Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 20. szám · / · Kosztolányi Dezső: A véres költő
Zodicus és Fannius éjfél után a kerten át ment a palota kijárata felél, boros hangulatban.
Amint a rengeteg épület végére értek, mely vagy félóra járásra lehet a császár lakásaitól, egyszerre lármát hallottak.
Egy rabszolga, aki tálcán sült pávát vitt s nemrégiben érkezett a harctérről, azt hitte, hogy megint a párthusok kiáltását hallja, a vasszekerek dübörgését. Annyira megijedt, hogy a tálcát, pávástól a földre ejtette.
- Mennydörög? - kérdezte Fannius.
- Dehogy - mondta Zodicus - gyakorolják magukat.
Aztán hallgatóztak az éjszakában.
- Még egyszer - kiáltotta egy hang - gyorsabban és közvetlenebbül. Ez nem elragadtatás.
A tapsorkán újra fölhangzott.
- Most jól van. Mindig te kezded ott az oldalon - és az olajlámpa alatt látni lehetett az első emeleti teremben a tapsvezető alakját, aki nagy mozdulattal intézkedett.
Őszbe csavarodó magas patrícius volt. Előtte vidám fiúk ültek, csinos tógában. Mindenre elszánt, kaján, mohó alakok, kik mögött egy rövid élet állott, előkelő, bűnös szerelmekkel, titkos úton szerzett aranyakkal.
Egyesek kijöttek a folyosóra, bort ittak egy asztalnál, mások fújták sajgó tenyerüket.
- Még egyszer - mondta a hang és most a palota megrengett a zajtól.
- Ez a vége - magyarázta Zodicus - úgy látszik, már tudják. Nero holnap lép föl.
A juvenália kora reggel kezdődött. Róma erre a napra átalakult. A munka szünetelt. Koszorúk és fűzések intettek a házak homlokáról, zenés körmenet járta be a Várost, az alkalmilag felállított bódékban mindenki ingyen kapott enni inni, a nép virágos szekéren kocsikázott.
Nero nem fogadott senkit. Már napok óta egyetlen szót se szólt, hogy kímélje hangját. Nyakát selyemkendőbe bugyolálta és úgy gubbasztott. Mellette Alityros.
- Ó boldog nép,mely mulat - írta föl egy viasztáblára, mert beszélnie nem volt szabad - ó boldogtalan művész, aki mulattat - és odanyújtotta a színésznek.
Alityros bólintott, nagy megértéssel.
A császár kiment az oszlopcsarnokba, hogy végignézze a menetet. Diadalszekéren fügefából való phallust vittek, melyet a tömeg, papok és utcagyerekek követtek s tisztes asszonyok és züllött lányok kibontott hajjal, őrjöngve ordítoztak körül. A versenytéren az ifjak levágták első, zsenge szakállukat, parázsra dobták és megégették, majd gladiátor-játékok, kocsiversenyek következtek. Nero a játékokon nem vett részt, mert az előadáson szerepelt, erejét erre tartogatta.
Kora délután olyan izgalom fogta el, hogy nem bírt uralkodni magán. Jött-ment, hátratett kézzel, homlokát verejték verte ki. Érezte, ez a döntő nap. Füle pirosra gyulladt, arca zöld volt. Majd forróság öntötte el, majd fázott, meleget, hideget kívánt, de semmit se mert magához venni, mert attól tartott, hogy megárt, meleg is, hideg is és még mindent elront vele. Láz borzongatta. Később szúrások jelentkeztek elszoruló gyomra tájékán. Nem is volt addig nyugta, míg a színházba nem vitette magát.
A színház üres volt, az előadás csak este kezdődött, kivilágítás és tűzijáték után. Nyomban az öltözőbe ment, mely a szín mögötti fal tövében állott és leheveredett egy pamlagra. Nemsokára megérkezett Poppaea, aki sápadtnak, izgatottnak látszott.
- Jaj - mondta Nero és szája elé tette kezét, mutatva, hogy tilos a beszéd, majd fölírta egy táblára, hogy fél.
Főképp a versenyszabályoktól rettegett, melyeket pontosan követnie kell minden versenyzőnek, különben kizárják és a díjat nem kaphatja meg. Éneklés közben például tilos leülni és köpni, az izzadtságot nem szabad letörölni, csak a köpeny szélével. Ezeket ismételgette magában és simogatta homlokát. Az orrfúvás egyáltalán nincs megengedve, ami nyugtalanította, mert kissé náthás volt.
- Ne félj - mondta Poppaea.
- Bort küldess a színpadra - írta a táblára - samosi sárgát és lesbosi pirosat. Mindkettő meleg legyen. Ne meleg - írta hozzá- csak langyos.
Nero kiment a színpadra, hogy maga intézkedjen. Végigjáratta szemét a roppant nézőtéren, mely így üresen fekete és fenyegető volt.
- Végem van - jegyezte föl, hogy visszajött az öltözőbe - elájulok a félelemtől.
- Bátorság.
- Fölírták már a nevemet? Nézd meg. Mikor kerül rám a sor?
- A negyedik vagy.
- Jó hely ez?
- A legjobb.
- Ki énekel még?
- Alityros és Paris.
- De előttem?
- Az öreg Pammanes.
Nero mosolygott.
Kinn az utcán durrogtak az ünnepi tüzek, égtek a lámpák. De a közönség lassan gyülekezett. Először a testőrcsapatok vonultak be, érces lépéssel, félelmesen s elhelyezkedtek, ki-ki kiosztott szerepe szerint. Egy-egy besúgó a levezetőlépcsőkön állott, hiúz-szemmel, a szék-sorok között, magasan, hogy mindenkit szemügyre vehessen.
- Sokan vannak már? - kérdezte a császár.
- Sokan.
A fal mögül kikukucskált. Boldogan szédelgett.
- Nagyon is sokan. Jobb lenne talán, ha valamivel kisebb közönség lenne. Vagy lehet, neked van igazad, Poppaea. A versenybírákat kisorsolták?
- Most, mind az ötöt.
- Szigorúak?
- Nem, alig várják, hogy halljanak.
- De az arcuk nagyon szigorú lehet.
- Egyáltalán nem szigorú.
- Csak semmi részrehajlás - írta - ne tegyenek kivételt.
Minden percben mást jegyzett fel és rendelkezései keresztül-kasul ellentmondtak egymásnak. Nero már nem tudta, mit gondol. Ide-oda tekintett szomorúan forgó, lázas szemével, majd megragadta Poppaea kezét és azt szorongatta, némán.
Lucanus az ünnepre visszaérkezett száműzetéséből. Titokban barátjánál, Menecratesnél szállott meg, aki tájékoztatta a történtekről s bemutatta vendégének, Antisius praetornak. A preator éppúgy szerette a császárt, mint ő, több sikerült gúnyverset szerzett róla. Elhatározták mind a hárman, hogy megnézik az előadást, melyet bűn lenne elmulasztani. Vidám hangulatban indultak el.
Mire a színházhoz értek, a bejáratnál nagy tömeg feketedett. Mindenki be akart jutni. Az emberek, akik fölhevültek a napi mulatozástól, dulakodtak és feleseltek az ajtónállókkal, mutogatták az elefántcsontot, vagy az ólomjegyet, mely órákig izzadt piszkos markukban és belépőül szolgált. Életveszélyes tolongás támadt. Egy anyát karon ülő porontyával összetapostak, de holttestükön át új rohamoszlopok indultak a színház felé, harci kiáltással. A bejutás különben sem volt sima. Annak, aki odatartotta jegyét, előbb arcába világítottak a katonák, csak aztán bocsátották be.
Egy fiatalembernek utat nyitottak. Jegyet se mutatott, csak intett. Zodicus volt, akinek állandó helye volt minden előadásra, a császári proscenium-páholy mellett. Mögötte került be valahogy a három barát.
Lucanusék a harmadik emeleti karzatra szorultak, ahol rabszolgák figyeltek, katonák őrizete alatt. Már zúgott a vihargép, a kellékes rázta a kavicsokat, görgette a sziklákat, ami az előadás kezdetét jelezte. Andalúziai és egyiptomi leányok táncoltak a színpadon. Utána a versenyzők léptek fel.
A színészek a császárra való tekintettel ezen az estén abban vetélkedtek egymással, ki énekel rosszabbul. Igazán nehéz dolguk volt, mert Alityros, az első énekes készakarva olyan hamisan dalolt, hogy a többiek szemrehányást tettek neki a tisztességtelen verseny miatt. Paris egyszerűen elejtette számát. Pammanes azonban, ki remekelni akart, mindkettőjüket lefőzte. Ő volt mégis a legrosszabb.
A negyedik szám előtt felhúzták a függönyt és hosszú, nagyon hosszú szünet következett. Vizet ittak a nézők, levegőért kapkodtak, mert a színház meleg volt s a pállott emberi leheletet még az a sok virág sem nyelte el, melyet mindenüvé elszórtak.
Elöl az orchestrával szemben a főpap foglalt helyet, augurokkal és haruspexekkel, majd a senatorok, kik a napi munkában eltörődtek és szép számmal szerepeltek katonák is, kik hazajöttek a harctérről, köztük Rufus, Scribonius Procullor és Vespasianus is, ki egy szemléről érkezett utolsó pillanatban és alig tudta egyenesen tartani öreg fejét.
A tömeg nyugtalankodott, várta a számot. De a testőrök résen voltak. Szigorú szemölddel tekintettek minden rendetlenkedőre, mintegy ezt kérdezve: talán nem tetszik? Egy-egy vihogás hirtelenül elhalt, mert korbácsütés csattant. A besúgók hegyezték fülüket.
- Ne ordítsatok - kiabált a harmadik emeleten egy bamba afrikai katona, hangosabban, mint azok, akiket figyelmeztetett.
- Most jön - súgta oda Lucanus Menecratesnek.
Mind a hárman rendkívüli mulatságra ajzottan várakoztak. Alig tudták visszatartani a nevetést.
De még mindig nem jött.
A függönyt leengedték, kezdődött az előadás.
Gallio, a színész, megjelent az előszínen. Csak ennyit mondott:
- Domitius következik.
- Kicsoda?
- Domitius - ismételte.
- A császár, a császár - kiabálták - Domitius, Domitius.
Tompán morajlott a nézőtér. Ez a név, mely Nero kétes származását jelezte, tilos volt eddig, súlyosan büntették azt, aki kimondta.
- Nero, Nero - szóltak többen. - Miért Domitius?
Gallio mosolyogva meghajolt:
- A költő következik, nem a császár.
- Hallod? - mondta Antisius Lucanusnak.
A leereszkedés azonban hízelgett a csőcseléknek, mely erre önkéntelenül tapsolni kezdett.
A színpad pár pillanatig még üres volt. Aztán megkezdődött a fölvonulás.
Egymásután jöttek a színre a testőrök, karddal és sisakban, a tribunok,utoljára a testőrcsapatok parancsnoka.
- Burrus - sóhajtott Lucanus ott fönn - milyen szomorú, szegény.
Aztán egy aggastyán lépett a színpadra, félénken, a nagy fénytől káprázva. Arca vékony, mint a papíros. Zavartan nézelődött maga köré. Izgatott volt.
- Seneca - hördült föl Lucanus - édes, öreg-öreg Seneca. Meg se ismerem ezen a komédián.
Végül egy apród haladt át a színen ünnepien, lassan: a császár lantját hozta, selyempárnán, és Dionysios oltárára tette.
Most már annyira föl voltak csigázva a nézők, hogy a kopasz és fogatlan Pammanes, aki a színtársulat vállalkozójaként szerepelt, a császár öltözőjébe ment és térdre rogyva kérte őt, ne várakoztassa a tömeget, mert minden késlekedés árt a sikernek, különben is a versenyszabályok szerint az egyes számok között nem szabad ily nagy időköznek lennie.
Nero megindult a színpad felé, rogyadozva. Poppaea támogatta.
De mielőtt kilépett, még ivott egy korty olajat, melyben metélő-hagymát aprítottak, hogy hangját erősítse.
- Itt van - mondta Lucanus.
Mind a hárman előrehajoltak.
Az, amit láttak, nem volt nevetséges, amint várták, inkább megdöbbentő és ijesztő.
A császár ott állott a színpadon, óriás falábakon, úgy hogy mindenkinél magasabbnak rémlett. Aranycsatos cothurnust, csillagos zöld tógát viselt, melyet a nép szájtátva nézett, mert ilyen pompás ruhát még sohase látott s egy vászon álarcot, mely Poppaea arcát utánozta és fölül borostyánsárga fürtökben végződött. A borzas hajbetét alatt a császár izzadt. Csak a hangtölcséren kapott levegőt, azon a szörnyű és torz repedésen, mely a szájat mímelte, és arra volt hivatva, hogy az éneket öblösítse, elvigye a legmesszebb széksorokig. Karjáról színes szalagok lógtak. Alakja a sok ruhától fölpuffadt.
- Rettenetes - suttogta Lucanus, elhűlve a látványtól - rettenetes.
Poppaea a császári páholy leeresztett rostélya mögül figyelte, mi történik.
Nero, mikor kilépett a színpadra, semmit se látott, elfeketült előtte a világ s azt képzelte, hogy üres a nézőtér, mint előbb. Majd tapsorkán zendült föl, melytől szinte megsüketült. Vakon és süketen imbolygott a falábakon, melyek kopogtak a színpadon. Szíve döntette mellét. Az a remegés, mely az öltözőben kínozta, növekedett. Elájulni és összerogyni szeretett volna legjobban, elfelejteni mindent. Orra égett az álarc alatt, homloka csöpögött és nem merte megtörölni, torka elszorult. De a feléje áramló állati indulatok, a mások figyelme, érdeklődése valahogy lelket öntött beléje. Egy lépést tett előre.
- Figyeljetek rám - szólt, elcsukló hangon.
Az énekes a költeményen kívül sohasem mondott mást, ez a bejelentés tehát bizonyos megütközést keltett a hallgatóságban s nem is tudták, mi az értelme. Neronak most jutott eszébe, hogy ezzel megsértette a versenyszabályt. Izgalma még nagyobb lett. Ide-oda mozgott, majd mindenre elkészülve, bátran, ennyit mondott:
- Egy korty bort iszom csak, egy kortyocskát és aztán kellemes hangomon éneklek valamit.
A tömegnek tetszett a félszeg locsogás, melyet közvetlenségnek érzett. Már tapsoltak is. Lucanus fönn a karzaton úgy összeverte tenyereit, hogy majdnem kirepedtek. Egy katona haragosan nézte.
- Nem szabad tapsolni? - kérdezte tőle.
- Még nem - felelt a katona, szigorúan.
A császár megitta borát, aztán egyesek fölkiáltottak a színpadra:
- Egészségedre.
Nero meghajolt, kezébe vette a lantot és most énekelt.
Kappanhangja gyengébb és fátyolosabb volt, mint egyébkor. De a fuvolások annál erősebben dolgoztak a zenekarban. Bicsaklásait helyreigazították, utána siettek, elmaradtak mögötte, amint kellett, ha pedig rossz hangot fogott, úgy sivítottak, hogy semmit se lehetett hallani. Az énekes többször újrakezdte Ekkor a zenekar is visszafordult, rémülten, míg végre valahol találkoztak és a bachansnőről szóló hosszú dithyramb befejeződött.
Mindenki tapsolt. Lucanus, Menecrates, Antisius, a karzat, a nép, a katonák, a senatorok, a papok, a testőrök a színpadon, a színészek, Burrus és Seneca is. A dörgedelmes zúgást érthetetlen és lelkes kiáltások erősítették. Soha ilyen jól nem ment még és a tapsvezető boldogan integetett. Percekig nem ült el a vihar, mely a rozoga színházat összedőléssel fenyegette. Az ünnepelt költő feje fölé szalagokat, koszorúkat hajigáltak és fülemüléket, meggyújtott szárnnyal, melyek haldokolva énekelni kezdtek. Sivalkodott, üvöltött, hörgött mindenki.
Nero ezt nem várta. Álarca alatt kigyulladt szeme, a boldogság tüzében. Türelmetlen mozdulatot tett, aztán letépte a maszkot, megmutatta magát, igazi arcát, hogy megfürödjön a siker teljes dicsőségében.
Most a taps tombolássá vált. Nero nézte az őrjöngő ember-óceánt, szemébe könnyek tolultak, a gyermeki meghatottság őszinte könnyei.
- Ah - nyögte - köszönöm, nagyon köszönöm - és sírt - nem érdemlem meg.
- Te isteni - ordította egy tapsonc.
- A nép az isteni - mondta a császár és térdre esett a nép fönsége előtt, kitárva karjait csókot hajított mindenkinek.
De a nézőtér még mindig nem halkult. Új éneket követeltek. Nero tétovázott, a versenybírákra nézett, akik állva tapsoltak, aztán gőgösen, meghajlás nélkül kiment. Nem adott ráadást.
Egyenesen az öltözőbe szédült, a kis szobába, amely megtelt hajlongó tapsoló emberekkel, akik fenyő-, olaj-, babérkoszorút hoztak és várták az ünnepeltet. Nero a senatorok, színészek és írók sorfala között jutott ide, álarcát kezében tartva, törülgetve izzadtságát. Boldogságát nem tudta titkolni. De a sok hódoló láttán uralkodott magán, diadalérzését félelemre játszotta át és míg a mámor könnyeit nyelte, álszent szerénységgel sopánkodott.
- Rossz voltam nagyon rossz.
- Nem hallod a tapsot? Még mindig tapsolnak - feleltek egyszerre mindnyájan.
- Mennyi koszorú - szólt, hogy leült az öltözőben - és mennyi virág. A levegő nehéz. Megfulladok - tette hozzá és intett, hogy a virágokat dobják ki.
Parist vette észre először, aki egy sarokban állt, néma elismeréssel.
- Paris, te voltál jó. Ma gyönyörűen énekeltél. Hallottalak - hazudta, mert egy társát se hallgatta meg. - Micsoda hang és előadás. Hiába, te vagy a művész, nem én, aki csak próbálkozom, szegény vergődő. Ne szólj semmit. Amit érzek, azt érzem. Ma elvesztettem a díjat. Nincs mentségem. Sok hibát követtem el, a versenyszabályokat nem tartottam meg. Akkor, mikor bementem és kijöttem. Beszéltem, az álarcot is letettem, kétszer. Kissé megfeledkeztem magamról. A népnek azonban tetszett. Határozottan éreztem, hogy tetszett. Úgy-e tapsoltak valamicskét?
Figyelt és hallotta, hogy a nézőtéren még mindig csattog a taps.
- Alityros - folytatta és kezét nyújtotta a színésznek - és te is Pammanes, igen, te is remekül énekeltél. Csak ne szerénykedj. Egy hosszú, becsületes élet, egy nemes művészi pálya minden küzdelme van előttem, mikor téged látlak Tiétek a koszorú, valamennyiteké. Engem kizárnak a versenyből, annyi bizonyos. Vegyétek ezt - és egy-egy koszorút nyújtott át a színészeknek - babér a művészetért. Mindenem a tiétek. A szívem is.
A színpadról hírnökök érkeztek, tudatták, hogy a versenybírák a császár éneke után szünetet rendeltek, mert nem tartották illendőnek, hogy közvetlen utána más énekes lépjen föl és tanácskozásra vonultak vissza, hogy a történteket megvitassák.
Nero megszeppenve nézett maga elé. A lehető legrosszabb eshetőségre gondolt. Arra, hogy megszégyenítik, hibái miatt mindörökre eltiltják a nyilvános szerepléstől s noha ezt nem tartotta valószínűnek, élénken kifestette, úgy hogy vissza akart lépni a versenytől. Pammanestől nem félt, az nem jön számba. Alityros nagyon fiatal és mint mondják, tavaly kapta meg a díjat. Csak Parisról lehetett szó, de nem bizonyos, hogy jobban énekelt-e. Ő azt állítja, hogy nem, neki is rossz napja volt. Hogy hűtse lázát, a császár tréfákat mesélt, melyekre maga se tudott figyelni. Aztán kétség, remény közt hánykolódva ült Paris és Poppaea között, egy egész óráig szédülésekkel küszködve, melyeket a mellette vigyázó Andromachus igyekezett enyhíteni. Végre meghozták a versenybírák a döntést.
Ez úgy szólt, hogy a nép óhajtására még egyszer föl kell lépnie, mert ilyen arányú művészt nem lehet megítélni egyszeri hallásra, a versenybírák pedig ragaszkodnak ahhoz, hogy ítéletük pontos, biztos, pártatlan legyen. Nero újra öltözködött, ami ismét sok időt vett igénybe s minthogy addig más színész nem jelenhetett meg a színpadon, a közönség tanácstalanul várakozott.
Éjfél felé járt az idő. Sokan elálmosodtak, szerettek volna hazamenni, de az ajtókat bezárták, a katonák rendeletet kaptak, hogy senkit se bocsássanak ki.
A császár másodszor tág, rózsaszín köpenyt öltött, magas szárú csizmát, mely combjait is eltakarta. Már fesztelenebbül mozgott, a színpadra jövet mélyen meghajolt a versenybírák felé, éneklés közben le se vette róluk a szemét. Egymásután adta elő valamennyi költeményét, az Agamennon-t, a Messzenyilazó Apollo-t, a Daphnis és Chloe-t, melyet mindannyiszor taps követett. A tapsoncok még mindig derekasan működtek, de tagadhatatlan, hogy utóbb ők is kissé lanyhultak, bármennyire buzgólkodott Burrus és a többi felügyelő. A lárma nem volt oly tömör, mint annak előtte, az öblös és villámos vihar miután kitört, záporrá változott, mely eleinte zuhogott, később rések támadtak benne, csak csorgott és csöpögött. Nero most maga intette le a tapsot, egy kézlegyintéssel. Nem érezte fontosnak. A szöveg volt a fontos, melyet olvasott, minden kérés nélkül. Egészen belemelegedett.
Egy óra múltán szünetet kért, de hódolva az előírásnak, nem távozott a színpadról, hanem a zenekarba vitette vacsoráját, ott evett. Hogy megvacsorázott, éjfél után lankadatlanul folytatta a szavalást. Általános tájékozatlanság uralkodott, hogy az előadás mikor ér véget. Művelt öregurak, akik fiatalkorukban Athénben tanultak, hangosan megbotránkoztak ezen a végtelenbe húzódó játékon, Róma szégyenének jelentették ki, hogy ilyesmi egyáltalán megeshet. Csak itt történhet ilyen.
Mindenki unta, azok is, akik komolyan vették és azok is, akik eddig nevettek. Kétségbeesett gondolatok fészkelődtek az emberek fejében. Már-már azt hitték, hogy vége és akkor új dal következett. Nem tehettek mást, megadták magukat az unalomnak, mely laposan és szürkén terpeszkedett fölöttük.
Vespasianus, aki az első székek egyikén ült, elszundított. Oldalt billent száraz és sovány feje, szája tátva maradt. Arról álmodott éppen, hogy a fölolvasásnak már régen vége van, ő hazatért és elnyújtózva fekszik kényelmes ágyán. Hirtelen durva lökésre ébredt föl. Két testőr közrefogta és kifelé tuszkolta. A folyosóra vezették egy öltözőfélébe, mely erre az alkalomra katonai őrszobául szolgált. Egy testőr-centurio kihallgatta, igazoltatta, aztán megfenyegette őt s csak öregkorára való tekintettel engedte szabadon.
Ennek híre futott a nézőtéren és a többiek, akik ott ültek, remegtek, hogy ők is elalusznak. Megkérték szomszédjaikat, csípjék meg karjukat, hogyha bóbiskolnának. Fölpeckelt szemmel erőlködtek. Néhányan a hőség miatt rosszul lettek. Egy anya gyermeket szült. Ezeket hordozóágyon cipelték ki a katonák. Most a merészebbek, kik mindenáron haza akartak jutni, vérszemet kapva, leestek a földre, mereven végignyúltak és mint halottakat vitették ki magukat. A színház egy ostromlott városhoz hasonlított.
Lucanus, Menecrates és Atisius azonban nem unatkozott. Ők pokolian mulattak, ott fönn, a szédületes magasban, minden verssornál összenéztek, és a titkos megértés továbbfutott egyikből a másikba. Lucanus nem bánta, hogy élete kockáztatásával szökött meg száműzetéséből, a mulatság megérte. Pecsenyévé tapsolta kezét, berekedt a kiabálástól. És mikor a császár egy utolsó hajlongással befejezte dalát, szinte kevesellte. Még tarthatott volna egy kicsit.
A versenybírák tanácskozás nélkül fölálltak s a legidősebb, egy tiszteletreméltó aggastyán, remegő, de elég erős hangon kihirdette, hogy a játék győztese Nero lett, akinek homlokára azonnal ráhelyezték a koszorút. Így állott: a tapsviharban, kimerülten és elcsigázva, a boldogságtól szétfolyva, percekig, mert a tapsoncok ezúttal kiadták minden erejüket.
Aki kilépett a bűzös színházból, első pillanatban azt hitte, hogy már megvirradt. Nagy világosság tündökölt mindenütt. Még mindig égtek az örömtüzek, az Aventinuson zöld lángok, a Palatinuson pirosak, völgyön és hegyen rikoltóan lobogtak, amerre szem nézett.
Nero az öltözőben össze-vissza csókolta a színészeket, vigasztalta a veszteseket, hogy majd máskor győznek. Ma ő került föléjük, mert a műsor második részében csakugyan olyan hangokat vágott ki, amilyeneket nem hallott énekesektől és utolsó versei elemi hatást keltettek. Különben mindenkihez előzékeny, kedves volt. Kis élelmiszeres kosarakat küldött a színházból távozóknak, egyiptomi datolyával és fügével s a szétoszló tömeg közé marokkal szóratta az aranyakat. De nem ment aludni. Tízlovas fogaton kihajtatott a mulató néphez. Mellette rabszolgák futottak, kétoldalt égő fáklyákkal.
A Tiberis tűzfényben állt és a hajókon már nagyban folyt a lakoma. Két pofára evett a nép, meztelen lányok ölében, kiket az ünnepművészi rendezői előszeretettel ültettek senatorok feleségei, tisztes családanyák mellé. A tereken fuvolások lármáztak. Tánc járta, mely alól a császár kívánsága szerint senkinek sem volt szabad kivonni magát.
- Egyformák vagytok - kiáltotta Nero - mint az aranykorban. A művészet, a szent és halhatatlan művészet nevében - és ő is tapsolt.
Zodicus és Fannius állandóan körötte lebzselt. Ők figyelték meg azokat, akik nem táncoltak és pironkodva a háttérbe vonultak. Ezeket a költők a császár elé vezették és az volt a büntetésük, hogy a legnagyobb fényben kellett elropniuk a táncot azzal, akivel a császár akarta. Úrihölgyek, hogy kijátsszák a kényszert, maszkot öltöttek. Zodicus és Fannius azonban letépte álarcukat, a nép tetszésétől kísérve. A kedv magasra hágott. Kurjantottak és rikkantgattak. Ekkor történt, hogy Aelia Catella, a nyolcvanéves matróna, a mindenkitől tisztelt patrícius-asszony, aki két fiát és három unokáját vesztette el a párthus harctéren, kivált a tömegből s mintegy hirtelen elmezavarban a császár elé ment és fölemelve ruháját, mutogatva fanyar lábikráit, különös mekegő és vékony hangokat hallatva, táncra perdült egy rabszolgával. A tömeg röhögött. Nero pedig a földig hajolva megcsókolta a kezét.
Reggel felé férfiak és nők egyaránt eláztak. A császár lefeküdt, a nép is oszladozott. borongó hajnal komorlott föl a hegyek mögül erre a mérgezett éjszakára ,mely cifra tébolyként ült a városon. Füst és korom szállt a levegőben. A járókelők agyongázolt a koszorúkon, haldokló virágokon, utolsót lélegző lombokon jártak. Némely helyen egész borpocsolyák sötétlettek, mint eső után a tócsák. Egy elefánt elvesztette valahol gazdáját, a fórumra rohant s ott egy szobor előtt lehasalt és kürtölt.
Seneca gyaloghintón ment hazafelé.
Mikor Jupiter templomához ért, másik hintóval találkozott, melyből valaki kiabált feléje.
- Seneca.
- Lucanus - szólt az aggastyán, aki a hintóból kihajolt. Egymásra meredtek, minthogyha alvilágban találkozik két árnyék, mely fönn, valamikor szerette egymást.
Seneca Lucanusról régóta nem hallott. Egy idő óta levelet se kapott, nem értette, hogy kerülhet ide ilyen messziről ő, a száműzött. A találkozást egy pillanatig látománynak gondolta, az eszelős éjszaka utolsó káprázatának. Megdörzsölte szemét.
Kiszálltak a hintóból. A hajnal megvilágította őket. Mindkettőnek arca hamuszínű, halálosan józan.
- Mit szólsz ehhez? - kérdezte Lucanus és nevetve fakadt.
Sokáig torkaszakadtából kacagott.
Rázkódó fejét pedig odahajtotta Seneca mellére, a költő agg szíve fölé.
- Jaj - szólt Seneca - én már nem tudok kacagni.
- Miért? Talán nem volt pompás: a játék, a vers, az ének, minden?
- Nem - felelt Seneca, félénken, öreges ellágyulással - te nem ismerted őt azelőtt. Hiszen én neveltem. Látnod kellett volna régen, mikor tizenötéves volt és tanult és hitt és akart valamit, mint mások. Mint te meg én. Hová jutott. El se tudod képzelni hová jutott - és lefelé mutatott a földre.
Szeme könnyel telt meg. A könny kétoldalt, vékony patakban kicsurrant szomorú, élettelen arcára.
- Szegény - mondta és hogy gyaloghintójára visszaszállt, még mindig sírt.
(Folyt. köv.)