Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 19. szám
A gyémánt csillagok a felhők ormán
figyelgetnek sok tépett felhőszárnyra,
melyeknek ólomsúlyú barna árnya
a várfalak tornyán gubbaszt mogorván.
Gyöngyös homályosan át halad a gálya,
habos bárányfelhők között halad,
mit bánja, hogy a földtől könny homálya
választja el, mit bánja azt a gálya,
hogy siralom a völgy, az ég alatt.
érzéketlenül büszke ragyogással
halad, míg zúg a völgy az ég alatt
és minden vággyal szemben hűs marad
s eltávolodik tőlünk lomha szárnnyal.
Oh ég minden gyémándíszed dacára
nem irigyellek én! e föld nagyobb,
itt nem csak hűs fény: bíbor is ragyog
s arannyal halmozott a vágy arája.
S a szeretet melege innen árad
tán tört, szegényes ablakokon gyér fény
gyanánt, de térdelőt fogad a gyékény
és gyermek Jézust, jászolt Madonnákat.
A szenvedő szív szelídebb utat
keres, mint ama szikrás, szűz erény,
amely a földieknek tiszta fény,
de mindig Betlehem felé mutat.
Oh, szolgája a dús illatú szenvedélynek
nem kell a hideg lelkek jeges mákonya,
neked nem tömjénez s nem hajt térdet soha
a Láng fia, kinek Hite: az Élet.