Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 19. szám

Rupprecht Tibor: Csillag, hold és nap

Szendergés lehelete leng a dús koronájú pompázó kerteken
s én virágfüzéres erkélyről nézek a néma sötétbe:
testvéreim a buja füvek halkan szövik nótáikat nekem.

A méla hold áttörve ködön s felhő-foszlányokon fölöttem ellebeg
s a csillagok csodálatos rendezett sorban törnek a zenit felé...
Mily jó az ős székely Csaba útjáról szóló igazság: folyton figyel rám
s a fenségesen méla ködbe tűnt világegyetem simogatja szívemet.

Úgy-e, én vagyok a jövő csillaga, melyen majd egykor Csaba király átlobog?
Úgy-e, én vagyok a gyökérből virulásba táruló ígéret láncszeme?
Szép és szent remény szárnya lendíti szívemet az égkupolához,
de én vagyok a múltak holdja is és bennem fájnak a fátyolos könnyek
s nehéz siralmaim súlyával kell, hogy sorsom márvány ölébe repüljek!

El nem múló dicsőség gyötrelmes gyönyöre ég a húsomban
de kell, hogy acélosan győzze a lélek a halálos gyengeséget.
Íme a sötétkék kristálykupola mint izzásban megtisztult üveg
gigász-békéjével ráborul nyugtalankodó testem atomjaira
és nehéz lelkem borús sóhajait csitítja a Mestermű,
melynek józan homlokáról biztatón pattognak a szent tüzek,
s e csillagok szikrái ujjongva üdítik a földi rokont.

Szendergés lehelete leng a dús-koronájú pompázó kerteken
s én virágfüzéres erkélyről nézek a néma sötétbe:
testvéreim a buja füvek halkan szövik nótáikat nekem,
s a világ zsongó zenével történik és az éjben sincs megállás,
de ég és föld kellett: kipattantani a nagy jövő terebélyes dönthetetlen törzsét.
Íme, az előttem gyönyörben szunnyadó vak világ szerelmeskedései
s a magam által behabzsolt mámorok csorduló gyümölcse
s régmúlt szüretek bacchusi tobzódásai támogatják tomboló igazamat.

Mindenből öröm csordul s parancsom, hogy buzdítsak és szítsak föl minden örömöt,
a minden örömét és a legölelőbb mozdulat valóságát...
Mindenkit az öröm hatalmas horizontjára parittyázok szavaimmal,
hogy mikor majd a véremben megindult jelen napja kibukkan,
áthatolhassak minden homályon értelmes sugarát osztva.