Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 19. szám · / · Kosztolányi Dezső: A véres költő
Róma, óriási, ordító város, nem pihen el.
Világ csodája, kiabáló, ki nem fulladó és el nem rekedő, reggeltől estig hirdeti az életet, mely emberhangokból, érc-csörömpölésből, szeszámkopácsolásból tevődik össze.
Kezdődik a zenebona kora hajnalban, mikor a pék házról-házra járva árulja kis friss süteményeit, s a tejes régi nótájával fölveri az álomszuszékokat. Akkor megmozdul az alvó. Ébredeznek a vityillók, melyek valamely domb alján lapítanak, a bérkaszárnyák, melyek felhők közt vesznek el a porban, rozoga, piszkos lépcsőikkel, proletár-lakóikkal, kik poloskás ágyban hálnak, feleségükkel, öt-hat gyermekükkel együtt és reggelire csak savanyú fekete kenyeret rágnak.
Micsoda zűrzavar az utcán. A műhelyekben zajong a munka. Kalapácsok, vésők, fűrészek feleselnek egymással. Kocsisok káromkodnak, kik majdnem elgázoltak egy rabszolgát, suhancok és a gladiátor-tanfolyamok növendékei birkóznak az iskola kapujában, borbélyok hajlonganak, ravasz ötlettel csalogatják be a járókelőket, a kocsmákban betörik egy ember orrát, aki üvölt, a többiek röhögnek, az utcasarkokon pedig a szemfényvesztők, bohócok, kígyóbűvölők, malac-idomítók úgy szavalnak, hogy a szekerek zaját is túlharsogják.
A tömeg közönyösen halad, a urak hintón, a rabszolgák gyalog, roppant terhek alatt görnyedezve. De nem mindenki úr, aki annak látszik. Sok tóga alatt gyanús alakok, örökséghajhászók, veszedelmes szélhámosok lappanganak, kiknek ebédre való pénzük sincsen s talmi gyűrűket viselnek, hogy bizalmat keltsenek a vidékről feljött hiszékeny öregekben.
Idegen mindig rengeteg van. Aki kikönyököl a magas erkélyen, valahol a hetedik emeleten, az az ismert latinnal elkeverve hallja a gyülevész fővárosi csőcselék beszédét, a görögök, arabok, egyiptomiak, zsidók, mórok éneklő szavát, a parthusok, alánok, cappadociaiak, sarmaták, germánok barbár torokhangjait.
Ez a lárma csak februárban szünetel, a feralián.
Feralia a halottak ünnepe. Ilyenkor elnémulnak az utcai kikiáltók, a templomokat, boltokat becsukják, zenét se hallani sehol. Mindenki azokra gondol, kik a föld alatt fekszenek. Pluto az alvilágból kiengedi az árnyakat, melyek ellepik a várost, és a temetőkben, meg az utcákon, hol híres emberek sírjai állnak, szurokfáklyák égnek.
Nero a hallgatás napján egyedül ült palotájában, abban a teremben, hol valaha első költeményét írta, rajongó magabizakodással és lázzal. Senkit se bocsátott maga elé. Kinn egyhangúan csöpögött a téli eső.
Sok idő múlt el azóta, hogy Britannicus Augustus mausoleumában feküdt. Eddig nem zavarta őt. A császár verset is írt egyet, új kedveséről, melyhez Alityros szerzett zenekíséretet és Poppaea, akit szakértőnek érzett, el volt ragadtatva mindkettőtől.
Hogy maga mit tartott felőle, arról már nem gondolkozott és bajosan is tudott volna számot adni, mert csak az arcokat nézte, örült a feléje sugárzó elismerésnek. Csak ma kétkedett kicsit, akár azon az éjszakán, hogy nem tudott aludni és szavak után vágyakozott.
Délután, hogy hófelhőktől egészen elborult az ég, rossz gondolatai támadtak. Britannicus nyugtalanította. Azt beszélték neki, hogy a temetésen, az eső lemosta arcáról a gipszet, újra kiütköztek a kék foltok. Nero attól tartott, hogy ezen a napon szelleme a többi árnnyal és lélekkel kiszabadult és a kastélyban járt. Ezért puszta kíváncsiságból is a palota északi szárnyába ment, hol Britannicus lakóosztályai voltak.
Ezeket a termeket nyomban a haláleset után lepecsételték, azóta senki se jöhetett oda. A pecséteket most feltörette és a császár, akit csak egy katona kísért, egyedül ment előre.
- Ki az? - kérdezte ijedten, mihelyt a terembe lépett.
Senki se felelt. A csönd, melyet a hang megbolygatott, kicsit hullámzott, aztán elsimult, a hallgatás még nagyobb lett.
Minden úgy maradt, amint hagyták.
Hosszú, vetetlen ágy nyúlt végig a fal mentén, asztal, félig kiivott vizespohárral, két szék, mely közül az egyik föl volt döntve. A terem áporodott levegője még megőrizte a múlt ősz langyosságát. Homályos délután borongott. Nero megállott, tűnődve.
Nézte az ágyat, mely hiába várt gazdájára, az asztalt, a vizespoharat, egy ajak nyomával, a feldöntött széket, melyet mintegy sietős indulatban fordított föl valaki s olvasni próbált a jelekből. Semmire se ment. Új nyomok után kutakodott. Egy másik teremben rábukkant öccse kardjára. Benne a neve. Egy kis tükröt is talált. Belenézett és örült, hogy saját arcát látta a lapján. Más semmi. Csak a ruhatára. Sok száz tóga és tunika, az ő vékonyka termetére szabva és ugyanannyi magas szárú cipő, félholdas csattal, vagy aranyozott szíjjal, mert szeretett csinosan öltözködni.
Egyik asztalkán meglelte a lantját.
- Nini - mondta Nero, valami különös mosollyal - itt maradt.
A lant, majdnem eleven, lelkes hangszer, melyet már egészen belepett a por, gömbölyűen hevert az asztalon és hallgatott. Még talán jobban hallgatott, mint az, aki játszani szokott rajta. Olyan nagy volt a csöndje, hogy hallani lehetett.
A császár feléje nyújtotta, félénken és megpendítette.
A húr aranylármája végigzengett a kihalt termeken, a hallgatás napján talán ez volt az egyetlen hang, mely a gyászoló városon átrezgett, dallamosan és erősen. De aztán elnémult.
Nero vadul magához szorította a lantot. Mögötte, láthatatlan uszály, lebegett a végtelenség.
- Erről nem is tudtam - szólt és magával vitte, beburkolva tógájába.
Seneca ezen a napon váratlanul meghívást kapott a császárhoz. Maga se tudta mire magyarázni. Már hónapokig távol élt az udvartól, betegség örvén, melyet oly gondosan színlelt, hogy rabszolgái előtt is sántított. Csak a birodalom hadügyével foglalkozott.
Britannicus megöletését még a gyilkosság napján megtudta. Erében megdermedt a vér. Úgy érezte, rajta a sor és elsápadt.
Első gondolata az volt, hogy a császárhoz fut, bevallja hibáját, kiábrándítja abból a hiedelemből, melyet mesterségesen gerjesztett benne, visszatartja a lejtőn, melyen elindult. Mi következik azonban erre? El tudja-e viselni a császár az igazságot? Nincs-e későn? Az ő szokott rugékony modorában továbbfűzte gondolatait világosan, szellemesen, mint leveleiben szokta, megérttette magával, hogy semmiről se tehet, csak eszköz volt a sors kezében és különben is nem szabad feláldoznia a lélek nyugalmát, melynél nagyobb kincs nincsen. Más nem lehetséges, mint behódolni.
Később, minthogy magának is terhesnek tetszett kétértelmű viselkedése, elhatározta, hogy színt vall. Britannicust lázadással és pártütéssel vádolta. Majd elhitette magával, hogy Nero nem is olyan rossz költő. Ezt hangosan mondogatta, amíg kertjében sétált és csakhamar belátta, hogy nagyon bizonyos volt abban, amiben senki se lehet bizonyos, és már jó lélekkel küldte el babérkoszorúját a Niobé költőjének, kémlelőül. Nem érkezett rá semmi válasz. Most a meghívás rejtélyes meglepetésként hatott.
Késő este indult a palota felé.
Útközben balsejtelmek gyötörték.
Temetőből hazatérőkkel találkozott, akik bőrig ázva botorkáltak a sötét utcákon és köhögtek. Csúnya, barátságtalan este volt, melyen az ember szeretne meghalni.
Mikor azonban meglátta a császárt, földerült. Nero ismét csupa ragyogás és kedv volt. Soha ilyen szívesen nem köszöntötte őt.
- Azért hívattalak - mondta -, hogy közöljem veled határozatom: Britannicus birtokait és hagyatékát közted és Burrus közt osztom meg. Tiéd ez a lant is - és átnyújtotta neki a lantot.
Seneca olvadozott a boldogságtól. Szemében mindenre kész hűség.
- Áruló volt - szólt - megérdemelte, a trónodra tört.
- Igen - vetette oda Nero megvetően, mert látta, mennyire nem ismeri őt Seneca. - De te a barátom vagy, úgy-e az is maradsz? - és megölelte őt.
A lantot elvitte, de az nem sokat segített.
Aztán is mindig hallotta a hangját és a láthatatlan költő tovább viaskodott vele. Nero nem kísérletezett mint azelőtt. Megértette, hogy viadalra kell szállni vele, megmutatni, hogy ő a különb s joga volt úgy cselekedni, mint cselekedett. Most már maga előtt is vállalta a gyilkosságot, majdnem kellemes felelősségérzés sarkallta. Sikert akart, csak sikert, mindennél nagyobbat, nem törődött azzal, hogy miképpen. Igaza van Poppaenának, nem ismerik, azt se tudják kicsoda. Vágy mardosta, hogy ünnepeljék és mindenki csak őt hallgassa. Olykor látta magát ebben a fényben és arca feltündökölt. A gondolattól pedig nem volt nyugovása.
Az, aki háta mögött állt, az örökkévaló vetélytárs, hajszolta előre. Mindig tovább és tovább.
(Folyt. köv.)