Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 20. szám · / · Szép Ernő: Bűneim
Az írógép előtt kemény széken ülnek azok a gépész kisasszonyok. Nem is támaszkodnak mert úgy nem lehet dolgozni. Fejüket lehajtják úgy mint az f betű, a sors őket ököllel hátba vágta, hátuk attól előre bukott és a keblük lefelé szokik. Így dolgoznak. Mindig figyelik a sort. Sokszor közel hajolnak a papírhoz, oly közel mintha meg akarnák csókolni. Mindig radíroznak. Mindig szedik le a papírt és csavarják felfelé az új lapot. A karjukon könyökig fekete huzat van, a karjuk biztosan az ölelést gyászolja. Néha leejtik a combjuk mellé kezüket, mert elfáradt. Felkapják a fejüket néha s egyet sóhajtanak, annyit csak mint a vessző s a plafon fele néznek, csak olyan rövidet néznek mint egy sor. Amit írnak ők, az nem vonatkozik az ő életükre. Az nem az ő érdekük. Az őket nem érdekli. Azt nem értik ők, mert nem is olvassák, csak írják. Ha gazdag volnék mint Amerika, vehetnék a világ minden gépész kisasszonyának zongorát, zongora elé ültethetném őket, mert a zongorának kellemesebb a kopogása. Az írógép zenéje nem olyan szép. Olyan az mint induló, melyet őrült szerzett unalmában. Olyan az mint a kétségbeesés kacagása. Olyan az mint a zápor az érckoporsón. Az én színdarabomat is gépész kisasszony másolta le három példányra. Pedig én azért jöttem hogy a leányok feje piruló, álmodó s könnyű legyen mint a mákvirágok feje. Láttam a mezőn hajnalban a mákvirágok tábláját, akkor határoztam el azt hogy a leányok majd ilyen egészségesek lesznek. Illatos langyos édes szél fújt, oly üde borúlat volt a föld felett mintha zivatar jönne. Nem is igaz,mert a borúlat mögött lángok rajongtak! és hűvös volt akkor és a két orcámon mégis lázat éreztem és csend volt és mégis a két fülem mellett zene szállott kétfelől. Emlékszem ilyen idő volt mikor a világ felé közeledtem.