Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 20. szám · / · Szép Ernő: Bűneim

Szép Ernő: Bűneim
1.

Senki se látja mikor itthon tükörbe nézek. Aki tükörbe néz, az azt mondja magának: te mindenem! Én is akkor mindig azt mondom magamnak, hiába tagadom. Ami a tengerfenék alatt van a pincében és ami a csillagok felett van a padláson, ami a legmagasabb mélység és a legmélyebb magasság közt van az mind végtelenül érdekel engem, de minden végtelenségnél milliomszor és annál milliomszor milliomnyival jobban érdekel a saját képem. Csodálatosabb csodálkozással nézem meg minden nap a saját cifferblattomat mint a napfogyatkozást, pedig olyat milyen ritkán látni! Se Potocka grófnénak, se Michelangelo márvány Éjszakájának, egyiknek az arca sem olyan lebilincselő s imádni való mint az én arcom. Az én arcom az egyetlen arc. Mikor a tükörben a szemem elé kerülök meghalt az emberiség abban a pillanatban, és a természet. Csak én vagyok az egész élet. Arcom hold, fölkel a néma semmiből.

Mindenkit cserbe hagytam mikor a tükörbe nézek. Nem vagyok testvéreim testvére, nem vagyok pajtásaim pajtása, nem vagyok hazámé, nem vagyok a jelen időé, csak a magamé s a halálé vagyok. Azt az embert akit neveltem magamban, azt a tükörből egy pillantással homlokon lövöm és az az ember nincs! Csak én én én! Akiben csalódtam, akit elhagytam, aki feloszlattam és szétkergettem, akit kiüldözök a világból, akit kiirtottam, fölégettem, akit elfelejtettem és aki nem is volt igaz soha, az az én vagyok a tükörben. Mint a kísértet úgy jelenek meg magamnak. Semmisültség és őrület csapnak kétfelől pofon, de a két pofon közt az én egyetlenegy hiú arcom nézi magát a tükörben.

Szégyellem magam előtt hogy tükörbe nézek. Irtózom a tükörtől, útálom és menekülök előle, mégis mindig oda állok elébe, s feléje hajlok, mintha bókolnék úrnőm előtt. Ügyész és vádlott állnak egymással szembe, mikor szemben állok magammal a tükör előtt. Mostoha fivérem, egyetlen ellenségem, holttestem pillant rám a tükörből. Rám bámul a reménytelen remény, a hamis küzdelem, a tehetetlenség, a lehetetlenség, a boldogtalanság, a hazugság. Az elejtett gyermekkor, a szelekbe szórt ifjúság, a szökevény élet, zűrzavar és öngyilkosság les rám a tükörből.

Szíven kellene lőnöm a tükröt hogy szétrepedjen, kormot kéne rá kennem, falnak kéne fordítanom, ki kéne tétetnem. Nem volna szabad megnézni magam. Míg a saját képemre kíváncsi vagyok, addig embernek nem léphetek elő.

De ha nem volna üveg tükröm, akkor is minden folyó s minden pocsolya megmutat magamnak. Tőröm pengéje s minden új bádog s minden ragyogó ében zongora, minden kaucsuk és celluloid lap elcsábít vagy lesből elárulja nekem arcomat. Nem tudok szabadulni. Hajamat tükörből fésülöm és tükörből kötöm a nyakkendőmet. El akarnám a szemem kerülni, de nem állom meg hogy a szemembe ne pillantsak. És aztán farkasszemet nézek a saját szemeimmel és a két tekintet összefogózik és nem akar válni. A szédülésig és az eszméletlenségig néztem már a saját szemeimbe s végre elfáradva lehunytam a tükör előtt a szemem. Az utcán az optikusok kirakatában azok előtt a vastag kerek kis nagyító tükrök előtt magányos csavargásomban sokszor megállottam és sokáig elcsodálkoztam tehén szemeimen, hízott orromon, pöfeteg ajkaimon, óriás fogaimon és foltos lyukas bőrömön. Ha tudná valaki milyen csúnya vagyok! Feketével és arannyal aláfestett üvegtáblákban a boltok és a bankok falán hányszor megnéztem árnyék arcomat, mert kíváncsi voltam rá. Azok akik ott elmentek, gondolhatták hogy valami fontos megfigyelést teszek és igen szükséges személyiség vagyok. Ha tudnák milyen hiú vagyok én! Ha láttak volna itthon, ahányszor a tükör előtt édes szemeket és fényképész pofákat próbáltam magam előtt, ábrándosnak, bánatosnak, gőgösnek, kéjesnek, szellemesnek, ellenállhatatlannak, a legeslegszebbnek játszottam, terveztem és álmodoztam magam. Ha meglestek volna, mikor a számat kitátottam, a fogaim csattogtattam, a szemem meresztettem, az orrom és az ajkaim összevissza rángattam mint bohóc, mint bolond, s a Streddát nyávogtam magam előtt mint Caruso s morogtam magamra mint a bika s nyerítettem mint a csikó s csicseregtem mint a kanári s szónokoltam mint Apponyi. Ha tudnák milyen majom vagyok! Ha tudnák milyen hazug, milyen szegény, milyen nyomorult, milyen nevetséges vagyok hát senki se köszönne vissza nekem.