Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 19. szám · / · Figyelő

Király György: Az ördög meg az leányzó

Igen rejtelmes középkori történet. Régi magyar ponyvákról megmenti vala és az kegyes hívőknek lelki épülésére elmondja Zoltán diák. (Genius könyvtár, 24.)

Trócsányi Zoltán, mert ő a rejtélyes "Zoltanus Trouchan de Kohan et Gilart", nem új név irodalmunkban, Gilárti Zoltán aláírással egy pár finom novellát és tárcát olvastunk tőle a hajdani Pesti Naplóban és egyebütt, nem is szólva kitűnő Dosztojevszkij-fordításairól és tudományos működéséről, melyért már-már föltárultak egyszer előtte az Akadémia kapui. Így hát nem kell azzal az elfogultsággal kezünkbe vennünk ezt a kis eredeti elbeszélését, hogy esetleg az archaizáló nyelv és a régies történet csupán egy kezdő író gyöngéinek a palástolására szolgál. Mert valljuk meg őszintén, minden feltűnőbb stilizálás azt a gyanút ébreszti, hogy a nyelvi mesterkedés olcsó máza alatt szerényen, de biztosan a tehetetlenség szeretne meglapulni. Trócsányinál azonban éppen ellenkezőleg áll a dolog: ő az archaizálással egyenesen megnehezítette a maga számára a feladatot. Két szempontból is. Először nyelve nem az a mondvacsinált régieskedés, mely egy pár valá-val és asszonyi állat-tal rögtön a középkor szellemét akarja elénk varázsolni, Trócsányi szigorúan a XVI. század nyelvét adja vissza, aminthogy elbeszélésének a forrásai is ebből a korból valók. Ha ettől eltér, akkor is rendszerint még régibb és nehezebb formákat alkalmaz. Másrészt az archaizálásnak még a műfaj szempontjából is igen fontos szerepe van: tisztára a stílussal, a nyelv és előadás naiv bájával akarja a történet fantasztikumának a hangulatát fenntartani. E téren Anatole France szolgált egy pár remek példával, kivált az Etui de nacre c. novellás kötetében. Trócsányi ugyanis, szerintem igen helyesen, egyáltalában nem igyekezett még a látszatát sem kelteni annak, mintha a fantasztikus elemet lélektani vagy helyesebben pszichopatológiai úton akarná megoldani, mint ezt a racionalista vagy naturalisztikus iskola néha igen stílszerűtlenül és művészietlenül megpróbálta. (Így már Schiller a töredékes Geisterseher-ben, melyet éppen napjainkban fejezett be, még esetlenebbül H. H. Ewers. Mennyivel hatalmasabb ennél például Balzac L'élixir de longue vie c. novellája!) Kétségtelen ugyanis, hogy a fantasztikumnak meg kell maradnia fantasztikus mivoltában és a művészetnek éppen az a feladata, hogy az olvasóval el tudja hitetni a hihetetlent, valami módon bele tudja szuggerálni, hogy éppen az irreálist lássa valami magasabb rendű valóságnak. Ennek többféle módja van. Az egyik, a legkevésbé művészies, amint említettem, a fantasztikusnak racionális, lélektani alapon való megoldása: ami valószínűtlenségével első pillanatban megdöbbent bennünket, azt a ravasz író csakhamar leleplezi, mint valami érzékszervi csalódást vagy más efféle tüneményt. Az ilyen megoldás rendszerint úgy riaszt ki bennünket a hangulatból, mintha egy pohár vízzel öntenének nyakon. (Egyébként kitűnően alkalmazható a detektív-regényekben.) Sokkal stílszerűbb a másik módszer, amikor az író a fantasztikust átjátssza a szimbolikusba, ez is kétélű fegyver, mert sokszor ahelyett, hogy elmélyítené vele a tárgyát, éppen ellenkezőleg egészen sekélyes és triviális és nagy sikerrel alkalmazta ezt az eszközt Babits a Gólyakalifában és Wilde a Dorian Gray-ben. Ismét más, rendkívül fortélyos és az ember érzelmi életének alapos ismeretét igénylő eljárás az, mikor az író a fantasztikumot a borzalmassal vagy groteszkkel párosítja, úgyhogy az egyiknek túlzásait a másikkal paralizálja, mestere ennek Poe, Balzac és Hoffmann. Végül igen egyszerű, bár éppen nagy stílművészetet kívánó módszer, ha magával az előadással próbálja az író a fantasztikum érzetét fölkelteni és az olvasót ebbe a hangulatba ringatni. Meséknél, legendáknál ez igen könnyű, annál nehezebb egy nagyobb lélegzetű novellánál.

Trócsányi az utóbbi két eljárást alkalmazta. Igaz, megkönnyítette a dolgát részben azzal, hogy tárgyát a középkorban, a Faustok és ördöngősök idejébe helyezve, mindjárt eleve megteremtette az olvasó számára a "couleur du temps"-t, mely minden hosszasabb előkészítés nélkül rögtön a csodák világát varázsolja elénk. Csak meg kell hallgatni prépost uram halottas prédikációját (ne tessék megijedni, nem hosszú) és tüstént belenyugszunk, hogy Susánna kisasszony holtan rogy össze, a fal szétnyílik és megjelenik az ördög, föltámasztja a leányzót és elszerződteti a gonosz várúr lelkét a Belzebubnak. Ekkor aztán átveszi ez archaizálás a maga igazi szerepét, Trócsányi a színes mozaikképekben rakja ki előttük az őrdöngős kisasszony szerelmi kalandjait, keverve a leggroteszkebb tréfákkal, sikamlós és vaskos anekdotákkal (pompásan beleillenek a korba, Rabelais korába!), de helyenként megmutatja, hogy komolyabb, sőt komorabb hangokat is meg tud ütni, pl. igen sikerült a balul kiütött kolostor-rablásnak a leírása. Végül igen harmonikusan olvad át a tarka-barka és érdekfeszítő történet a teljes tragikus befejezésbe, hol az ördög a megtért várkisasszonyt éppen a nászéjszakán követeli vissza magának. Itt talán a leghatásosabban érvényesül Trócsányi stílművészete, mert ne feledjük, hogy a régi nyelv igen alkalmas a komikus hatás fölkeltésére, és rendszerint ilyen esetekben szokták leginkább felhasználni (pl. Balzac a Contes drolatiques-ben), de mi sem nehezebb, mint komoly célra alkalmazni, kivált akkor, mikor az író előbb a frivolabb hangot ütötte meg vele.

A könyvecske külső keretében is igyekszik az archaisztikus stílust megőrizni, így a Lector-hoz intézett szellemes latin disztichonnal, a lendületes előbeszéddel és a tudákos postscriptummal, melyek Mészöly Gedeon, Babits Mihály és egy bizonyos György deák lelkiismeretét terhelik.