Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 21. szám · / · Figyelő
Filmharmonikus zenekarunknak Dante-Liszt emlékhangversenyén, hosszú pihenés után ismét odakerült a karmesteri kótaállványra Liszt Dante-szimfóniájának vezérkönyve. Ezúttal Kerner István biztos pálcája nyomán hangzott el a liszti fantáziának évszázadok kultúráit egybemarkoló alkotása, melyet testvérével: a Faust-szimfóniával együtt legelőkelőbb hely illet a forradalmak utáni Európa szellemi termésében. Goethe nem szerette Dante mindent felsőfokra hevítő, nagyzoló modorát, mi úgy találjuk, hogy ezt a szemrehányást inkább az olasz költő szellemétől megihletett magyar zeneszerző érdemli, mert míg az Isteni színjáték tercináinak acélgyűrűjéből az igazi emberiesség melegsége ütközik ki, addig Liszt korlátlan csapongásában hiába keressük a mély, tiszta lírát. Dante a középkor dogmatikus ridegségéből és misztikus szertartásosságából a renaissancehoz vezető úton haladt, Liszt az ember erkölcsi hivatásáért szinte asztétikusan harcoló forradalmak lüktető forróságából, szertartásos és hideg, az emberek erkölcsi kényelméből csillogó kultúrát kovácsoló neokatolicizmusba kívánkozó kor gyermeke. Liszt nem az emberi belső küzdelem tárgyiasítására törekszik, ő inkább érzéseinktől független (legfeljebb az esztétikai hedonizmusból táplálkozó), ragyogó, nagyszerű baldachint feszít az emberi nyomor fölé, a Szent, az Isteni kultúráját akarja, mely előtt semmivé enyészik minden kicsinyes földi szenvedés. Ezek a ragyogó látomások azonban csak akkor meggyőzőek és tiszták, ha éppen abból a "kicsinyes" földi szenvedésből fakadnak. Lisztnél sajnos egészen más a forrásuk. Az ő kultusza kellemetlenül módszeres, utilitarisztikus, hiányzik belőle a kiharcolt vallás őszintesége. Liszt művészetében hamis hang a vallásosság, mely misztikumával hedonizmust, kenetteljességével világiasságot takar. Ezért Liszt eszmeileg korára áldatlan hatást gyakorolt, nem kis részben az ő bűne, hogy a Meistersinger nagyszerűen protestáns életerejű komponistájából a Parsival kenetes prédikátora lett. A jellemzően neokatolikus elem veszedelmesen megbontotta Liszt műveinek egységét, és kiszolgáltatta őt magát annak a kultúrszomjas esztétikumnak, mely egyéniségét az eklektikusság színeivel festi tarkára.
Az új-katolicizmus, igaz, elterelte Liszt Ferencet a tiszta őszinte líra útjáról, de viszont rendkívül megtermékenyítette titáni képzeletét. Ahol ez a hihetetlen gazdag forradalmi fantázia kizárólagos uralomra jut, ott feledtetni, illetve kiegyenlíteni képes mindama hibákat, melyeket említettünk. Az önfertőző esztétizálás szétmorzsolódik a víziós megszállottság súlya alatt: Liszt rabja lesz saját démoni ötleteinek. Az Infernó kapujának megrázó harsonáiból, az Allegro frenetico vad tobzódásából kiizzik a valódi Liszt egyéni alakja. Hideg és metsző a frenetico főmotívuma, könyörtelen a basszusok fenyegető dörgése, reménytelen a hegedűk jajgatása. Teljesen ellenkező természetű ez a temperamentum, mint Beethoven, vagy mondjuk még inkább Schumann szenvedélye. Floresztán legféktelenebb dühöngésében is ott zokog a forró emberi érzések expresszivója. Schumann meg sem értett olyan zenét, mely nem lírai érzések kifejezője, emlékezzünk csak milyen tanácstalanul áll szemben a Chopin b-moll szonáta nagyszerű fináléjával, "Musik ist das nicht": ez az utolsó észrevétele. Liszt antilírikus szenvedélye (a szenvedély szó tulajdonképpen nem is jól illik ide) előfutára két nagy modern vérmérsékletnek: Bartóknak és Sztravinszkijnek. Liszt eklekticizmusa is egyénivé tisztul, ha képzeletének hőmérséklete elég magas fokra emelkedik. Elkapja ugyan nagy megihletőinek: Bachnak, vagy Beethovennek egy-egy hangját, de azt képzeletével a szertelenbe fokozva egyénivé varázsolja, így szélesíti pl. gigantikus arányokra Beethoven Op. 111-ének introdukcióját a Dante-szonáta bevezetésében. Az Infernóban Liszt legmegkapóbb lírai gondolatának gyökere szintén Beethovenhez nyúlik vissza. A "quasi Andante ma sempre un poco mosso" basszusklarinét recitativójára gondolok, mely kétségkívül a nagy asz-dúr szonáta Ariosó dolentejéből indul ki. Ezt a végtelen fájdalmas motívumot egyébként már a János-passió "Es ist vollbracht"-ja után megcsendülő gamba-szólóból is ismerjük. A csupa- érzés dallamból Liszt nagyzenekari beállítása vigasztalanságában megrázó képet állít elénk: az allegro frenetico tombolását már a halkan dobogó üstdobok gyászos, feszült csendje váltotta fel. A fojtott kürtök és a fagottok orgonapontszerűen kitartott akkordja felett megindul a hangfogós hegedűs siránkozása kistercben felfelé szaladó fuvola-staccatók és hárfaglisszandóktól kísérve. S csak mikor már a jajgatás kísérteties csöndbe hal, akkor szólal meg a basszusklarinét említett recitativója, melyet azután hárfa kíséret mellett az angol-kürt vesz át és sző tovább: "Nessun maggior dolore, che ricordarsi del tempo felice nella miseria." A líra felett itt is fantázia uralkodik. Ez a viszony azonban megváltozik a rákövetkező Andante amorózóban, mely éppen azért az Infernó egyetlen sebezhető pontja. Ez az érzelmeskedő, szinte Csajkovszkij brutális közönségességére emlékeztető dallam, még azzal a helyzeti energiával sem dicsekedhetik, mely egyébként Liszt trivialitását a zseniális felépítés kereteibe illeszkedve elviselhetővé teszi. Ezen csak keveset segít a borzalmas hárfaglisszandók süvöltése. Hol van ez Wagner német életerőtől duzzadó dallamvonalától, pl. a szélesen áradó szerelmi motívumtól, vagy a győzelmesen dagadó Kunt-motívumtól a Meistersingerben. Bizony örülünk, mikor a Tempo primo grotesk üstdobjai és pizzicatói felhangzanak és megcsendül a "lästerndes Hohngelächter" a mélyhegedűn s a klarinétokon.
A Purgatórium első tétele legnagyszerűbb példa Liszt "al fresco" dolgozásmódjára. Itt minden csak körülírás, minden a sorra kerülő új ország borongó félhomályára, égbekívánkozó vágyódására van "beállítva". Az egymást felváltó oboa, angolkürt és klarinét szelíd reménysugarakkal szövi keresztül a hárfák és hegedűk monoton zúgását. A hangulat eszmei tartalmának szimbolizálása: ez Liszt minden törekvése. Ezért az abszolút zenei szerkezet meglazul, a dallam is elég jelentéktelen, noha felfelé karoló vonalával nagyszerűen érzékíti a szenvedő lelkek égi vigasztól táplált reménykedését. Ez a hangulatfestő programzene természetesen nem éri el az Infernó intenzitását. A Purgatorio első részében az öntudatos programszerűség és esztétikum nem merült el a fantázia máskor kizárólagosan rabul ejtő képeibe. Ezt csak a Lamentoso nagyszerű fugatójában s az azt követő rövid fejezetben sikerült Lisztnek újból elérnie.
A művet befejező Magnificattal ismét észrevételeink kiinduló pontjához: a neokatolikus, szertartásos Liszthez érkezünk. A gregorián stílus pózába öltözve, a másodlagosság kellemetlen mellékízével: elképzelhető legszerencsétlenebb befejezése a grandiózus alkotásnak. Liszt Wagner tanácsára hagyta el a paradicsom megkomponálását, így azután a menny gyönyöreiben megoldódó szenvedés felszabaduló örömujjongása helyett: álszent, merev liturgiát kapunk. Igaz, hogy Dante maga is beleesett ugyanebbe a hibába: a középkor dogmatikus, misztikus ideológiája utána nyúlt és őt is visszarántotta a költészet életes, szabad anarchiájából. Liszt Ferencet a már-már feltámadó francia új katolicizmus hódította meg: Dantéban a víziós elem után a liturgikus ornamentika vonzotta legjobban képzeletét. S míg a protestáns vallásos művészet, ha fáradtan, s Bach győzelmes prófétaságából a Brahms Requiem sötét filozófiájába hanyatolva is, de megtartotta az élettel mélyen etikus kapcsolatát, addig Liszt vallásos stílusa, így a Dante szimfónia befejezése, a templomi dekoráció szerepére süllyedt: esztétikussá, másodlagossá, élettelenné vált.