Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 19. szám
Szürke lombját ejti lomhán már az este s bágyadón,
mint hervadó leány, ha lágy kezekkel simogatja kedvesét
ülvén kicsiny szobák homályán, míg a tikkadt órák,
mint kushadó ebek, megremegő lábukhoz simulnak.
Jaj, este van s a távol kék hegyek fölött lassan szállong a felhő
és alszik már a rét, a kertek ágyain a fonnyadó virág
s mint fáradt kedvű katonák, az erdő fái kókadt lombbal állnak.
A város is már lustán elterül és álmosan, mint átaltáncolt éccakák után az asszony
csak pohár bora mellett olykor még rikkant a részeg, amíg elhallgat megint
és húnyt szemmel figyel a tompán konduló harangra, -
vagy tán a szél duruzsol, vagy a hömpölygő vizeknek sodra búgja fájó énekét,
vagy messzi, hol most ég a nyári nap, duhaj fiuk dalolnak és vidám leányok,
vagy idehallik halk zenéje szerelemről suttogó szavaknak.
S az éccakák magános vándora: most ásító kapuknak mélyén álldogál az Ember
s mint drága kincset, olykor loppal nézi vágyát
s a messzeségre gondol, amit el nem érhet,
asszonyára, aki el nem érkezett,
az Istenére, akit nem láthat soha -
és siratja sorsát s messzetűnt szerelmét, melyre nem világíthat a hold sápadt sugára
- már régen volt, hogy asszony szeme csillant s reszkető kezéből
jaj, mindene kihullott: múltja, élete s tágult szeméről leperdült a kacagások gyöngye -
s most áll itten bizonytalan s csak azt tudja, hogy minden már hiába,
mint varázsverte herceg áll zord titkok vára alján,
mely árnyékát reá veti halottak lepleként sötéten,
hogy nem lát semmit immár s elfeledte anyját s szöszke hugát
s mi gyermek mosolygó tekintetével intett szerteszét: már elfeledte arcát, -
mert este van és imbolygó léptekkel suhannak az utakon az árnyak
s ki tudja: tán ő is halott és ágya fölött pislákolva ég a mécses is már,
ki tudja: talán évek múltak el, mióta egyre várja ujjait a hajnali szeleknek,
mik haját lágyan végigcirógatják s homlokáról messzi kergetik az éjjelek komor ködét
és haj, még este van s a csillámló tetőkön a fakult napsugár most elhalón vonaglik,
a csend még tétovázva vonja sűrű fátyolát s nyöszörgése hallik elkésetten döcögő szekérnek,
a meggörnyedt gerincű gyári munkás most siet haza és boltját im bezárja már a sarki fűszeres, -
jaj, este van és a ligetnek sötét útjai felé most rajzanak ki a szerelmesek,
jaj, este van s a csókok biborló virága mostan nyitja szirmát,
jaj, este van -
és ő még egyre egymagában áll és rejtett árva vággyal,
míg mellette az élet elsiet, mint kedveséhez vágtató lovas a falvakon keresztül,
csak áll, míg asszony karjaként simítón vállát átfonja az estéli sötétség
és könnyező szemére hulló csillagoknak könnye csordul.