Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 21. szám · / · Schöpflin Aladár: Mossóczy Pál szép nyara
Mossóczy Pál egyszer már utazott vasúton. Kilenc éves korában, mikor a kis tót faluból, ahol született, felköltöztek a városba. Azóta egyfolytában ott élt a nagy vidéki városban, soha egy fél napnál tovább nem szakadt el hazulról, nem aludt más ágyban, mint a maga keskeny, kemény matracú vaságyában, és nem evett más kosztot, mint az anyja és Fáni, a konviktusi vén szakácsné főztjét. Most tehát nagy, izgató szenzáció volt neki, hogy utazik. Már elindulása előtt való este sokáig nem tudott elaludni az izgatottságtól, az agya tele volt várakozással, a következendő élmények képzeteivel. Nem kell azt hinni, hogy valami kalandos élményekre gondolt, izgalomba hozta az a gondolat, hogy neki oda kell állani a vasúti pénztárhoz, jegyet váltani - mehet-e vajon harmadik osztályon? vagy ez talán szégyenére válna a báróékkal szemben, nem, második osztályon kell utaznia, telik az útiköltségből, amit Umlauf ügyvédtől kapott - hordárnak adja-e a pakktáskáját, de hiszen maga is be tudja vinni a kupéba. - Jaj Istenem, de körülményes is az utazás! Hogyan vágyott mindig utazni messze, messze, a világ ismeretlen tájaira, Berlinbe, Párizsba, Londonba, mindenek felett pedig Kelet-Indiába, most pedig milyen bonyolult dolognak tetszik eljutni Bresztoványba, ami innen három órányira van gyorsvonaton.
Az öreg táska, amivel valamikor az apja utazgatott, jó nagy volt, az ő holmija meg elég kevés. Összes ruhatára benne volt, öt ing, hasonló számú egyéb fehérnemű, a sötétkék másik rend ruhája (kopott kicsit, de esős időben szükség lehet rá), meg egy pár, meglehetősen kitaposott cipő. Mikor az este bepakolt, akkor bizony nagyon szegénynek érezte magát és előleget vett magának a szégyenkezésből, amit a bárói kastélyban a silány ruházata miatt érezni fog. Habozott egy kicsit, a teológusos fekete szalon-kabátját bepakolja-e, aztán mégis otthon hagyta. Nem szerette ezt a ruhát, nevetségesnek érezte magát benne. Minden ruhadarabját abból a szempontból vette számon, hogy fog egy bárói kastélyba beleilleszkedni, de bizony csak a rajta lévő újdonat új szürke nyári ruhája meg a lábán lévő sárga cipő állotta meg valahogy a mértéket - előre érezte, a szegény diák alárendelt szerepére van kárhoztatva egy olyan környezetben, amelyben mindenki úriasabb, mint ő. Ebben a hangulatban már kevesebbet várt az egész bresztoványi tartózkodástól, már nem kirándulásnak, a vakáció kellemes eltöltésének érezte, hanem terhes munkának. A szegény ember örökös sorsát érezte, aki mindig, minden helyzetben szegény ember marad és ezt mindig éreznie kell.
Reggel persze már nyolc órakor kinn volt az állomáson, pedig a vonat kilenckor indult. El volt határozva, hogy maga viszi a kupéba a táskáját, de mikor a hordárok megrohanták, nem merte őket elküldeni, engedte, hogy az egyik kivegye a kezéből a táskát. Aztán a hordár eltűnt és ő egyszerre elkezdett remegni, hogy hová lett az az ember, hogy fogja ő majd megtalálni a táskájával együtt. A pénztár még csukva volt, hát bevette magát a második osztályú váróterembe, leült a pamlagra, majd járt fel-alá, de attól kezdett félni, feltűnést kelt, hát kiment a folyosóra, ott cigarettázott. Minden öt percben odament a pénztárhoz, hogy hátha már kinyitották, komolyan attól kezdett félni, lemarad a vonatról, mikor még indulás előtt húsz perccel sem nyílt a pénztár. Szóval, rettenetes utazó-láza volt.
Végre nyitva találta a pénztárt, már ketten állottak előtte, ami persze újabb izgalom oka volt, mert hátha elrobog a vonat, mire ő sorra került. Oda állt hát harmadiknak, a kezébe szorongatva a második osztályú jegy pontosan leolvasott árát. Az előtte álló széleshátú úriember szintén második osztályú jegyet váltott. Mikor elmozdult az ablakból, egy pillantást vetett a mögötte álló fiatalemberre. Mossóczy úgy érezte, ez a pillantás éles és lenéző volt. A széleshátú úriemberben felismerte a vármegyei főjegyzőt, aki rettentő nagy úr volt az ő szemében. Most egyszerre megengedhetetlen nagyzolásnak érezte, hogy második osztályon utazzék.
- Kérek egy harmadik osztályú jegyet Bresztoványig - suttogta be az ablakon félénk zavart hangon.
- Gyorsvonaton nincs harmadik osztály, tessék másodosztályú jegyet váltani, vagy a délutáni személyvonattal utazni - felelte nyersen a pénztáros.
Mossóczy tehát mégis másodosztályú jegyet vett és rettenetesen kezdett félni attól, hogy a vármegyei főjegyzővel egy kupéba talál kerülni. Úgy érezte, az a pillantás, melyet az reá vetett, mélységesen megvető volt, mintha a főjegyző megbotránkozott volna azon, hogy egy ilyen nyavalyás teológus elég vakmerő vele egy vonaton utazni. Nem is mert bemenni a váróterembe, a folyosón sétált, idegesen cigarettázva és mikor a portás a vonat indulását jelentette kiabálva, hanyatt-homlok, nem nézve se jobbra, se balra, szinte behunyt szemmel rohant a várótermen át a peronra. Nekiszaladt az első másodosztályú kocsinak, amit meglátott, és az első fülkébe, amit üresen talált, beült, nagy kimerültséget érezve húzódott meg az ablak melletti sarokban. Egy pillanat múlva eszébe jutott a táskája, Istenem, hogy kapja meg a táskáját! Kirohant a kupéból a lépcsőn, majd leesve a peronra, és belefutott egyenesen a hordárja karjába.
- Már kerestem a tekintetes urat - mondta a hordár - hát csak be ide a...
Már vitte is a táskát Mossóczy előtt, aki egy pillanatra megnyugodott, hogy hiszen baj nélkül megy minden. Ekkor azonban eszébe jutott a jegye, hova tette vajon a jegyét? Kereste a nadrág-zsebében, a kabátzsebében, a pénztárcájában, már fönt volt a hordár nyomában a kupéban, a jegyet nem találta. Nohát, szép eset, a jegy elveszett, most hogy utazzon jegy nélkül? De nem szólt, szégyellte magát a hordár előtt, csak kotorászott a zsebeiben, már huszadszor ugyanabban a zsebben A hordár meg dolga végzetten állt az ajtóban és végre megszólalt.
- Tekintetes úr, a borravalóm...
Mosóczy megzavarodva elővette a tárcáját, kotorászott benne az aprópénzek között, aztán türelme teljes fogytán kivett belőle egy ezüst forintost és oda adta a hordárnak. A sapkás ember nagyot köszönt, kicsit elmosolyodott, Mosóczy érezte, szamárságot követett el, túl nagy borravalót adott, nem úgy mint egy gavallér, hanem mint egy balek és ezt a hordár is észrevette. Elkeseredve vetette le magát a pamlagra, egy szokásszerű önkéntelen mozdulattal beledugta hüvelyujját a jobb mellényzsebébe és ott találta a vasúti jegyet. Persze mindenütt kereste, csak a jobb mellényzsebben nem. Most már végképp el volt fáradva, lehunyta a szemét és érezte, hogy a vonat elindul.
Végre nagy, egész idegrendszerét elárasztó megnyugvás szállotta meg. Most már vége minden vesződségnek, minden bajnak, a vonat megy, ő benne ül, most már nem vár rá más feladat, minthogy kiszálljon, mikor Bresztoványba ér. Elővett egy cigarettát, rágyújtott és körülnézett a kupéban. Rajta kívül még egy utas ült ott az ablaknál - természetesen a vármegyei főjegyző volt. Mossóczy most nem ijedt meg már tőle.
- Semmi közöm hozzá, épp oly utas vagyok mint ő - gondolta dacosan és nem nézett rá a főjegyzőre. Ez azonban ránézett, minden lenézés vagy harag nélkül, sőt szólt is hozzá:
- Öcsém uramnak úgy látom, van gyufája. Én elfelejtettem venni. Nem adna egy kis tüzet?
Mossóczy túlzott szolgálatkészséggel nyúlt a zsebébe, de aztán lassított a mozdulatán - ne higgye ez a gőgös fráter, hogy ő nagyon meg van tisztelve, hogy gyufát kér tőle! - és odanyújtotta a gyufaskatulyát. A főjegyző kényelmesen rágyújtott a szivarjára, aztán mikor visszaadta a gyufát, joválisan mondta:
- Meleg utunk lesz máma. Szerencsére én nem messze megyek, csak Szenicére. Hát öcsém uram?
- Én Bresztoványba.
- Bresztoványba? Kihez? A paphoz?
- Bresztoványi báróékhoz! - mondta Mossóczy erőlködve, hogy olyan hangon mondja, mint ránézve a világ legmegszokottabb dolga volna, hogy ő Bresztoványi báróékhoz megy. A főjegyző némi tisztelettel hallotta a báró nevet és Mossóczy érezte a hangján, hogy most valamivel följebb emelkedett a szemében.
- Aztán mit csinál a báróéknál? - kérdezte a főjegyző?
- A Sanyi báró jó pajtásom, meghítt vakációra - felelt Mossóczy, most már szinte egy színvonalon érezve magát a főjegyzővel.
- No hát, ott jól fog élni. A báróék jól élnek. Kicsit zárkózottan, nem jár hozzájuk nagy társaság, de jól élnek. A kastélyuknál van szebb kastély is a vármegyében, de jó kis kastély. A báróné meg kedves asszony. Katonás egy fehérnép, majd meglátja, hogy kordában tart mindenkit, de kedves asszony. Lovaik kitűnőek vannak, vadászhat náluk - nohát, ha szeret vadászni öcsém uram, hát ott módja lesz benne. Fogoly, nyúl annyi ott, hogy csak úgy hemzseg a birtok, fácán is van dögivel A télen ezerötszáz nyulat lőttünk két nap alatt a körvadászaton. Most persze nem lehet, de majd augusztus közepe után...
- Katonás menyecske a báróné - folytatta aztán, mikor Mossóczy nem felelt, mert nem tudott mit mondani. - Ha csak a városból ismeri, akkor nem is sejtheti, micsoda egy katonás asszony. Mióta az ura államtitkár és soha sincs otthon, ő tartja kezében az egész gazdaságot, és azóta úgy megy, mint a karikacsapás. Azt mondják, hogyha lóháton a reitpeicsnijével a kezében kimegy a mezőre a munkásokhoz, minden tót paraszt behúzza a nyakát a vállába. Derék egy asszony és tisztességes. Az ura három-négy hónapban ha egyszer hazanéz két napra, ő meg egy éve is van, hogy nem volt Pesten és még se tud róla senki semmi rosszat. Nem úgy, mint az Auersheimb grófné itt ni - és kimutatott az ablakon egy tornyos kastélyra, amely egy facsoport közül emelkedett ki a síkon vörös födelével, erről mindenki tud valami rosszat. Vagy talán hogy jót. Róla meg az ispánjáról. Meg a káplánról, meg tudom is én még kiről.
Most aztán témájára talált a főjegyző. A vármegyebeli uraknak legkiadósabb és legérdekesebb beszédtárgya volt a megyében lakó nagyszámú mágnáscsaládok belső ügyeit, uraik és hölgyeik szerelmi dolgait megtárgyalni. A főjegyző mindezekben mester volt, a harmadik generációig fölfelé tudta az összes kastélyok összes titkait, a grófok és grófkisasszonyok titkos genealógiáját, amelyet a hálószobákban leselkedő pletyka egész másképp tudott, mint a hivatalos családfa, a gróf és báró urak kalandjait, amelyekben cigánylányoktól fölfelé a pesti énekesnőkig és a bécsi táncosnőkig szerepelt mindenféle nőszemély. Mossóczy elámulva hallgatta, valami teljesen új tárult föl előtte, olyan világ, amelyről fogalma sem volt. Nem tudta értékelni a főjegyző fecsegését, nem tudta, igaz-e mind, amit mond, vagy csak üres vénasszonyos locsogás, lehetségesek-e nagyúri körben ilyen dolgok, vagy csak haszontalan mesék. Néha azt hitte, ez a kiapadhatatlan beszédű ember maga találja ki itt, ebben a pillanatban amit elmond, néha meg egy-egy részlet a valószerűség ellenállhatatlan hatásával döbbentette meg. Egy idő múlva úgy hallgatta, mintha furcsa, groteszk regényt olvasna, amelyben nem is fontos, igazat mond-e vagy fantáziál. Lassanként maga sem vette észre, ez a száz pletyka-adat átalakult benne valami élettapasztalat-félévé: hirtelen egész másképp kezdte elgondolni a nagyurak életét, mint eddig, konkrétabban, de alacsonyabbról is és most már bresztoványi élete kilátásai is egész más színben tűntek fel előtte. A főjegyző fecsegése megfojtotta benne azt az áhítatot, amelyet gyermekkora óta a nagyúri élet és annak alakjai iránt érzett regény-olvasmányai és még inkább anyja elbeszéléseinek hatása alatt, aki mint gazdatiszt lánya sokat és mindig bizonyos félős áhítattal beszélt neki az urakról.
A főjegyző pedig beszélt tovább. Mintha azáltal, hogy beszél, egyre-másra bizalmasabb viszonyba került volna a hallgatójával, egyre fesztelebbül fejezte ki magát, mind durvább és durvább szavakat kevert beszédébe, olyan szavakat, amilyeneket Mossóczy Pál hallott a diákpajtásaitól, hallott paraszt és munkásfajta emberektől, de nem igen hallott úriembertől, mert nagyon keveset forgott felnőtt úri férfiak társaságában s valahogy úgy képzelte, úri ember ilyen szavakat nem is vesz a szájába. Természettől fogva is szégyenlős volt, még legjobb pajtásai között sem szerette a disznólkodást - most a főjegyző mocskos beszédére émelygést kezdett érezni,igazoltnak érezte az első pillanattól érzett ellenszenvét a vastag, borízű ember iránt. Azért a dolgok, amiket a főjegyző elmondott, mégis csak hatottak rá. Valahogy kevesebb tiszteletet érzett legelsősorban a főjegyző-fajta úriemberek iránt, akiket ha a városban látott, mindig a tekintély levegőjét érezte körülük, és a még nagyobb urak iránt is, akiket eddig csak az előkelőség és úriasság absztrakciójaként képzelt el s most egyszerre megnyíltak előtte életük csúf, realisztikus oldalai is.
A főjegyző anekdotái közül különösen egy ragadta meg fantáziáját, de egyúttal fel is háborította érzését. Minaretti hercegről volt benne szó, akinél az anyai öregapja tiszttartó volt, s akinek családjáról az anyja mindig úgy beszélt neki, mint az előkelőség és az érinthetetlenség emberfölötti megtestesüléséről. A főjegyző elbeszélése szerint a jelenlegi Minaretti herceg - a fia annak a hercegnek, akinél a nagyapja tiszttartó volt - bécsi szobalányt fogadott a feleségének, aki származásra olasz grófné. A bécsi szobalány csinos volt és csakhamar jobban tetszett a hercegnek, mint a felesége. Egy napon azután a herceg ebédnél egyszerűen a szobalányt ültette az asztalfőre és a hercegnőt a kis hercegfiúk nevelőnőjének helyére, aki akkor éppen véletlenül beteg volt. A hercegnő persze nem tűrte a sértést, visszavonult szobájába és még aznap éjszaka elszökött Olaszországba a házi káplánnal. Most is együtt élnek Firenzében, a hercegi kastélyban pedig a bécsi szobalány az úr. Mossóczy emlékezett rá, hogy erről a furcsa regényről valamit hallott már ezelőtt, most a főjegyző elbeszélése úgy érintette, mint egy felfoghatatlan és rettenetesen felháborító valóság. Egy pillanatra vad gyűlölet támadt benne a vastag ember iránt, úgy érezte, mintha az anyja illúzióit szennyezte volna be a piszkos szájával, azokat az illúziókat, amelyeket ő öntudatlan örökségképpen szívott magába. Szerencsének érezte, hogy közben a vonat Szeniczére ért és a főjegyző kiszállott, egyedül hagyva őt rendezetlen gondolatai között.
- Nohát én már kiszállok. Egész kellemesen elbeszélgettünk - mondta barátságosan a főjegyző. - Remélem, ezentúl találkozunk máskor is.
Kezet nyújtott és kiszállt. Mossóczy szinte hibának érezte, hogy engedte magától kiszállni és nem lökte ki. Ez az ember valamit lerontott benne s ezzel elvette fiatalságának egy darabját.
Cigarettázva elnyúlt a kupé díványán, lehunyta a szemét, szomorú volt és egyszerre felmerült a lelke alján az a bizonyos kék szempár, egész kis néma drámát játszott le vele, előbb a mosolygós, hívogató kis tekintet az akadémia ablakán át, aztán az a hirtelen, könnyű, gyönyörteljes elborulás, amikor a kislányt a Mészáros téren megszólította és végül a könnyes, szomorú, haragos búcsúpillantás, amit Emma a lépcső aljáról vetett utána. Ez a játékos kék szempár hamarosan bevilágította a belsejét, elrendezte a belső zavart, amelyet a főjegyző társasága keltett és Mossóczy Pál kedves, meleg gondolatok között hevert hanyatt a kupé pamlagán. Megint visszatalált a gyermeki álmok szép, gondtalan, könnyű világába, amelyből az előbb ablak nyílott a számára a valóság csúnya, kiábrándító, terhes világába. A bresztoványi állomáson már megint Mossóczy Pál, az illúziókban élő gyerek szállott ki a vonatból, kezében az apja termetes pakktáskájával.