Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 21. szám · / · Schöpflin Aladár: Mossóczy Pál szép nyara
Kis falusi állomás volt Bresztovány, csak azóta áll meg előtte a gyorsvonat, amióta báró Bresztoványi János államtitkár lett. A peronon három tót parasztasszony ácsorgott, nagy kosárral a hátán és két-három suhanc, akik tudja isten miért, de mindig ott vannak minden falusi állomáson. A karszalagos fiatal tisztviselő szalutálva állt a peron szélén, a közelében egy zord, kemény profilú szuronyos csendőr - a csendőr az egyetlen ember a világon, akit csak profilban lehet elképzelni.
Mossóczy Pálnak sikerült a pakktáskájával lecihelődni a vonatról. Egy egyenruhás ember szaladt hozzá és rátette a kezét a bőröndre. Mossóczy idegenül nézett szét a szokványosan sivár helyen, az emeleti ablakban megpillantott egy nagyon halvány, barnahajú asszonyi fejet, amely hirtelen a függöny mögé húzódott. Tanácstalanul állt, nem tudva, mit mondjon az egyenruhás embernek. Ebben a pillanatban egy furcsa figura rohant ki a peronra: hórihorgas, hosszúlábú, kerekfejű fiatalember, pápaszemmel a szemén, kamáslisan, zsákvászon-ruhában, amelynek blúza tele volt tűzdelve zöldhüvelyes vadászpatronokkal. A vállán Winchester vadászpuska, az oldalán keresztmarkolatos vadásztőr. Mossóczy csak nagy nehezen tudta elhitetni magával, hogy ez csakugyan báró Bresztoványi Sándor, akit az egész iskolai év alatt tanított, s akit most is be kell avatnia az algebra titkaiba, legalább addig a határig, amíg az érettségi szabályzat megköveteli.
Sanyi báró nagy szívességgel és nagy lármával nyújtott neki kezet.
- Szervusz Pali, már azt hittük, lekésünk...
Mossóczy Pál felvidulva szorongatta a kipirult arcú fiú kezét. A kis báró, aki jó egy fejjel volt nála magasabb, de talán még soványabb, belekarolt és vezette a kijárat felé.
- Itt a kis mama is - fecsegett - bent van az állomásfőnöknél, dolga van vele, holnapután disznókat szállítunk, hát kijött megbeszélni. Majd vele mész a kocsiban, mert én lóháton vagyok. Tudod, amióta megkaptam a Csinos paripát, azóta mindig lóháton járok. A kismama hajtani szeret, majd meglátod, milyen jó kocsis. Te, olyan jól fogsz mulatni nálunk... Szeretsz vadászni? Na, most még nem szabad, de majd augusztusban... Megtanulsz lovagolni, hoztál lovagló ruhát? Nem? Kár, de majd segítünk valahogy. Vannak ám itt csinos tót parasztlányok, majd meglátod. Elmegyünk az ispánnal a szent-balázsi búcsúra. De jó, hogy jöttél, majd meglátod, pompásan fogunk mulatni.
Mossóczy nem tudta, mit mondjon. Nem ismert rá Sanyi báróra. Bent a városban kelletlen, rosszkedvű, lusta diák volt, barátságtalan - gőgösnek is tartották, mindig nagyon elegánsan volt öltözve - most furcsa ruhájában, szapora beszédjével, túláradó szívességével egész más ember volt. Ha nem lett volna a szemén az ismerős pápaszem és nem lett volna a rekedt, kamaszos hangja, el sem lehetett volna hinni, hogy ugyanaz a fiú. Karonfogva mentek ki az állomási épületből.
Odakinn egy nyergelt szürke hátasló állott, meg egy kis kucsirkocsi, elöl két üléssel, hátul egy kis üléssel a kocsis számára. Egy libériába öltözött paraszt suhanc vigyázott a lovakra.
- A kis mama még a főnöknél van - mondta Sanyi báró és elővett egy angol pipát és rágyújtott. Mossóczy is cigarettára gyújtott.
Aztán az "Állomásfőnök" feliratú ajtóból kilépett a báróné. Kicsiny asszonyka volt, vékony, karcsú, de a férfias szabású zefír ingblúz szépen kidagadt elöl és a szürke angol posztószoknyának is volt mire rásimulni. A mozdulata friss, gyors, energikus volt, egész megjelenése, bár könnyed és vékony, de az erő benyomását keltette. Az arca kissé markáns, az erősen hajlott orrával, erőteljes állával, barna szeméből életkedv és temperamentum sugárzott, két orcáján halk pirosság - első jele a bőr rezességének, amely a szabadban élő és sportűző arisztokraták arcán szokott bizonyos életkorban jelentkezni és amely az angol klíma és életmód mellett meglehetősen általános. Mossóczy becslése szerint nem lehetett több harminc-harminckét évesnél. Ezen a derék teológus elcsodálkozott - hogy lehet ennek a nagy hórihorgas fiúnak ilyen fiatal mamája? Soha eddig nem gondolt arra, hogy az a nő, akit a kis báró mint kismamát emleget, mostoha-anyja is lehet.
A kis báró olyan hangon és olyan mozdulattal mutatta be barátját és instruktorát, amely elárulta, hogy kellő respektusa van a fiatal mamától.
- Kismama, csakugyan megjött Mossóczy Pál barátom.
Mossóczy levett kalappal hajolt meg, a báróné erős hajtókesztyűbe bújtatott kis keze keményen szorította meg az ő puha, energiátlan fogású kezét.
- Remélem, jól eltölti nálunk a vakációt - mondta a báróné. - Kicsit unalmas itt nálunk falun, de azért lehet élni.
Felpattant a kocsiülésre. Mossóczy, aki teljesen járatlan volt a kocsikázással járó minden dologban, ugyanazon az oldalon akart felszállani, ami némi komplikációval járt, mert a báróné már ült s kezében tartotta a gyeplőt és Mossóczynak a térde előtt kellett átmászni, miközben, mi tagadás benne, egy kicsit rálépett a báróné finom angol cipőbe bújtatott keskeny lábára. A báróné elnevette magát, amint a gyeplőt Mossóczy háta mögött átvette egyik kezéből a másikba. Mindez elég volt arra, hogy Mossóczy teljes tudatában legyen saját rettentő ügyetlenségének. Ijedten, szégyenkezve ült le az ülésre a báróné mellé - nem csodálkozott volna, ha most azonnal hazaküldik azzal, hogy ilyen ügyetlen fráter nem való bárói kastélyba. A báróné azonban egész közvetlenül ült mellette és egyelőre a lovak elindulásának szentelte minden figyelmét, mialatt a kis báró szürkéjén előre lovagolt.
- Ugye valóságos nyári Don Quijote ez a Sanyi így lovon, a nagy puskával meg a hosszú lábával! - mondta a báróné nevetve, amint utána nézett a fiúnak. - A világért sem mutatkozna más adjusztirungban. Hát hadd töltse kedvét!
Mossóczy nem felelt - hogy is lett volna szabad neki véleményt nyilvánítani? Nézte a két fekete lovat, furcsának találta, amint vastag testük himbálódzott trappolás közben, kurtára vágott farkukat ide-oda mozgatták. Egy oldalpillantással nézte a bárónét is, amint bőrkesztyűs kezében keményen fogta a gyeplőt, nem értett hozzá, de érezte, hogy ez a két kicsiny keskeny kéz föltétlen úr a két fekete, erős, indulatos nagy állat fölött. A lovak gyors ügetésben iramlottak a makadámos országúton. De érezni lehetett, amint a báróné keze kicsit szorosabban fogta vagy lazította a gyeplőt, hogy tempójukat egy erősebb és önmagát biztosan érvényesítő akarat diktálja. És Mossóczy Pál érezte, hogy ez az akarat már őt is kezébe vette: ő is engedelmesen alá fogja magát vetni a bőrkesztyűs kis kezek mozdulatának. Valami különös kisugárzást érzett a báróné lényéből, amelynek szinte magától értetődően alá kellett magát vetnie.
- Az állomásfőnöknél volt dolgom, tudja, én most gazdálkodom - mondta a báróné könnyedén. Mossóczynak meg kellett érteni, hogy ő itt a mellékes személy, a bárónénak ki kellett jönni az állomásra, s mivel éppen ekkor érkezett ő is, hát fölvette a kocsijára.
- Itt kezdődik a mi földünk - mutatott jobb felé a báróné az arcával, a keze egyenletesen tartotta a gyeplőt és nem mozdult. - Ez az árok a határ. Ott a jegenyék között a házunk.
Vagy másfél kilométernyire egy jegenyefacsoport mögül egy angol stílusú épület látszott, csipkés szélű gömbölyű toronnyal. A közelében fehérre meszelt zsindelytetejű épületek - nyilván a major, állapította meg Mossóczy. Valamivel tovább jobbra egy alacsony, zömök tornyú templom és körülötte akácfák árnyékában meghúzódó házak: - Bresztovány falu. Az egész tájkép jobbra-balra csöndesen hullámzó domborulataival úgy tárult ki, mint egy kinyitott könyv, amelynek oldalait az országút választja kétfelé. Már keresztekbe volt rakva a földeken a gabona, csak a zab állott még itt-ott a lábán, egy nagy táblán már ezt is aratták, innen is, onnan is ökrös szekerek cammogtak, megrakva kévékkel. Messzebb sertéscsorda lustálkodott a tarlón, arrább pedig juhnyáj vonult lassú legeléssel, csaknem katonás rendben, körülötte néhány parányinak látszó fürge pontocska: a juhász-kutyák. Dél felé volt, az egész kép remegett a nagy nyári forróságban, az ég csaknem fehér volt az erős fénytől - a csöndes, erőteljes élet hullámzott szinte észrevehetetlen ritmussal az egész kis világ fölött. Mossóczynak az volt az érzése, hogy ahova most kerül, csakugyan egy kis világ, el van különítve az egész mindenségtől, a saját önálló törvényei szerint él. Szeme a két kemény szorítású kis kézre vetődött - ezek kormányozzák ezt a kis külön világot.
Sanyi báró jó kétszáz lépéssel előttük ügetett, hosszú, sovány testét furcsán emelgetve a nyeregben, aztán befordult az országútról egy jegenyefasorba. Nemsokára ők is befordultak egy keskenyebb útra, amelynek végén perspektívában látszott a kastély masszív, alacsony vonalú épülete. Mossóczynak valahogy az az érzése volt, hogy elvesztette maga fölött minden akaratát, a mellette ülő nő viszi kedve szerint s ő tehetetlenül lebeg egy idegen akarat sodrában. Ez az érzés azonban nem volt sem nyomasztó, sem kellemetlen, olyan volt, mint egy természetes, önkéntes meghódolás. Alapjába véve jól érezte magát, mintha megtalálta volna az egyensúlyt, amelynél fogva a reá váró új helyzetben kényelmesen és kellemesen elhelyezkedhetik s mintha megismerte volna a törvényt, amelyhez alkalmazkodva elkerülhet minden komplikációt.
A kastély kocsifeljáróra elé érve a báróné egy rándítással megállította a lovakat, a következő pillanatban egy gyakorlott mozdulattal leugrott az ülésből, a gyeplőt odadobta a kocsisfiúnak, aki ugyanakkor pattant le a hátsó ülésről. Mossóczy is leugrott, egy kis szédülést érzett, a lábai kissé meg voltak zsibbadva s ettől némi nem kellemetlen bágyadtság áradt el a testén. Egy magyar libériás inas a bőröndjét vette a kezébe s ekkor megjelent Sanyi báró is.
- Sanyika, mutassa meg Mossóczy úrnak a szobáját - mondta a báróné s fölment a kastélyba vezető öt lépcsőfokon és eltűnt a hűvös, tágas hallban.
- Gyere Pali - mondta a kis báró. - Kár, hogy nem egymás mellett van a szobánk, de a vendégszobák az iroda mellett vannak.
Előre ment, Mossóczy Pál utána, a hallon át, a folyosón balra s aztán benyitott egy ajtón. Az inas éppen akkor húzta fel az elsötétített szoba ablakrostélyát s a nap a kastély előtti fák lombján átszűrődve vígan és üdén sütött be a tágas, kellemes szobába. A bútorzat egyszerű volt, de kellemes és kényelmes: egy széles ágy, rövid chaise-longue, az ablak melletti sarokban egy kis íróasztal, a középen a chaise-longue előtt egy ovális asztal három székkel, az ablak mellett a másik sarokban egy tükrös ruhaszekrény, a földön két kisebb színes perzsaszőnyeg, a falon öreg, színezett metszetek vadászjeleneteket és mezei mulatságokat ábrázoltak. Mossóczy Pál rendkívül elegánsnak találta ezt a szobát, de előkelősége nem nyomasztotta, azonnal jól érezte magát benne.
Sanyi báró vígan, fecsegve járt fel-alá a szobában.
- Tudod, mi itt nagyon egyszerűen, falusiasan élünk. Egy órakor van az ebéd, este nyolckor a vacsora, vendég bizony ritkán akad, a változatosság kevés, de jó ez így ,én jobb szeretem, az ember azt csinálhat, amit akar. A kis mama nagy úr itt, figyelmeztetlek, neki kedvében kell járni, de kedves, víg asszony, nem ront el semmi mulatságot. A vacsorához vegyél tiszta gallért, más nyakkendőt, mint mi nappal volt rajtad, ha van sötétebb kabátod, vedd fel. Ez neki a bogara. Én is alkalmazkodom hozzá. Érdemes, mert aki ilyenben alkalmazkodik hozzá, ahhoz nagyon kedves tud lenni. Mostoha anyám, de nagyon jóban vagyok vele, mert pompás pajtás. Csak az a baj, hogy szeret teniszezni, én meg nem szeretek. El lehetsz hát rá készülve, hogy be fog partnernek. Nem tudsz? Majd megtanít. Talán neked több tehetséged van hozzá, mint nekem. Különben unatkozik itt, de nem mutatja, elkeseredetten foglalkozik a gazdasággal. Úgy érti már, mint egy gazdatiszt. Ha úgy akarod, reggel mindig tanulunk egy kis algebrát, nem sokat, mert azt én nem bírom ki, aztán csinálhatsz, ami jól esik - egész nap. Ha kedved van, velem jössz, ha nincs, hát eltöltöd az idődet másképp.
Ekkor kinyílt az ajtó és egy körülbelül hét éves kislány állott meg a küszöbön. Barna hajú, pufók arcú, szép kis baba volt, kíváncsian végignézte Mossóczy Pált, aztán elkacagta magát és elszaladt.
- Mais Margot, qu'est ce que cela! - kiáltott egy sipító női hang. A kislány kacagása és a francia kárálás csakhamar messze hallatszott már a folyosón.
- Ez a kis húgom - mondta nevetve Sanyi báró. - Persze nem tudta megállni, hogy ne kíváncsiskodjon be a kis szemtelen.
- No de most magadra hagylak, helyezd magad kényelembe. Ebéd előtt benézek érted - tette hozzá és kiment a szobából.
Ugyanekkor az inas egy tálcán sonkát, vajat, pirított kenyérszeletkéket és egy kis üveg sherryt hozott be. Mossóczy Pál most vette észre, hogy reggel hat óra óta nem evett és nagyon éhes. Jóízűen nekilátott az evésnek, de szégyellt mindent megenni, a felét ott hagyta, bár még szívesen evett volna többet is. A sherry nagyon ízlett neki, most ivott először ilyen italt, eddig nem is tudta, hogy van a világon, de csak egy kis pohárkával mert inni belőle. Attól félt, az inas lenézi, ha sokat eszik és iszik. Nagy respektusa volt az inastól.
Azután alaposan megmosakodott és leheveredett a chaise-longue-ra. Erős bágyadtságot érzett, a sok változatos benyomás kimerítette az idegeit, s amint hanyatt feküdt, a különböző képek kavarogva forogtak, de minduntalan a báróné alakja tűnt fel előtte, amint frissen kilépett az állomás üvegajtaján, amint felugrott a kocsiba, s amint gyeplővel a kezében mellette ült. Aztán egyszerre fölmerült szívében a kis Emma, felvillant a kedves meleg, kék szempár és Mossóczy nagy pihentető megnyugvást érzett, az összekavarodott benyomások elrendeződtek. Most úgy érezte, hogy itteni élete nem lesz olyan komplikált és nehéz, mint ahogy gondolta, hiszen a keretei már meg vannak adva a báróné parancsoló lényében, Sanyi báró szavaiban, neki csak alkalmazkodnia kell ezekhez a keretekhez.
(Folyt. köv.)