Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 21. szám · / · Kosztolányi Dezső: A véres költő

Kosztolányi Dezső: A véres költő
- Regény -
XX. DIADAL

A császár sokáig aludt. Kövér álom táplálta, mely jóleső lanyhasággal duzzasztotta tagjait.

Már magasan állott a nap, mikor kinyitotta szemét és arcát megcsiklandozta a napsugár, mely nagy-nagy boldogságot hozott messziről, a gyermekkor ébredéseiből. Körötte koszorúk, a tegnapi est zsákmányai.

Frissen tekintett feléjük. Egészen ki volt aludva. Az a kellemes bágyadás lankasztotta, mint hosszú álmok után, mikor a teste mintegy megértve; gyümölcsként, természetesen válik el az ágytól, nem kíván semmit, csak még kissé dőzsöl a nyugalom bőségében.

Csigás haja rendetlenül hullt homlokára. Most majdnem szépnek lehetett mondani. Amint ingéből kibomlott rózsaszín nyaka és szőrtelen melle, egy elégedett fiatalember képét mutatta, egy beérkezett művész volt, aki élvezi kellemes emlékeit és azokra a küzdelmekre gondol, melyek valaha a célratörés sanyarúságában keserítették napjait.

- Hahaha - kacagott - hahaha - és torkát az édesség karcolta s visszakérődzte még egyszer, míg meg nem unta.

Rugdalózott a rengeteg ágyon, hogy a testében fölgyűlt erőfelesleget valahogy foglalkoztassa. Majd megállapította, hogy a föld nem olyan rossz, ahogy képzelte, az emberek általában kedvesek, csak tudni kell velük bánni. Kinn a kék és forró tavasz virágpelyheket sodrott a verőfényben. Siker és mámor ragyogott feléje. Miért is botorkált annyit a sötétben?

Epaphroditus zavarta meg álmodozását, ki a reggeli üdvözlőket jelentette. Nagyon sokan jöttek, hogy a tegnapi estéhez szerencsekívánatukat fejezzék ki. Nemesek, magányosok, küldöttségek. Hat viasztábla megtelt neveikkel.

- Nem fogadhatok senkit - mondta Nero ásítozva - nagyon ki vagyok merülve. Mit zavarnak? Nem érdekelnek.

De minthogy puhává tette a boldogság, mégis megnézte a névsort. Minden névnél időzött.

- Otho? - kérdezte. Vajon mit akarhat? Őt mégis kéretem.

Otho a szokásos hízelgéssel kezdte, de a császár azonnal észrevett arcán valami árnyékot.

- Csak nincs baj? - vallatta.

Barátja habozott. Folyton visszatért egy pontra, határozatlanul. Azt mondotta, megváltoztatta életbölcseletét, nem mintha esküdni tudna a sztoikusok elveire, de az epikureusok elfelejtették, hogy nem mindenkinek módja teszi lehetővé az ő drága filozófiájukat. Elég az hozzá, eszközei fogytán, hitelezői szorongatják, birtokai maholnap elúsznak. Majd egy kis nyaralóról beszélt, egy tengerparti villáról, melyet megvételre kínáltak. Ő azonban egyelőre nem is gondolhat ilyesmire.

Nero hamar elértette. Míg beszélt, fölírt valamit és átnyújtotta Othonak, hogy váltsa be a kincstárnoknál. Otho szabadkozott, de engedett. Nagy összeg volt. Sokkal több, mint amennyit várt.

- Máskülönben? - kérdezte a császár, új tárgyra térve, a boldogok leereszkedő érdeklődésével.

- Nincs újság.

- A régi társaság, Anicetus, Senecio, Annaecus Serenus. Összejöttök még?

- Alig.

- Kaland?

- Semmi.

- Valami kis vad tivornya - kacsintott oda Nero és mulatott azon, hogy megcsalt férjjel beszél, aki úgy látszik, semmit se tud.

Otho leszegte fejét és halkan:

- Nem, nincs semmi. Azaz - és gondolkozott - szerelmes vagyok.

- Á!

- Igen.

- Kibe?

- Hogy kibe? - Otho elmosolyodott. - Különösen hangzik. A feleségembe. Igen, a tulajdon feleségembe. Miután megpróbáltam mindent és végigízleltem valamennyi asszonyt, szőkét, vöröset, feketét, visszatértem hozzá. Nem vezekelve, hanem új vággyal. Te ezt nem értheted. A házasságnak is vannak korszakai, mikor a régi szerelem fölelevenül, mintegy megdicsőül. Ami addig szokott volt, egyszerre rendkívüli lesz, mint a bűn. Újra fölfedezzük, amit egykor szerettünk, a múlt zamatát és végzetnek fogadjuk el. Hát én is így jártam. A kék és barna szem egyhangú unalma után a szürkét bámulom, melyben minden szín gazdagsága egyesül. Lásd, ábrándozom róla, mint az iskoláskamasz. Őszintén szólva, a nyaraló, melyről előbb szóltam, szintén ehhez az ábrándhoz tartozik. Unjuk a várost és itt akarjuk hagyni. Por, lárma, emeletek. Valahol távol élni, kristálycsöndben, hullámok zajánál aludni, nyájat látni, pásztort, fürödni és csókolózni.

Kinn az utcán egy kocsi vasrudakat vitt s megzavarta a rögtönzött pásztorkölteményt.

Nero csak félfüllel hallgatta. Nem hitt benne. Meg aztán meg volt győződve arról is, hogy Poppaea csak őt szereti. Mosolyogva mondta:

- Én a Várost többre becsülöm. Rómát és Athént. A zengést és fényt, a bíbort és rongyot - és elbocsátotta barátját.

Otho a kincstároshoz sietett, hogy beváltsa az összeget.

Amint áthaladt az előszobán, az már zsúfolt volt, javarészt művészi küldöttségekkel, melyek köszönteni jöttek új, fönséges és utolérhetetlen kartársukat. A tragikus dalnokok, énekesek és bohócok hangosan, biztonságosan beszélgettek. Minden mozdulatukról lerítt, hogy itten ők a kedveltek. Szegény polgárok, nyomorult és reménytelen kérelmezők, kiket előbb az udvaron megmotoztak, hogy nem rejtegetnek-e valamit maguknál és csak azután jutottak idáig, kora hajnaltól kezdve várakoztak s most se tudták, mikor kerül rájuk a sor. Szemüket ájtatosan emelték a művészekre, kiknek minden szavuk és tettük rejtély. Valóban nem lehet eldönteni, játszanak-e, vagy élnek. A színlelés annyira természetükké vált, hogy elvesztették valódi hangjukat és folyton ágáltak, mintha valami jelenetben szerepelnének.

A Pompeius-színház egyik színésze, aki Herculest és Jupitert szokta alakítani, ármányos tekintettel, görbe, szögbetörő szemölddel mérte végig a közönséget. Azok, akik gémberedett tagokkal és bomló idegzettel lesték az ajtó nyílását, félénken szóba elegyedtek a művészekkel. Kérdezősködtek a császárról s igyekeztek kerülőúton megnyerni jóindulatukat és pártfogásukat. Egy özvegy szenátorné könnyezve mesélte el, hogy fiai rongyos ruhában járnak. Mellette egy aggastyán panaszkodott. Húsz évig a császári bíborgyárak alkalmazottja volt, de megrokkant, nem tud dolgozni és most elbocsátották. Segélyt kér, hogy magával tehetetlen feleségét eltartsa. Emelgette béna karját, mintegy közszemlére téve és siralmas hangon nyöszörgött hozzá. A színészek körülállották. Figyelték elölről, hátulról, oldalvást, szakértő szemmel, mint valami becses ritkaságot. Herkules és Jupiter alakítója elhatározta, hogy ezeket a félszeg és rendkívül sikerült mozdulatokat fölhasználja legközelebb, mikor majd az agg Priamoszt játssza.

A titkár egymás után bocsátotta be a küldöttségeket. Előbb a Pompeius-színház tagjait, majd a Marcellusét és Bulbusét, aztán a fuvolások szövetkezetét és a római citerások egyletét.

Utánuk még a táncosok és versenykocsisok következtek volna, de a császár egyszerre berekesztette a fogadást, mert termének titkos ajtóján kopogtak.

Poppaea lépett elő, ki a színielőadás óta nem is látta.

A tegnapi diadalt joggal magáénak is érezte. Most úgy ment hozzá, mintha már a trónja lépcsőjére hágna.

- Szeretsz? - kérdezte tőle, támadóan.

- Szeretlek - felelte Nero.

A császár arca nyugodtabb és tisztultabb volt. Eltűnt róla a keserűség és határozatlanság. Poppaea úgy látta, többé semmi sincs útjukban.

- Művészem - jajgatott és szájára ugrott, egész édes testével.

A csók után:

- Fáradt vagy?

- Nem - mondta a császár. - Igen. Egy kicsit - és leült.

Poppaea nem értette.

- Csoda-e? - kérdezte a császár. - Ah, tudod, az a fény, mintha még vakítana. És a taps, mintha még hallanám. Leroskaszt a boldogság. Nagyszerű kortyok, isteni falatok. Részeg vagyok és jóllakott.

A császár beérte azzal, amit kapott. Nem is beszélt másról.

- Emlékszel-e? - szóült. - Láttál-e mindent? Hallottad-e a népet, a versenybírákat és költőket, kik a császárnak bókoltak, de irigyelték a vetélytársat, úgy hogy belesápadtak, a nyavalyások. Nyomorult csürhe. Hogy szeretne legázolni, de én tartom magam. Nero győzött mindenen és mindenkin. A parthusok leverése nem volt ilyen diadal.

Odavezette a koszorúkhoz és mutogatta egyenként. Aztán új fellépéséről szólt, hosszan. De egyébről nem.

Poppaeát észre se vette. Nem könyörgött és udvarolt, hanem megcsókolta, mint férfi, lekötelezte szerelmével.

- Elhibáztam volna? - gondolkozott Poppaea. Én sikerhez juttattam, megtapsoltattam. Most pedig...

Egyelőre, úgy tetszett, elvesztette a játszmát. Ő, aki az estét rendezte, tárgyalt és fáradozott, fizette a tapsoncokat, ámulva látta, hogy a császár nem vágyakozik úgy, mint azelőtt.

- Nem járt itt senki? - kérdezte.

- De igen. Otho.

Poppaea hírnökül küldte maga elé, hogy elkészítsen mindent. Remegő hangon tudakolta:

- Mit beszélt?

- Amit szokott. Fecsegett. Össze-vissza.

- Rólam is?

- Rólad is.

Nero visszament megint a koszorúkhoz. Poppaea azonban most kitört.

- Lásd ezért jöttem. Nem élhetek tovább így. Üldöz, les. Titokban leset mindenkivel.

- Igazán?

- És félek tőle. Sokszor olyan különösen néz rám. Egy szót se szól. Csak néz. Még megöl.

- Otho? - mondta Nero megvetően. - Hiszen ismerem. Gyáva.

- De elvisz, el akar vinni innen, tőled, valahová, a tenger mellé. Ments meg - kiabált Poppaea.

Aztán más hangon:

- Ne engedj vele. Tarts magadnál. Én nem szeretem őt. Csak téged, téged.

Görcsösen sírt. Síkos, szép könnyek hullottak arcára, melyek összemorzsolódtak ajkán, természetellenes könnyek, melyek mindig készen állottak szemében, mint a nevetés, vagy harag. A császár fölényesen itta ezeket a könnyeket.

- Nem szeretsz - zihálta Poppaea. - Ez az igazság. Most, mikor legjobban szeretlek és nagy vagy, a legelső a földön. Már nem szeretsz. Tudom. Érzem. Hagyj el - szólt - ne hagyj el - össze-vissza - elmegyek örökre, sohase látsz többé, itt maradok lábaidnál, hiába kergetsz el.

Nero engedte, hogy fogadkozzon és sírjon, a mellén, míg el nem fáradt, álmos leányka.

Ez a síró nő nem volt kellemetlen. Hozzátartozott diadalához a tudat, hogy őt is meghódította művészetével és most azt tehet vele, amit akar. Pár szóval megbékítette. Panaszkodó száját elnémította, ajkait letiporta ajkaival. Majd elküldte, diadalmasan.

Szívesen foglalkozott volna még vele, többet is, de ezen a napon alig maradt szabad ideje. Fölment a Római Citerások Egyletébe, hogy nyilvános fellépése után felvétesse magát s nevét Lucius Domitius Nerot beiktassa a tagok lajstromába. Ezzel tartozott a fennálló szabályoknak, valamint kartársai szeretetének, kik őt többé nem műkedvelőnek tekintették, hanem maguk közül való művésznek. Az egylet javára nagy alapítványt tett.

Itt új küldöttségek zaklatták. Messze keleti tartományok, görög szigetek megbízottjai kérték, lépjen föl, látni és hallani akarják az isteni színészt.

Egy praetor egymillió sestertiust ígért egyetlen fellépéséért.

- Lehetetlen - mentegetőzött Nero és hálásan szorongatta a praetor kezét - minden napom le van már foglalva. Végre nem téphetem magam ezer darabra.