Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 20. szám
A magyar közelség után Párizsban éltem együtt Ady Endrével.
A velencei találkozáskor már beszélgettünk arról, hogy talán én is kimennék Párizsba, előzőleg megjártam már kétszer Párizst, de csak futtában ismerkedtem meg a "gigászi vadonnal", mely annál inkább kísérgetett alig felvillant képeivel, szerkesztőségi helyzetem úgy fordult, hogy a nagy utat megcsinálhatom és még azon év végén valóban elindulhattam Párizsba.
Hét hónapig voltam együtt Adyval Párizsban és láthattam Adyt a kegyelt metropolisban amelynek hírét örökre beírta legszebb verseibe és feladat lesz elmondani ennek az együttélésnek kicsi és nagy dolgait, mert az már az irodalom ügye, hogy mit jelentett Párizs Adynak, de lejegyzem majd itt a nem komolykodó virgonc-viharosabb jellegű epizódokat is, mert Ady emberi arculatának továbbrajzolására igen alkalmatosak és ha lehet, ha szabad, itt-ott írok Ady másik Párizs-szerelméről is - hiszen itt élt Léda...
Szép október volt, amikor a vonat kifutott velem a tiroli Alpok felé, Franzensfestében én is találkoztam a piros borocskával, ami átfesteni tudta Ady elborult kedvét, Münchenből már egyvégben csinálhattam meg az utat Párizsig és a magam mozdulatairól, mégis, annyiban kell írnom, mert gyülekvő sok betűimnek apraja-nagyja, magamon keresztül is, mind Ady Endréről szólnak.
Estefelé volt már, loholt a vonat, néhány óra múlva Párizsba érkezünk... nagyon megszomjaztam, étkezőkocsit nem csatoltak a vonathoz, az állomásokon árultak ugyan italt, de poharat nem adtak hozzá, tikkadtam és robogtunk át a pezsgőtermelő tájékokon, a kurta megállóknál nem is árultak mást, mint "fojtott bort" (Ady szava a pezsgőről) és én Rámosolyogtam a messziből... s mit tehettem mást, vásároltam magamnak egy üveg pezsgőt, pohár nélkül.
A bizalmas sarok a fülkében igen nyájas lett, frissített, kedvet küldött reám és én szomjúszívességgel, bizony nyakaltam az üveget, a sok utazástól fáradt, gyöngült voltam, azért az üveget vigyázatosan kezeltem, de a flaskó kikezdett velem és mert nyitva volt, le sem tehettem, eldobni magamtól szintén helytelen lett volna és nem is tudtam szabadulni az üvegtől, amíg jó ízét fenékig át nem vettem tőle.
Párizs előtt voltunk és kimelegedett szemeim előtt lóbáltak már a párizsi lángok s hallatlanul fiatalosan, felbuzdult örömmel Ady "Gare de I'Est"-jére megérkeztem.
Ady várt, az éjszaka elején voltunk és Párizs csillogott különben is kigyújtott szemeimben, két embernek barátságosan megszabott konflison, cserélgető beszélgetéssel, ballagdáltunk a szálloda felé: 15 rue de Constantionople, Hotel de l'Europe, ez volt a hely, ahol Ady évekig lakott.
Jófajta polgári szálloda, a Monceaux finom tájékához közel, szomszédságában a lüktető Gare St-Lazare-nak. Keverék nép élt a szállodában, mindenfajta nemzetségbeli, köztük önálló életű diákkisasszonyok, követségi hivatalnokok, bolygó orosz forradalmárok.
Ady a harmadik emeleten lakott, egyszerű, de jól felszerelt szobában, benne a széles francia ággyal. Illik egy kevéssé képet adni erről a szobáról, több nevezetes versét írta meg itt Ady, elkomorult kedvével pedig azt is többször megtette, hogy francia ágyából két-három napig ki nem mozdult, ilyenkor a szimbólum megszűkült és rá kellett gondolni a rejtő szobában a híres sorokra:
"Jöhetnek: Páris szivén fekszem,
Rejtve, kábultan és szabadon,
Hunnia uj szegénylegényét
Őrzi nevetve
S beszórja virággal a Bakony..."
A diadalos, pogánykedvű ének sokszor másként rám sírt, ha Ady Léda miatt elszomorodott, vagy hazulról bántották a hírek és csüggedten, a meghasonlás terheivel bevette magát a szobák rengetegével jól körülzárt ágyába, sötétült rossz kedvét hiába költögettem, éjszaka-nappal csak váltogatták egymást, Ady apatikus fáradtsága nem fordult és mert ismertem képzeletének meghitt fantomjait, itt, az ilyen elalélt hangulatban éreznem kellett az egészen más hangú vers, mégis igaz folytatását:
"Itt halok meg, nem a Dunánál.
Szemem nem zárják le csúf kezek,
Hív majd a Szajna egy csöndes éjen.
Valami nagy-nagy
Semmiségbe beleveszek..."
Lesz még írnivalóm e hotelról és benne Ady szobájáról, de folytatnom a kocsiutat, a pompás éjszakában, a házak ormáról, boltok homlokáról ránk ömlő fényben. A rue de Constantinople 15. előtt megálltunk, Ady az ő szállodájába megrendelte számomra is a szobát, a negyedik emeletre fölmentünk, területes ágyamat Ady elmagyarázta, a matracot külön megmutatta, a szállodatulajdonos direkt az én számomra csináltatta, Ady csúfolódott:
- Mondtam neki, jön egy barbár Keletről...
A szoba, az ágy kívánatos volt és az ólmok nagyon benne voltak már a tagjaimban, de Ady ajánlgatta, menjünk le egy kicsit valamelyik közeli kávéházba. Lementünk. Ady élénk, megvesztegetően jókedvű volt, minden bolondság, komolyság szóba került, végül fizettünk, hogy hazamegyünk.
Éjjel fél egy óra volt, kinn voltunk a párizsi éjszakában, mely őszi volt, de olyan igyekezetű, hogy enyhével, szívével még az öregben is megrázta a fiatalt, mi pedig ott a Boulevard Malesherbes-en megakadt és fölzajló pesti vérünkkel, majdnem újra sihederek lettünk.
Megegyeztünk abban, hogy nagyon sokat utaztam, bizonyosan igen fáradt vagyok, le kellene feküdni és a körutak ügyes kanyargóival a Rabelais-mulató elé kerültünk.
- Csak egy fél órára...
mondta Ady Endre, lankadtan helyeseltem és beljebb kerültünk Tarka vigalom, szmokingos gavallérok, selymes dámák, a zongoránál egy frakkos úr sanzonokat dalolt és ha elhallgatott, magyar cigányzene zendült.
Ady felhorkant, úgy látszott nagy magányosságában örül a változásnak, a helyiség meanderszalagjában megtaláltuk a hajlást, ahol jól leültünk és a bujdosó idegenben,Bábel megőrült farsangjában, pesti gusztussal próbálgattuk a gyöngyvető nedűt. Ady elengedte magát, a cigányt is odahívta az asztalhoz, a félórácska, amire fogadkoztunk, megnyúlt a hajnalig, a prímás már tudta Ady kedvét és hangfogóval sóhajtgatta:
- Befútta az utat a hó...
Mi tagadás, nagyon elgyöngültem, hiszen én már Epernay körül kezdtem el a barátkozást az ezüstnyakú üvegekkel és most már rám fordult, a vállamra, fejemre, a kilométerözön is, amin átláboltam, amíg idáig értem. Ady sem volt éppen biztonságos és szót fogadott, abbahagytuk a mulatozást. Bizonytalan színű hajnalban a kocsi letett bennünket a szálloda előtt.
Fölvittük egymást a harmadik és negyedik emeletre, hiányos vetkőzéssel beledőltem az ágyba, forgó tanácstalanságban megöleltem az új matracot, testem vízszintjén vér, pezsgő fölforrva elindult és rosszul lettem - a nekem vásárolt, gonddal prezentált vadonat új matracon.
Rettenetesen szégyelltem magam és zúgó fejemre rá-rámordult Ady bekonferáló szava:
- Barbár!...
- Barbár!...
Nem föltétlenül az olvasó szórakoztatására írom le az ilyen történeteket, más a cél. Gőzét, melegét, kavargó mélyét rávinném az olvasóra e tornáknak, mert a fűtött forróság nem egyszer libbentett rá a poémával Ady fantáziájára.
Ady alakját mutató-kutató feljegyzéseimben mögéje akarok kerülni Ady egyik-másik versének is, ha a valóság csírájával gyújthatok körülöttük világosságot.
Elmondtam már másutt, hogy szánalmas kullogás lenne az, ha Ady elszárnyaló versei mellé történetillusztrációt kísérelnék adni. De az izgalmak meghatottságával arra rá akarok mutatni, hogy ebből, vagy abból a közösen átélt motívumból indulhatott el a vers messzi-messzire eltávolodott távlatok felé. Alázatosság van bennem Ady Endrével szemben és csak az erősen hitt föltevésért írom le, hogy Ady Endrének csodálatos verse: "Az ős-Kaján" az előbb felvázolt tüzes és fantasztikus éjszakából szállhatott föl:
"Jött boros kedvvel, paripásan,
Zeneszerszámmal, dalosan
És mellém ült le ős-Kaján..."
Az ötletadó
A verset az alatt írta meg Ady, amíg én Párizsban voltam, erről a lázról, velejárókról másutt írok.
*
Ady Endre párizsi életmódja lényegesen különbözött a pestitől. A redakciós robot nem volt rajta, hívek szaporodó sokasága itt nem bolygatta a nyugalmát, hajlandósága szerint, zavartalanul élhetett és ez a kívánság egyszerű, beosztás dolgában majdnem polgárias volt, rendes időben lefeküdni, rendes időben fölkelni és közben a napi teendőit teljesíteni. A délutáni órákban Ady megírta kéziratait, a terminust, amikor verset, cikket kellett szállítani, alig mulasztotta el. Borozó hajlandósága megnőtt, annyira, hogy kéziratait most már csak akkor tudta megírni, ha a borospohár mellette volt, szellemének biztonságára azonban óvatoskodva vigyázott és kevés ízleléssel, nagyobb szünetekkel ivott, ha dolgozott és ha az önfegyelmezés még sem sikerült és a mámor elsodorta, a munkát abbahagyta.
Szabad idejében sokat olvasott, főként lapokat. Szenvedélyes újságolvasó volt, francia lapokon kívül naponta megvásárolta a magyar újságokat is és töviről-hegyire, egész a hirdetésig, végigolvasta a betűmezőket. A folyóiratok közül különösen a "Mercure de France"-ot kedvelte, ezt a lapot, amikor Pesten élt, elő is fizette és főként a nemzetközi, társadalmi cikkeit olvasta el nagy érdeklődéssel. Könyvekre inkább Léda figyelmeztette őt, ami elébe került, azt figyelemmel elolvasta, de rendszeres, buvárló olvasottsága nem volt. A francia lapokban tükröződő nemzetközi élet emelte Ady figyelme elé a perspektívákat és mert a jól szerkesztett újságokból mindent elolvasott, mindenről volt fogalma.
Ady zsenijét méri, hogy egy java cikktől annyira meg tudott termékenyülni, hogy a fogalmak, nézetek velejét pontosan megérezte és az elszerzett kis magból nagyszerű, látó-ítéleteinek egész lombozata terebélyesedett fel.
Érdekes lenne jobban megnézni, hogy milyen viszonyban volt Ady talentuma az olvasással. Vajon nem ösztönös védekezése volt-e zsenijének az, hogy a tudás labirintusait elkerülte? Az ismeretek cikk-üzeneteit rögtöneiben megértette, fölismerte és spontán képzeletével azoknak mélyét, magasát visszhangozta.
A több, a nehézkesebb összefért volna-e ideges fantáziájával? és nem úgy van-e, hogy úgy volt, mint a kerti üvegharang, mely melódiáival csak akkor rezdül, ha a mindenfelől érkező szellők csak éppen érintgetik?
Mindent érző egyénisége minden irányban érzékenykedett és nem volt területe a világ dolgainak, amiről ne tudott volna, de ez csak géniuszának nyugtalansága volt, mely az egyetemességet hirdető minden hangját még nem találta meg és úgy látszik, a lapjaiból felmerülő literatúrák evolúciói, népek forradalmi megmozdulásai, kultúra, hírek, mind csak arra valók voltak, hogy Ady várakozó lelkületén átfuvalljanak, de csak átfuvalljanak, hogy az szűzmegindulással, hevült potenciával tudjon beszámolót mondani új és új álmodozó fölfedezéseiről.
Följegyzem itt Adyról azt is, hogy a bibliás könyveket sokszor elővette, különösen a zsoltárokat nagyon szerette, a régies magyar írásokat, ha a keze ügyébe kerültek, elmerülten olvasgatta, történelmi, nyelvészkedő magyar folyóiratok érdemesebb számait megszerezte és itt is, mély ösztönével, mindig megtalálta azt, amivel eszközeit pallérozni tudta. Rendkívüli hangszerét, nyelvi készségét sokszor gazdagították ezek az olvasmányok, ő maga beszélt erről és emlékezem, hogy megörült egyszer, mennyire magyarázgatta nekem, hogy talált egy egyszerű ősi szót, mely az ő szavai közé való, a Szilágyságban a nép ma is használja: dancs. Olyasfélét jelent: ügyefogyott, balog, nem életrevaló. Verseiben föl is használta ezt a szót, egy helyütt így kerül elénk:
"Gyűlölöm dancs, keleti fajtám, - Mely, hogy kifáradt, engemet adott"... Még leveleibe is belevitte ezt a szót, egy barátunkról írta hozzám Párizsból: "Ilyen dancs ember nem élt még a földön." A magyar olvasnivalók persze nagyon érdekelték, ebből a szempontból is különösen a társadalmi, politikai közleményeket figyelte. A "Huszadik Század" folyóiratot állandóan olvasta. Éber gonddal nézte a magyar litteratura dolgait is.
Ifjú írók, költők zsengéi iránt érdeklődött leginkább. Később halomszámra küldték hozzá a bátorítást váró fiatalok meg nem jelent kézirataikat és Ady nagy türelemmel, kíváncsisággal olvasta azokat s rögtön kész volt az elismerésével, ha a jelentkezők megérdemelték, de épp olyan gyorsan és feltétlenül közölte velük az elutasítást is, ha talmi portékákkal közeledtek.
Könyvbírálatokat is szívesebben a fiatalokról írt és hevülettel glosszázta az ismeretlenek termékeit, ha azok arravalók voltak.
Olvasó módjának érdekes tulajdonsága volt az is, hogy szereplő, vagy öregedő magyar írókat revideált az önmaga számára. Épp abban az időben, amikor kinn voltam, Gárdonyi Géza könyveit olvasgatta Ady, idáig nem igen szerette Gárdonyit, évek óta abba is hagyta az olvasását, Párizsban rágondolt az ellenőrző kedvére és jó ideig Gárdonyi könyveivel foglalkozott. Teljesen megváltozott Gárdonyiról az ítélete, nagyon becsülte a munkásságát és erről az új hitéről cikket is írt a "Nyugat"-ba. Ilyen számon tartó próbák alá vette Ambrus Zoltánt, Bródy Sándort és még a fiatal Molnár Ferencet is.
Olvasás, kéziratírás, az idő megszokott lepergetése, mindez, a rue de Levis 92. házban történt.
Itt lakott Léda...
Rue de Constantinople és rue de Levis, a két utca közötti távolság átfogta az egész napot, délelőtt Ady elindult a szállodából a rue de Levis 92 alá és innen csak késő este tért vissza a lakására.
Minden nap velük voltam és felejthetetlen a sok minden, amikkel hónapokon át könnyebb, szebb volt az élet.
Rue de Levis 92...
Idegenben meghittséget, bátorkodó hangulatokat, a föllüktető életkedv tüzét-színét jelentette az én sorsomban is és a szívemből ejteném a szavakat, ha írhatnék róla...
De úgy érzem, nincsen engedelmem reá...
*
Ifjú költők kedvére, akik valaha eljutnak Párizsba és Ady Endre eltűnt alakját a Szajna mellett visszaálmodják, útbaigazításaim között fölrajzolom a kicsi bárt, ahova Ady Endre minden este betért, a különös csöndességben magában ült és itt volt mindaddig, amíg nyugovóra haza nem ment.
Rue de Constantinople 15, ugyanazon házban volt a bár, ahol a szállodája és Ady este tizenegy óra tájban jött ide mindennap, pontosan, a rue de Levis 92 alól. Ez a bár egyáltalán nem volt olyan fajta bár, ahogy azt mifelénk értik. Minálunk a háború kínjaiból fölváltott temérdek pénz orgiázó luxustanyáját jelenti a "bar", odakinn jellegzetes, a párizsi életmódból kitermelt egészen más helyiség. A karakterét úgy lehetne meghatározni, kalitkás kicsi betérő, amiben volt valami az igénytelen kávéházból, a magyart ismert "snapszbutikból" s ha nagyon meg akarjuk gazdagítani a jellemét, azt is mondhatni, tudott a kicsi bár még vendéglőt is játszani. Sok kvalitásával összesen, nem jelentett azért többet az ilyen kicsi bár, mint a Párizs rengetegében elszórt apró lokalitásokat, ahol az ívlámpás kávéházakból, szállodai vendéglőkből kiszorult nincstelenek meghúzódhattak, a magányos itt megtalálhatta a nyugalmát, másutt dúló lumpok is itt-ott átviharoztak rajta. Franciás tisztaság csillogott a rézedényeiken, üvegeiken, de alapjában véve szomorkás kedvűek, elmélkedésre, följáró fantomokkal tanácskozásra igen alkalmatos helyecskék voltak ezek a bár-ok, amilyenekben Verlaine is, a Panteon körül, elüldögélt és hátradőlt fejjel, a semmivel szemben, beleámult vonuló abszintködeibe...
Ady mindennap eljött a rue de Constantinople 15 alatt levő bár-ba, levelezésének nagy részét itt írta meg, lapjait itt olvasta tovább és közben mértéktartással piros bort ivott. Ady szívesen járt ide, a késő esti órákban alig zavargott itt ember, takaros szobácska volt, támlás jó székekkel, körülzáró izmos asztalokkal, a tulajdonosok igen rokonszenvesek, pirosképű fiatal francia a gazda, nevetős, gömbölyű a felesége, akik nagyon megbecsülték finom, halk vendégüket, a "Monsieur Ády"-t, a nevét is tudták, mire Pestről futtában a bár-ba én is beérkeztem.
Ezek az esték megint olyanok, hogy a hangulatukat átadni nem igen lehet, de makulátlan teljességgel őrizni fogom őket mindig.
Milyen magunkban voltunk a vad palotákkal eltakart arasznyi kicsiny bár-ban...
A bejáró mellett, a falon volt egy automata roulette, Ady sokszor eléje állt és centimeokkal a kezében pergette-kergette a masinát és mérgelődött, ha veszített, nevetgélt, diadalmaskodott, ha nyert.
Megható is volt ez a helyecske, ágrólszakadt szegény emberek vetődtek be ide leginkább, éjszaka előtt pedig a legszomorúbbak, bús Lázárok a hajlékért, más bélyegesek az engesztelő abszintért, a nagy hírű francia Cocotte lecsúszottjai az ösvényes utcák sötétjéből, a villámfényért.
Egyik-másik épp olyan "törzsvendég" volt itt, mint jó magunk. Sugárzó, nemes volt Ady alakja, ahogy ezekkel az emberekkel élni tudott. Volt közöttük egy foltozó szabó, anarchista, szindikalista, keverékszocialista féle proletár, szenvedő arcú, félig mosolygó, nagyon szelíd léptű, mozdulatú ember, aki a nagy csönd közeiben próbálgatott Adyval beszélgetni és Ady buzgón felelgetett neki. Mint a hal az ízes horogra, úgy kapott rá a foltozó szabó az alkalomra és szelíd lényéből háborogva tört föl ismeret, nézet, ítélet világról, emberekről, politikáról, ez utóbbi hallatlanul érdekelte és Ady itt fogta, csiholta emberünket, exkuzáló engedelemkéréssel törkölyt, abszintot rendelgetett neki, barátunk frappáns meghajlással köszönte meg a figyelmet és ment a vita világrendről, direkt akcióról, sustorgó erről-arról...
Adynak jellemző tulajdonsága volt az, ha egyszerű ember került eléje és politikailag hajlamos volt, "eszmecserébe" szállt vele, úgy látszik mulattatta, mint törnek meg a "kis emberek" primitív prizmáin a "nagy emberek" játékai és láttam ilyen tapingató kedvében Adyt Pesten is, de Párizsban, a szelíd külsejű, franciásan hevülő foltozó szabó különösen kívánatos médium volt a számára. Megírom itt azt is, hogy volt Adynak Párizsban még egy ilyen rangú politizáló ismerőse, egy öreg borbélysegéd, aki Adyt a Levis utcai kis borbélyműhelyben naponta borotválta. Magam is végignéztem egy ilyen borotválkozást. Ady ült a karosszékben, a vén segéd szappanozta Ady arcát, Figaro fecsegett, Ady válaszolgatott és szóba kerültek az akkor aktuális politikai izgalmak is. A francia kormány szétválasztotta az állam és egyház dolgait, a párizsi templomok szószékein tüzeltek a papok, az elűzött apácák valóban mint az ég menyasszonyai remegtek az ájtatos szívekben... és ilyen tömjénes malaszttal keserű szív tulajdonosa volt az öreg borbélysegéd is...
Ady kímélettel ugratta vitatkozó társát, az ecsetelt, háborgott, Ady vigyázatos töviseit el-elkapta, a borotválkozás bizony jó ideig eltartott és ez a terefere, politikai viszálykodás mindennap megismétlődött, Ady nem unta...
A párizsi lágy éjszakai szellő egzotikus figurákat fújt elénk fogadó bárunkba...
Köztük, a felejthetetlen, klasszikusan romantikus, a lerokkant "Grande Cocotte".
Romjaiból még fölmagasodott a hajdani heroina-alakja, eredetileg cseh-német származású volt, de már negyven éve lakott Párizsban, mögötte egy olyan élet, hogy ez persze megmarta az anyókás és még mindig szép arcát, egy kissé bolondosra csavarta a sokat próbált eszét és a nagy lihegés tikkadttá tette annyira, hogy mindig ivott, ivott. Ady hívogató, szolidáris, ilyen embereknek kitárt lénye köré odamelegedett ez a különös vonalú figura is.
Rövidesen megtudtuk mély életét.
Valamikor az egyik Eszterházy hercegnek volt a metresze, akkoron lakott a tatai kastélyban is, bizonyára a mi kedvünkért beszélt Pestről, ahol sokszor megfordult, azután visszajöttek Párizsba, új barátok, új szerelmek, föl-le, egészen a mai életéig, amikor itt előttünk él és karcos, köhögős torokkal issza a törkölyt.
Ady nem vonta meg tőle, lovagias, megértő, legyezgetően kedves volt körülötte és az öreg hölgy olyan bizalmasságba került velünk, hogy beavatott bennünket életének további titkaiba is. Sok híres, vele öregedett barátja volt itt Párizsban és azokból az apró apanázsokból élt, amit azok adtak neki. Itt, ez átadott bizalmasságból bontakozott elénk a könnyes-derűs regényesség, ami megtépett palástjaival is megszépítette ennek az elfáradt kokottnak az alakját.
Barátkozásunk elején, egyik éjszaka mély gyászban állított be hozzánk, sűrű fekete fátyol takarta az arcát, amelyet csak akkor emelt félre, ha az innivalót tették eléje. Bús, merengő volt és kérdezősködésünkre elmondta, hogy meghalt az egyik barátja.
Ezért a gyász... de, ahogy értettük, még inkább azért:
- Ez a kicsi apanázsom is megszűnik... Az utóbbi két év alatt három barátom meghalt... három kicsi apanázs...
Bizony nem volt ez könnyű tragédia.
Egy-két hónap alatt előttünk zajlott le ennek az elvénhedt, télbekerült fának a pusztulása, hullottak le róla a utolsó levelek és az agg demimonde két-háromhetenként fölöltötte a gyászruháját, talpig feketében és mindig szomorúbban ült közöttünk, öreg volt szegény nagyon és öregek a barátai... a törkölyt adó, tengést tengető kicsi apanázsok egymás után a sírba dőltek...
Bonyolódott titok a halál...
Gyöngéden, ránk ügyelően, színek tüneményes szivárványaival átcserélt francia "Három holló"...
Jócskán éltünk benne...
Aztán volt még egy kitűnő tulajdonsága, öt frankért itt meg lehetett vásárolni a legjobb fajta francia pezsgőt. Hiszen nem voltunk mi mindig tele pénzel és a mulatóhelyiségekben drágán mérték a szökkenős italt. Egyszer úgy voltunk, hogy nagyon megkívántuk a buzogó kedvességet, kevéske pénzünk volt nagy összeadással is és akkor gondoltunk rá, bizonyára kapni itt is olyat... olcsón. Összegereblyézett tíz frankunkért két üveg Moet & Chandon állott az asztalunkon...
Tíz frankért! Tíz koronáért!...
Kihalászott, már nem igen érthető hieroglifje egy elsüllyedt világnak...
Azt hiszem, nincs már olyan íz a mai gusztusok között, mint amilyennek ejtegette gyöngyharmatát fiatal szájunkra ez a két üveg Moet & Chandon...
Februáréjszaka volt, a francia tavasz már lehelt a Genovéva-szemű csillagok alatt, nedves szekerek gördültek át a városon, ölükben a rezgő mimózahegyekkel és a francia pezsgő csipkéivel megintett szemünk előtt pizaiasan nótás volt az öreg Notre Dame, eldőlten kanyargott előttünk a Boulevard és derék humanista lett az elénk bukkant apache...
Bizonyos, hogy Ady ez éjszakán újra meglátta a tornára, torra idéző, strófákat sugdosó, kerülgető démonát, "Az ős-Kajánt"...