány is van nálunk, jó pofa, próbáltam, de nem lehet vele semmire menni.
A francia lány ellenkező irányból néhány lépéssel előttük ment be az ebédlőbe, kezénél vezetve a kis baroneszkát, aki az elkényeztetett szép kis lányok szemtelen tekintetével nézett Mossóczyra, aztán hozzászaladt a francia lány szoknyájához és halkan kacagott. A francia lány, nagyon sovány, keskeny profilú kis barna teremtés, csak egy szemérmetes tekintetet vetett Mossóczyra, de ez olyan tekintet volt, amelyből nála tapasztaltabb fiatalember megismerte volna, hogy szemet vetett rá. Aztán a kislánnyal együtt besurrant az ajtón.
Az ebédlő nagyon tágas, hűvös szoba volt, egyik sarkában télikertféle, a másikban óriási, a falba beépített pohárszék, a középen nagy, masszív, szögletes asztal, zömök, kényelmes székekkel. A báróné az ablak melletti fülkében ült egy idegen férfival, akit a kis báró sem ismert. Mossóczy felismerte, amint feléje fordult: Vályi Róbert, az államépítészeti hivatal főnöke, akinek a kis fiát tanév közben tanította. Zavarba jött, megzavarta ennek az ismerősnek a felbukkanása, ebben az új környezetben is, ahol elvégre a főmérnök is csak alárendelt személy.
Vályi felismerte és kordiálisan nyújtott kezet, mikor a báróné be akarta neki mutatni Mossóczyt.
- Ismerjük mi már egymást, úgy-e Mossóczy úr - mondta a temperált környezethez képest túl hangosan. Mossóczy magában az állapította meg, hogy ez az ember, akit odahaza előkelő úriembernek tartott, s aki imponált neki az állásával, a modorával, elég közönségesen viselkedik.
Nem volt sok idő beszélgetésre, az inas már tálalt. A báróné a főmérnöknek baloldalán mutatott helyet, Sanyi báró, mint aki úgy is tudja a helyét, a jobb oldalán ült le s Mossóczyt maga mellé ültette. Vele szemben a kis baroneszka ült, a francia lány Mossóczyval került szembe. Mossóczy kínos zavarba jött. Feledékenységből-e, vagy mert nem látták szükségét, nem mutatták be a francia lánynak, s ő nem tudta, mit csináljon ebben a helyzetben, felálljon és bemutatkozzon-e, vagy hagyja úgy? Gyávaságból, hogy ne kelljen semmit tennie, az utóbbira határozta magát, bár azt hitte, csúnya sértést követ el és faragatlan fickó módjára viselkedik. Hozzá még az inas kékes-szürke csészében valami folyadékot tett le előtte, amiről nem tudta, mit kell vele csinálni. A bárónéra nézett, mikor látta, hogy ez ajkaihoz emeli a csészét és szürcsöl belőle, ő is úgy tett. Nagy csodálkozására húsleves volt a csészében. Sohasem hallotta, hogy a levest csészéből isszák. Újra feltámadt az aggodalma, amire már útközben a vonaton gondolt, hogy itt majd isten tudja micsoda furcsa ételeket tesznek elébe, amikről nem tudja, hogyan kell őket enni és még nevetségessé teszi magát valamivel. Az eszében kavarogtak mindazok az anekdoták az őri társaságba keveredett szegény diákról, aki megitta a szájvizet és megpaprikázta a fagylaltot. Aggódva nézett az inasra, mit fog majd most hozni, szilárdan elhatározta, hogy nem nyúl ételhez addig, amíg meg nem vigyázta, hogyan eszi a báróné. Nagy meglepetésére a következő fogás nem volt más, mint főtt marhahús krumplival és paradicsomszósszal. Megnyugodva fogott hozzá, csak keveset mert venni és csodálkozva nézte, hogy Sanyi báró alaposan megrakta a tányérját és szinte nekifeküdt az evésnek. No, ez a kamasz fiú nem viselkedik bárósan: gondolta. A tekintete most véletlenül rávetődött a francia lányra, aki felé eddig nem mert nézni. A lány, aki már rég kereste az alkalmat, hogy szóljon hozzá, mosolyogva mondta:
- Parlez-vous français, Monsieur?
Mossóczy két héttel ezelőtt kezdte nyaggatni a Poloetz-féle francia grammatikát, nagy nehezen, pirulva kereste össze a felelethez szükséges szavakat.
- Pas de tout.
Aztán úgy érezte, valami nevetséges szamárságot mondott és még jobban elpirult. Nem könnyű dolog bárói házban ebédelni. A francia lány is elpirult.
- Mais je vous donnerais de leçons - mondta azután olyan pillantással, amilyennel a nők ígérni szokta. Mossóczyt azonban még nagyobb zavarba hozta. Egy szót sem értett a lány beszédéből és most ostoba fatuskónak érezte magát, akinek nincs semmi joga itt lenni a főúri asztalnál.
Most a báróné szólt hozzá nyugodt, uralkodó pillantásával, felegyenesítve a már-már végképp egyensúlyát vesztett fiút.
- Nos, Mossóczy, hogy tetszik itt nálunk falun?
- Nagyon jól, nagyon szép itt - mondta Mossóczy hálásan.
Úgy nézett a bárónéra, mint biztos támaszára ebben a bizonytalan környezetben való tétovázásában. Valami különös megnyugtató légkört érzett a bárónéból kisugározni, amely eloszlatta az ő zavarát is. Most jutott eszébe, hogy ez a pár francia szó megoldott egy nehézséget, a bemutatkozás kérdését. Most már nem kell kerülnie a francia lány tekintetét.
- Szép vidék ez - mondta a főmérnök - pompás búzatermő föld. Hát még ha a micskei mocsarat lecsapoljuk!
Belemerült a bárónéval valami árokásások megbeszélésébe. Mossóczy most értette meg, miért van itt a főmérnök. Sanyi báró szuszogva evett, szótlanul, Mossóczy a bárónét figyelte. Az inas új tálat hordott körül, paprikás csirke volt benne, ebből már Mossóczy is bátrabban vett. Nézte a főmérnököt, jól megrakta a tányérját, a nagyobb darabokkal még csak boldogult valahogy, de egy szárnyát már sehogy sem tudta késsel-villával elintézni. Olyan mozdulatot tett, mintha kezébe akarná venni a csontot, de aztán hirtelen elkapta a kezét és tovább viaskodott a villával.
- Ne feszélyezze magát, főmérnök úr - mondta ekkor a báróné és egy kimondhatatlanul elegáns mozdulattal, hamiskásan mosolyogva, maga is finom ujjai közé vett egy csirkeszárnyat és elkezdte szopogatni. A főmérnök megkönnyebbülve, jóval kevésbé finom mozdulattal követte példáját.
- Csak így élvezi az ember igazán az ízét - mondta, hogy elleplezze zavara utolsó maradványát.
Mossóczy úgy nézte ezt a kis jelenetet, mint az úri tapintat soha nem látott mutatványát. Milyen kedvesen maszkírozta el a főmérnök ügyetlenkedését és milyen jól áll neki a kezébe vett csirkecsontocska! Ennek az asszonynak minden jól áll, akármit csinál. Ilyen az úri nő, amilyent ő eddig csak regényekből ismert. Különös fölényben érezte magát a főmérnökkel szemben, bizonyos kárörömmel nézte rusztikus evésmódját, gondolatban most már nem úgy állt vele szemben, mint a házi tanító a tanítványa apjával, hanem mint valaki, aki egy nehéz helyzetből ügyesebben vágta ki magát, mint ez a nagy darab ember.
Az inas bort hordott körül. Mossóczy mikor hozzá ért, intett neki, hogy ne töltsön.
- Maga nem iszik bort, Mossóczy? - kérdezte a báróné.
- Nem szoktam - felelt a fiú.
- Pedig rosszul teszi, mert ilyen finom bort nem kap akárhol - szólt közbe a főmérnök, letéve poharát, amelyet teljesen kiürített. Az inas újra töltött neki.
Mossóczy maga sem tudta miért utasította vissza a bort, hiszen nagyon is szerette. Ez csak olyan véletlen, ötletszerű gesztus volt tőle. Némi melankóliával gondolt arra, hogy most már aztán nem cáfolhatja meg magát, az egész nyáron nem fog ennél az asztalnál bort inni.
A főmérnök felemelte a poharát.
- A méltóságos háziasszony egészségére! - kiáltotta és felhajtotta a második poharat is. Mossóczy ezt nagyon közönséges dolognak találta, a színhellyel diszharmóniában lévőnek, a báróné ellenben kedves pillantással érintette poharát a főmérnökéhez és ivott egy korty bort. A hangulat, már mint a főmérnök hangulata, egészen fesztelen lett, a csirkeszárny és a két pohár bor elaltatta a feszélyezettségét. Hangosan beszélt, magyarázta a bárónénak az árokásást, a desszert-késsel vonalakat rajzolt keresztül-kasul az abroszon. Mossóczy azt állapította meg, hogy ez az árokhistória nagyon fontos lehet a bárónénak, azért hallgatja olyan figyelmesen és azért olyan türelmes a főmérnökkel szemben.
A francia lány zavarodottan pislogott Mossóczyra, szeretett volna neki mondani valamit, akármit, beszélgetést kezdeni vele, de hogyan, mikor nem értik egymás nyelvét? Sanyi bárónak mondott valamit, amit ez, befejezve hatalmas táplálkozási műveletét, lefordított magyarra.
- Te Pali, a Therčse azt mondja, sürgősen meg kell tanulnod franciául, mert különben hogy fogsz vele beszélni?
- Majd szótárt hozok az asztalhoz, jó? - mondta Mossóczy nevetve. Most már egész biztosnak érezte magát, most már nem történhetik vele semmi ügyetlenség. Az az érzése volt, mintha valami vizsgát jól letett volna. Mire a gyümölcshöz értek, már természetesnek találta, hogy a barackot késsel-villával hámozva kell enni, ahogy a bárónétól látta. Mikor aztán átmentek a szomszéd dohányzóba és ő rágyújtott a feketekávé mellé élete első egyiptomi cigarettájára, nagyon jól érezte magát. A kis báróval beszélgetett és a bárónét nézte, amint a főmérnökkel folytatta a tanácskozást. Az arcában rendkívüli intelligenciát látott, az ajkán a hallott dolgok teljes megértésének mosolya ült, az orra cimpáján néha valami finom reszketés futott végig és a kézmozdulata, amivel a cigarettát néha a szájához emelte, egész különösen elegáns és kifejező volt. Mossóczy nem tudta, hogy s miképp, de nagyon nemes fajú, tiszta vérű állatokra kellett gondolnia. Most vette észre, hogy a bárónénak a felső ajka fölé valami finom sötét vonal van lehelve, könnyű bajuszpehely. Ez is nagyon tetszett neki.